A székelykapuk

Székelyföld nagy múltra visszatekintő, hagyományos, Hungaricum-jellegű kaputípusa a székelykapu.

A jellegzetes ácstechnikával készült kötött, fedeles nagykapu-típus a középkori város-, vár- és udvarházkapukból alakult ki, ezt a geneológiát az 1400-as évek végétől megsokszorozódó képi ábrázolásokból jól le lehet vezetni (pl. az 1493-as Schedel Világkrónika metszetei). E nagykapu-típus mind szerkezete, mind mérete alapján szervesen beilleszkedett az erődített kő- vagy téglafalba, mindig kemény fából készült, és védelmi funkciókkal rendelkezett. Nagy mérete lehetővé tette, hogy teherrel ellátott szekerek is átférjenek alatta. Már korai ábrázolásain is követhető a három oszlopos tagolás, a hónaljkötéses szerkezeti erősítés, a gyalogosok számára kiképezett külön kiskapus bejárat, valamint az egész szerkezetet átkötő és védő, konzolokon nyugvó födélszerkezet. Ez az ácstechnika és szerkesztésmód az erődítési funkciók miatt a legpraktikusabb megoldás volt, éppen ennek köszönhetően tudta több évszázadon át uralni Európa vár- és városi építészetét. E középkorban általánosan elterjedt ácsolt kötött nagykapu-típus a 18. századra Nyugat-Európa területén visszaszorult, csupán szórványosan maradtak fenn példái – az erdélyi magyarságon kívül főként a német városépítészetben és Máramaros vidékének kisarchitektúrájában. 

A 17. századtól Székelyföldön e kaputípus kulturális-esztétikai különfejlődésének lehetünk a tanúi. Bizonyára a török és tatár betöréseknek és a székelyek kollektív nemesi státuszának egyaránt szerepe lehetett abban, hogy Székelyföldön e kaputípus tömegesen elterjedt. Míg az Európa egészére jellemző masszív kapukon nem alkalmaztak különleges faragási módokat, a székelyföldi kaputípus egyre élesebben elkülönült faragott díszítményeivel és a kiskapu fölötti úgynevezett kaputükör igényes dekorálásával a más vidékek kötött nagykapuitól, Székelyföld igazi látványosságává, kulturális relikviájává vált.

A 18. század végét, 19. századot ismertető leírások szerint ekkor már nyugati utazók csodálkoztak rá a székely falvakat uraló monumentális nagykapukra. Kőváry László anekdota-szerű története szerint II. József, a „kalapos király” székelyföldi útja során felfigyelt e különleges kapukra, és kísérőitől megkérdezte, uralkodó-társa lakik-e e kapu mögött? (Kőváry 1860,7.) Az eddigi kutatások alapján a székelykapuk első (nem leltárban megjelenő) leírása August de Gérando francia útleírásában olvasható. Gérando az 1840-es évekbeli székelyföldi útja során a kapuknak nem annyira esztétikus, mint inkább melankolikus hangulatára csodálkozott rá (Gérando 1850, II, 175-176). A táji variánsokra is felfigyelő komplexebb leírásokra Orbán Balázs A Székelyföld leírása... c. munkájában bukkanunk rá (1868). 

A leírások és képi ábrázolások mellett mai napig fennmaradt kapurészekkel, vagy épségben fennmaradt korai kapukkal kísérhetjük nyomon a székelykapuk formai variánsait. A legkorábbi székelykapu-részeket – a mikházi ferences kolostor Kájoni János által 1673-ban emeltetett példányának darabjait – a budapesti Néprajzi Múzeum őrzi.

A napjainkig fennálló, múzeumokban és terepen megszemlélhető legrégibb székelykapuk 1825-ig a következők:

• 1733, Dálnok – Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy (1. kép)
• 1761, Páva (ma Zabola) – Haszmann Pál Múzeum, Csernáton (2. kép)
• 1767, Pottyond – Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy (3. kép)
• 1775, Csíkszentgyörgy 206-os házszám, Tekse Márton tulajdona (4. kép)
• 1778, Kézdimartonfalva – Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy (5–6. kép)
• 1799, Csíkszépvíz, Templom u. 109, Deák Levente tulajdona (7. kép)
• 1800, Torja – Haszmann Pál Múzeum, Csernáton (18. kép)
• 1806, Kotormány 479-es házszám, Takács László tulajdona (8. kép)
• 1809, Oklánd 85-ös házszám, unitárius egyház tulajdona
• 1813, Menaság 380-as házszám, Mihály Lajos tulajdona (9. kép)
• 1813, Csíkjenőfalva – Csíki Székely Múzeum (10. kép)
• 1814, Csíkszentgyörgy 42-es házszám, Vákár Katalin tulajdona (10. kép)
• 1815, Csíkszentmárton 294-es házszám, római katolikus plébánia tulajdona (11. kép)
• 1815, Vacsárcsi 173-as szám, Mezei Zsolt tulajdona (12. kép)
• 1816, Felsőcsernáton 920-as szám, Pakó János tulajdona, CV-II-m-B-13181 szám alatt nyilvántartott műemlék (13. kép)
• 1823, Homoródalmás – Csíki Székely Múzeum (14. kép)
• 1824, Csíkszentgyörgy 130-as szám, polgármesteri hivatal tulajdona, HR-II-m-B-12790 szám alatt nyilvántartott műemlék (15. kép)

Már e legkorábbi kapukon feltűnik a szerkezetbeli egységesség. A három magas kapuláb közül kettő közelebb van egymáshoz, a harmadik távolabb. A három lábat felülről egy főgerenda fogja át, a lábak és a főgerenda közötti részt becsapolt ún. hónaljkötésekkel rögzítik. E hónaljkötések enyhén íveltek, így a kapu nyílói fölötti rész félköríves formájú. A főgerendára vagy a kapuk íveibe kerül a felirat, amely (régebben főként a csíki térségben) verses jókívánságokat, valamint az építtetők nevét, a kapu állításának az évét tartalmazza. A kapu szerkezetét felülről zsindelyfödéses tető védi az esőtől. Némely esetben a zsindelyfödés alatt lyuggatott deszkából kialakított galambbúg foglal helyet. A kapuk verses rigmusaiból idézzünk néhányat: „Uristen seélj meg kimenetelemben, vezérelj és álgy meg bejövetelemben” (Bánkfalva, 1841); „Ha jó szived s neved belöl ugy van heljed, de ha a nints benned heljed kivül leljed” (Bánkfalva 1836) „Áldás a bejövőre, béke a kimenőre” (Zetelaka 1865).

A Székelyföld kapudíszítési stílusa nem egységes. Háromszéken a kapuk nagyon nagy méretűek, faragásuk erőteljesen plasztikus. Gyakori elem az ácsolt körökből álló kaputükör – hat vagy négy ácsolt körrel. A legkorábbi mikházi darabbal rokonítja a klasszikus háromszéki kapukat a dekoratív nagy fejű faszegek használata, ezeknek pusztán díszítő funkciójuk volt (Dálnok 1733, Bodok 1934). Udvarhelyszéken két stílus élt párhuzamosan. Egyrészt ez a hazája a kidomborodó, orsóalakú oszlopmintával dekorált lábú kapuknak. Másrészt Udvarhelyszék a többszínű kapuk klasszikus övezete, ezek a színezett kapuk dús, de sekély faragásúak. Mind Háromszéken, mind Udvarhelyszéken gyakori az indadíszes faragás, Udvarhelyszéken többnyire két inda kanyarog szimmetrikusan, ezzel szemben Háromszéken csak egy. Alcsíkon a korai kapuk a háromszéki domború faragással mutatnak rokonságot, az 1840-es évektől sekélyebb faragású, festett virágtöves, valamint lóherefüzéres faragványok váltak Alcsíkon is általánossá. Felcsíkon és Gyergyóban leginkább fenyőből készítették a kapukat. Mivel a fenyő nehezen faragható (szálkás) fafajta, így ebben az övezetben ritkán készült faragott lábú kapu, és leginkább a deszkakivágásos kaputükrű példányokat részesítették előnyben. Marosszéken leginkább a kiskapuk (gyalogkapuk) állításának volt jelentősebb hagyománya, ez a típus napjainkban általánosabb, kedveltebb. 

Bár a néprajzi szakirodalom inkább csak a kötött nagykapukat tekinti a hagyományos értelemben székelykapuknak, igazából a kisebb méretű, hasonló ácsszerkezeti megoldásokat kamatoztató gyalogkapuk is szerves részei voltak Székelyföld népi kisépítészetének. Egyes szerzők szerint a nagykapukat a nemesek és lovas székelyek, a kiskapukat a gyalog katona rendben élők használták, innen eredhet gyalogkapu elnevezésük. A néprajzi értékelés elmaradása ellenére érdemes e gyalogkapukat is székelykapuknak tekinteni. A székelykapu típusból való tudatos kirekesztésük valószínűleg azzal magyarázható, hogy a gyalogkapuk tágabb övezetben elterjedtek, mint a födeles nagykapuk, ezekből Kalotaszegen is sokat állítottak. A régi cinteremkapuk között viszont egészen korai, 17. századi gyalogkapukat is ismerünk.

Érdemes kiemelten is foglalkoznunk a székelykapuk faragott díszítményeivel. A faragott palmetták, indák, virágdíszek, madaras kompozíciók között a népiesült reneszánsz ornamentika elokvens példái láthatók. Az 1896-os millenniumi ünnepségeket követően magyar címerábrázolások terjedtek el a kaputükrökön is. Bár a fennmaradt székelykapuinkon igen ritka az állat- vagy emberábrázolás (dálnoki 1751-es, valamint kézdimartonfalvi 1761-es kapuk, mindkettő a Székely Nemzeti Múzeumban), nagy valószínűséggel ez is régen sokkal gyakoribb lehetett. Erre utalnak a Milleker Rezső Debrecenben megőrzött fotói, valamint az Atyhán fennmaradt gyalogkapuk faragványai.

A kapuk ács- és faragómestereinek nevei meglehetősen ritkán ismertek. A korai, 18. század eleji dálnoki kapuk faragómestere Molnár Mihály volt. Udvarhelyszéken három, normateremtő kapufaragó mestert tartunk nyilván, akiknek tevékenysége jelentősen befolyásolta a helyi stílus kialakítását: Kovács Péter és Kovács Benedek kadicsfalvi, valamint Dávid Mózes fenyédi mester nevét emelnénk ki. Háromszéken a 20. század folyamán is erős stílusteremtő egyéniségeket tartunk nyilván: gondoljunk elsősorban a Haszmann családra (id. és ifj. Haszmann Pál, valamint Haszmann József), vagy a Sepsikőröspatak környékének kapufaragását megreformáló, a színes kapukat terjesztő Bálint Andrásra.

Bár a székelykapuk faragása napjainkban is folytatódik, ugyanakkor párhuzamosan érzékelhető a régibb kapuállomány gyors léptékű fogyása.

Balassa M. Iván

2014 Dálnoki 18. századi galambbúgos kapuk. Acta Siculica 2012–2013. 599–624.

2016 Székelykapuk régen és ma. Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy.

Barta Károly, N.

1933 A kötött kapu faragása és állítása Bágyban. Néprajzi Értesítő XXV. 17–20.

Bata Tímea – Tasnádi Zsuzsanna

2015 A székelykaputól a törülközőig. Szinte Gábor gyűjtései. Kiállítási vezető. Néprajzi Múzeum. Budapest

Bíró Gábor

1992 Sóvidék népi építészete. (A Magyar Népi Építészeti Archívum Kiadványai. 5.) Szentendre

Csergő Bálint

1999 Az Udvarhely vidéki székelykapu. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda.

Dimény István Pál – Haszmann Pál

1987 Pávai nagykapu. Megyei Tükör. okt. 23.

Fejős Zoltán (szerk.)

2006 Huszka József, a rajzoló gyűjtő. Néprajzi Múzeum, Budapest.

Filep Antal

1979 fedeles kapu címszó. In: Magyar Néprajzi Lexikon II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 84–90.

Forrai Ibolya

1988 A székely kapu. In: Balás Gábor (szerk.): A székely művelődés évszázadai. Panoráma Kiadó, Budapest, 91–97.

Furu Árpád

2011 Udvarhelyszék népi építészete. Gloria, Kolozsvár.

2015 Hagyományos kapuk a Nyárádmentén. In: Jakab Albert Zsolt – Kinda István (szerk.): Aranykapu. Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére. Kriza János Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, 241–260.

2017 Táji tagolódás Erdély népi építészetében. Exit, Kolozsvár, 235–245.

Gagyi József

2004 Örökített székelykapu. Környezetek, örökség, örökségesítés egy székelyföldi faluban. Mentor Kiadó, Marosvásárhely

Gazda Enikő, Szőcsné

1999 Kötött nagykapuk a Székely Nemzeti Múzeumban. Háromszék. ápr. 10.

Gazda Enikő, Szőcsné – Szőcs Imre

2008A Fiság völgye régi kötött nagykapui. In: A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2007–2008. 195–216.

Gazda József

1979 Kapuállítók. In: Korunk Évkönyv 1979. Kolozsvár, 189–201.

Haáz Ferenc

1942 Kapufaragás Fenyéden. In: Uő: Udvarhelyszéki famesterségek. Kolozsvár, 49–61.

Huszka József

1895 A székely ház. Pesti Könyvnyomda Részvény Társaság, Budapest.

Kinda István

2006 Székely falukapuk. Adatok és szempontok egy régi-új jelenség értelmezéséhez. In: Gazda Klára – Tötszegi Tekla (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 14. Tanulmányok Szentimrei Judit 85 születésnapjára. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 272–287.

2007 „…tervezte a […] pólgármester…” Falukapuk Orbaiszéken. In: Kinda István – Pozsony Ferenc (szerk.): Orbaiszék változó társadalma és kultúrája. (Csángó Néprajzi Múzeum Kiadványai, 1.) KJNT – Pro Museum Egyesület – KMKK, Sepsiszentgyörgy, 221–235.

Kósa László

1978 A székelykapu. In: Jávor Kata – Küllős Imola – Tátrai Zsuzsanna (szerk.): Kis magyar néprajz a rádióban. RTV – Minerva, Budapest, 160–162.

Kovács Piroska

2000 Székelykapuk Máréfalván. Mentor Kiadó, Marosvásárhely.

2001 Fába rótt oklevelek. Műemlék székelykapuk Máréfalván. Csíkszereda.

é. n. Elődeink hagyatéka. Udvarhelyszéki öreg székelykapuk katasztere 2001–2006. CD. Hargita Megyei Kulturális Központ, h. n.

Kővári László

1860 A magyar családi és közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából. Ráth Mór, Pesten.

Kunkin Zsuzsanna, D.

2001 Hartmann Schedel Világkrónikája és Szabács viadala. Vajdasági Könyvtári Hírlevél III. (9) (Elérhetőség: http://www.kapocs.org/vkh09/06dkunki.htm)

Kútvölgyi Mihály – Péterfy László

1987 Nyitott kapuk. A Maros, Nyárád és Kis-Küküllő vidékének faragott kiskapui. Fényképezte Kútvölgyi Mihiály, az utószót írta Péterfy László. Európa Könyvkiadó, Budapest.

László Ferenc

1978 A Székely Nemzeti Múzeum galambbúgos kapui. In: Uő: Táj és tudomány. Válogatott írások. László Attila gondozásában és előszavával. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 174–177.

Malonyay Dezső

1909 A magyar nép művészete. II. A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest.

Nagy Margit, B.

1970 A székelykapu eredete és múltja. In: Uő: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 73–84.

Orbán Balázs

1868–1873 Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Ráth Mór bizománya, Pest.

Pozsony Ferenc

2008 Székelykapuk Kolozsváron? Acta Siculica 2008. 639–652.

2009 Székelykapuk szimbolikus mezőnyben. In: Vargyas Gábor (szerk.): Átjárók. A magyar néprajztól az európai etnológiáig és kulturális antropológiáig. L’Harmattan – PTE Néprajz-Kutúrális Antropológia Tanszék, Pécs–Budapest, 267–301.

Salló István – Kardalus János

1977 Porţi şi garduri ȋn judeţul Harghita. Kapuk és kerítések Hargita megyében. Hargita megye Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottsága Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Megyei Irányító Központja, Miercurea-Ciuc – Csíkszereda.

Sarudi Sebestyén József

1989 A galambbúgos nagykapu. In: Olasz Ferenc: Székelykapuk. Budapest.

1999 Fedett nagykapuk a Székelyföldön. In: Balassa M. Iván – Cseri Miklós (szerk.): Népi építészet Erdélyben. Szentendre, 343–352.

Sebestyén Károly, Cs.

1923 A székelykapu földrajzi elterjedésének újabb adatai. Ethnographia XXXIV–XXXV. 40–42.

1939 A székelykapu pálmafája. Ethnographia L. 296–299.

Szabó T. Attila

1977 A galambbúgos nagykapu az erdélyi régiségben. Ethnographia LXXXVIII. 2–3. 302

Szinte Gábor

1909–1910 A kapu Székelyföldön. Néprajzi Értesítő X. (1) 40–55, (2) 97–101, (3–4) 167–178; XI. (1–2) 27–31.

Tekse Antal

2005 Csikszentmártoni székelykapuk. Művelődés LVIII. (4)

Viski Károly

1911 Adatok a székely építkezés ismeretéhez. Néprajzi Értesítő XII. 99–127.

1929 Adatok a székely kapu történetéhez. Néprajzi Értesítő XXI. 65–88.

Honlapok régi székelykapu-fotókkal

https://www.sznm.ro/fototeka.php (székelykapu keresőszó)

http://www.kjnt.ro/fotoarchivum/ (székelykapu keresőszó)

http://www.mestersegek.ro/filmtar/ (Fafaragás – Székelyföldi Népi Mesterségek)

Annak ellenére, hogy az Erdélyi Értéktárba már megtörtént egy szűk szegmens – a máréfalvi székelykapuk – felterjesztése, a székelykapu nem egyetlen helység kulturális relikviája, hanem a székely közösség tudatosan kiépített és napjainkig fenntartott kisépítészeti csodája, sajátos identitásszimbóluma. E kapuk nyilvántartása, turisztikai hasznosítása és kultúrpolitikai óvása igen-igen fontos feladatkör. Bár napjainkban még 500 körüli igényesen kivitelezett székelykapu található Székelyföld területén, a régi kapuállomány fogyása nagyon gyors léptékű. Néhai Kovács Piroska, aki Europa Nostra-díjat nyert a kapumentő tevékenységéért, csupán Udvarhelyszékre korlátozva is kimutatta, hogy halála előtt szűk tíz esztendő alatt kilenc értékes kapu tűnt el. A kapuk legnagyobb része nem szerepel a hivatalos műemléki nyilvántartásban, és legtöbb helyen helyi védelmet sem sikerült az önkormányzatoknak kialakítania. Roppant drasztikus volt például Háromszéken a régi kapuállomány felszámolódása, itt napjainkra csupán néhány darab 1940 előtti kapu maradt fenn múzeumon kívüli környezetben.

Ezt a folyamatot csupán úgy lehet mérsékelni, ha minden létező eszközzel tudatosítja a kultúrpolitika e kapuállomány értékét, nemzeti jelentőségét.