A Székely himnusz

„Himnusz – van-e nyelvünknek magasztosabb zöngésű szava? Akár leírjuk, akár kiejtjük ünnepélyes hangulatot, nemes érzelmeket gerjeszt mindenki számára, annak is, aki etimológiájáról keveset tud.”

A szó lexikoni meghatározása: a himnusz eredetileg vallásos jellegű, Istent vagy isteni hatalmat dicsőítő, hozzá segítségért fohászkodó, imaszerű ének. Tárgya és alkalma tehát eredetileg valamely istenség vagy az Isten dicsérete, megnyerése és magasztalása. A vallásos költészet egyik legrégibb műfaja, az ősi kultúrákban mindenhol fellelhető. Közeli rokona az irodalmi ima műfaja. A Magyar Értelmező Kéziszótár valamivel részletezőbb, de korántsem túlbeszélő: „főnév 1. (Nemzeti) himnusz: megzenésített költemény, amelyet ünnepélyes alkalmakon a nemzet tiszteletére játszanak, énekelnek. 2. Irodalomtudomány: Istenséget, eszmét stb. magasztaló költemény, ének: középkori himnuszok; a szabadság himnusza (nemzetközi szó: latin közvetítéssel a görögből vettük át.”

Mindezek ellenére a magyar ember számára a himnusz szó hallatán a Kölcsey Ferenc által írt nemzeti imánk, a Hymnusz […] jut eszébe. Székelyföld a templomaiban a nemzeti imánk mellett felhangzik még egy ima a Székely himnusz, melynek megszületése óta, szinte hihetetlen, hogy mennyi mítosz, zavaros, hamis adat kering még mindig a magyar köztudatban, eme „székely imádság” körül. Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a székely himnusz sose volt versenytársa nemzeti imánknak, a magyar Himnusznak vagy a Szózatnak. Szorosan ehhez a kettősséghez/gondolatkörhöz kötődnek Sylvester Lajos, a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilap néhai szerkesztőjének szavai: „Nekünk, erdélyi magyaroknak két szilveszter, – az óesztendő-búcsúztató és újévköszöntő adatott, mert más csillagászati és politikai időzónában élünk. Rövid megszakítással hetven és valahány esztendeje immár.” (Sylvester Lajos: Csaba királyfi csillagösvényen. Háromszék. 2000. febr. 12.)

Egész pontosan ismerjük mind a szövegíró Csanády György, mind a zeneszerző dr. Mihalik Kálmán életútját, annak ellenére, hogy zseniális alkotásuk hosszú évtizedekig kényszerült tengődni. Művük azonban élt és hatott; a szokásjog révén lett valódi himnusszá, ha a folklorizálódás rögös útján imitt-amott jelentéktelen módosulásokkal vált is közismertté, közkedveltté. Szerepét viszont ez alatt is betöltötte – és betölti ma is. Úgyannyira, hogy nemcsak a Székelyföld magyarsága, hanem a földkerekség bármely tájára szétszóródott honfitársaink ugyanazzal az áhítattal éneklik, mint a Kölcsey-Erkel remeklésével született, hivatalosított nemzeti imánkat.

A szerzőkről

Csanády György 

(Székelyudvarhely, 1895. február 23. – Bp.,1952. május 3.)

Székelyudvarhelyen született, ugyanott érettségizett, a Református Kollégiumban, 1913-ban, majd a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett oklevelet. Szakmai tevékenységet azonban sosem folytatott, hanem az irodalomnak és az irodalomból élt. Miután 1915–1918 között megjárta az I. világháborús harcterek poklát, 1918. október 28-án a Piave melletti harcokban megsebesült, leszerelték. Az összeomlás után családjával áttelepült Magyarországra, hírlapíróskodott, folyóiratot szerkesztett, és amint 1941-ben kiadott – mára már nagyon a feledés homályába tűnt, de akkortájt nagysikerű – A májusi Nagyáldozat című misztériumjáték elöljáró beszédében maga írja: „Az 1920–2l-es esztendőkben öten építettük meg a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét, ami akkori hontalanságunkban hazánk, szegénységünkben otthonunk, árvaságunkban anyánk, világból kiesettségünkben egész világunk volt. […] Én költő voltam. Álmodtam egy nagyszerű közösség nagyszerű hivatásáról. És voltak pillanatok, amelyekben a SZEFHE valóra váltotta ezeket az álmokat. A megtestesülés ténye: A májusi Nagyáldozat.”

Csanády Györgyöt halála után előbb a Farkasréti temetőbe temették el, de később – végakarata szerint – hamvait hazahozták szülővárosába és a református temetőben szülei és anyai nagyszülei mellé helyezték örök nyugalomra.

A szövegíró költő, rádióriporter és hangjátékírónak, öt kötete jelent meg élete során, négy verseskötet: Az évek. Kolozsvár, 1922 (Vámszer Géza címlapjával); Almok, 1926; Ének, 1934 és a Diáknyomorért, valamint A májusi Nagyáldozat című misztériumjáték, ez utóbbi kettő évszám nélkül.

Dr. Mihalik Kálmán 

(Oravicabánya, 1896. február 21. – Szeged, 1922. szeptember 6.)

Oravicabányán zömében tiroli német telepesek és románok lakta délbánsági nagyközségben született. A kolozsvári piarista gimnázium diákja volt 1912-ig, VI. osztályos koráig, de akkor – nem tudni miért – egy évre kimaradt, és végül ugyanott az unitárius főgimnáziumban végezte a VII-Vm. osztályt, és érettségizett 1915-ben. De katolikus lévén, vallásórára továbbra is a kegyesrendiek által vezetett főgimnáziumba járt. Kiválóan képzett, tehetséges zongorista volt, de jól rajzolt és festegetett is, mégis a kolozsvári egyetem orvosi karára iratkozott be. Nemsokára azonban mozgósították, kivitték a frontra, ahonnan 1916-ban visszavezényelték. Előbb Nagyszebenben, majd Szarvason, végül Kolozsváron teljesített katonai szolgálatot. Az összeomláskor a kolozsvári egyetemmel ő is Szegedre távozott. Oklevele megszerzése után rövid ideig szeretett professzora, Reinbold Béla mellett az orvosi egyetem vegyészeti tanszékén volt tanársegéd, 1922. október 6-án, tífuszban bekövetkezett szomorú haláláig.

A Székely himnusz keletkezése

A Székely himnusz 1921-ben született, szövegét Csanády György, zenéjét dr. Mihalik Kálmán szerezte. A keletkezése szorosan összefügg egy kevésbé ismert a két világháború közti időszakban működő civil szervezet a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületével. Napjainkig nagyon kevés tanulmány született a fent említett egyesületről, azonban dr. Kriza Ildikó tanulmánya betekintést nyújt eme szervezet társadalomformáló szerepére és máig követhető hatására, mely szervezet ünnepi éneke volt a ma közszájon forgó Székely himnusz.

A Székely himnusz születésének körülményeit, előadási alkalmait, társadalmi fogadtatását és az ettől elválaszthatatlan társadalmi hátterét a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesület működésének ismerete nélkül nem lehet kellőképpen bemutatni, mert a Trianon utáni magyar történelem érzelmi megítélésével függ össze.

A Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületét – önsegélyező szervezetét – olyan erdélyi fiatalok alapították, akik 1920-ban kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket. A háború borzalmait végigélt fiatalok, akik közül többen személyes élményként tapasztalták meg a nagyhatalmak politikáját, és tudták, hogy miért következett be az összeomlás a harctéren és otthon egyaránt, és akiket fogságból, kórházból, háborúból hazatérve szülőföldjükön üldöztek, megaláztak, menekülésre késztettek. Erdélyben 1920 szeptemberétől a teológiákon kívül egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény sem működhetett, így azok a magyar anyanyelvű fiatalok, akik nem tudtak jól románul és diplomát akartak szerezni, külföldre kényszerültek. (Jelenleg zajlanak azok a kutatások, amelyek megpróbálják feltárni, hogy hány diák vagy tanulni vágyó fiatal, ifjú értelmiségi hagyta el szülőföldjét a Trianoni békeszerződés miatt.)

Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesület létrehozója, Csanády György 25 éven át irányította és összefogta a sokszínű egyesület munkáját – az otthontalan székely fiatalokból verbuválódott, az összetartozás-tudat és a szülőföld szeretet ápolására, a jogosnak tartott határ-revízió hangoztatásával, az igazságtalannak mondott békeszerződés ismeretében, a jövőbe vetett hit reményében. Csanády György két évtized múltán így vallott: „1920-21-ben öten építettük a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületét, ami akkori hontalanságunkban hazánk, szegénységünkben otthonunk, árvaságban anyánk, világból kiesettségünkben egész világunk volt.” A négy alapítótársára így emlékezett: Incze Antal későbbi kiváló szemorvost és országgyűlési képviselőt, János Áron a vele egyidős, székelypálfalvi születésű, jó nevű ügyvéddé lett közgazdasági szakember, a szerencsétlen sorsú Kolosváry Borcsa Mihály, a Függetlenség című napilap későbbi (1939–1944 között) főszerkesztője, akit 1946-ban a Népbíróság halálra ítélt és december 6-án kivégezték; valamint Zakariás Gergely Sándor, a művelődésügy munkása. Csanády 1941-es visszaemlékezése szerint „öt hontalan álmodta meg” azt az egyesületet, amely formálisan 1920-ban jött létre és 1939. március 26-án társult az Erdélyi Szövetséghez, de 1945-ben még önálló kiadványokkal, rendezvényekkel részese volt a közéletnek. A szervezeti szabályzatukat nem ismerjük, és mivel a működési dokumentumok zöme elveszett, tevékenységükről adott kép nem lehet teljes. A társadalmi szervezeteket 1948-ban megszüntették, tevékenységükkel kapcsolatos dokumentumaikat a határ-revízióra vonatkozó kijelentései-, az irredenta eszmék terjesztése miatt szigorúan titkos anyagként kezelték, sok esetben megsemmisítették.

Az egyesület tevékenysége széles körű volt, de leginkább a kulturális eseményekre vonatkozó információk maradtak fenn, amelyekről az Új Élet rovata, a „Szefhe Hírek” tanúskodik. Közvetett írások szólnak az egyesület segítő tevékenységéről, pl. az érettségi előtt álló hontalan fiatalok elszállásolását kollégiumok létesítésével oldották meg. Egy-egy ilyen lakóhely kialakítása, felavatása a szervezet keretein túlmutató esemény volt, amelyet Bethlen István, Teleki Pál személyes jelenléte is mutat. 1922-től Szegeden a SZEFHE működtette a Bethlen István fiúkollégiumot. Az egyetemisták számára szálláshelyet kerestek, a szülőföldről kitiltottaknak az útlevelek megszerzésében hivatalosan jártak el, a tankönyvek vásárlását az ajándékozóknak adott tanácsokkal igyekeztek könnyíteni, a betegeknek orvosi felügyeletet, ellátást szerveztek, a szünidőben nyári munkát ajánlottak és más egyéb módon karolták fel az idegenbe került, családi háttér nélkül maradt fiatalokat. Bár a székely egyetemistákat és főiskolásokat tömörítő egyesület 1921-ben jött létre, már egy éven belül 12 nagy csoportot, nemzetséget hozott létre, ami kibővült a délvidéki és felvidéki diákok csoportjaival. Érdekesség, hogy a szervezeti tagolódása a székely székek analógiájára épült, így volt Aranyossszéki, Barcasági, Bihari, Csíki, Háromszéki, Kolozsvári, Küküllő-menti, Olt-menti, Marosszéki, Szatmári, Szilágysági, Udvarhelyi nemzetség. A központ Szegeden volt, nem véletlen hiszen a trianoni békeszerződés értelmében megszüntetett kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanári karának, és diákjainak egy része Szegedre települt. A székhelye ennek ellenére Budapesten működött a Deák tér 2. sz. alatt. Azok a fiatalok, akik a kolozsvári egyetem megszüntetésére vonatkozó döntés ellen írásos tiltakozást nyújtottak be és aláírásukkal igazolták szembenállásukat, Romániában nem kívánatos személyek lettek. Hazatérésüket nemcsak az okmányok hiánya, hanem a kitiltás is nehezítette. A szülőföldről eljött, kitiltott egyetemisták számára nemcsak összetartozástudatot, a hazához való hűséget jelentette az egyesületi tagság, a rendezvényeken való részvétel, hanem segítséget a mindennapi ügyek intézésében. Az egyesület vezetői sokféle programmal, személyes odafigyeléssel, részben anyagi támogatás megszervezésével álltak a problémákkal küszködő fiatalok mellé. A szülőföldtől való elszakadás, a családi háttér hiánya, a kapcsolatrendszer nélkülözése miatt a civil szervezet eme formája programokon túlnővő jelentőségű volt.

Az egyházaktól, társadalmi szervezetektől független egyesület eredményeiről adott áttekintést húsz év távlatából Csanády György A májusi nagy áldozat című könyvben. Ez a mű valójában egy rituális forgatókönyv a két évtizeddel korábban kitervelt egyesületi ceremónia lebonyolításához. A címlapon 1921-es évszám olvasható, és valóban az eredeti alkotást tette közzé kiegészítve a bevezetővel és krónikás adatokkal. A záró fejezet kronológiai rendben ad hírt a nagyáldozatokról. A májusi nagyáldozat ebben a szellemben a tagok évenkénti nevezetes eseménye volt, egy rituális keretbe öntött ünnep, ahol a szervezet működéséről számot adtak, szóltak az oktatással, művészetekkel, pénzügyekkel, külföldi kapcsolatokkal foglalkozó részlegek eredményeiről. A találkozáshoz egy szép, emlékezésre méltó színpadszerű rendet, saját szóhasználatukban misztériumjátékot alkotott Csanády György, amelynek szöveghű megvalósítására sohasem került sor. A ceremóniát kiegészítő zenét Mihalik Kálmán szerezte. Az évenkénti beszámolót a maguk nyelvén számadásnak nevezték. A rítushoz hozzátartozott a hun-magyar-székely rokonság eszméjének hirdetése, a Hadúr előtti tisztelgés, a Nap, a Tűz a (szülő) Föld előtti tiszteletadás. A rendezvényeken húsz éven át elsősorban a tagok vettek részt, vagyis elvileg zártkörűek voltak. A második bécsi döntés után, amikor Felvidék után Erdély egyes részeit Magyarországhoz csatolták, minden érdeklődő számára nyilvánossá lettek a találkozók és a szerző az 1921-ben leírt forgatókönyvet maga adta ki eredeti formában. A találkozók ünnepélyességét emelte a látványosság és a gondosan kitervelt, szakralizációt képviselő szimbólumrendszer. Volt saját zászlójuk, ruhájuk, matrikulumuk stb. A zászló fehér abaposztóból készült, amire kékkel és arannyal írták az egyesület nevét, címerét.  Az alapító 12 nemzetség szalagját a zászlórúdra kötötték.

 A címerük, jelvényük: kék mezőben véres kard, amelynek bagoly a markolata; jobb válla felett hold, bal fölött nap, ezt Kákái Szabó György tervezte. A megjelenteken székely ruha vagy legalább ahhoz tartozó jelkép (szalag, bot) volt. A matrikulumból olvasta fel az elnök a fontosabb eseményeket, megemlékezve az eltávozottakról, köszöntve az újszülötteket, bejelentve a közösséget érintő eseményeket. Az eredeti elképzelés szerint bonyolult rituális ünneplés volt a májusi nagyáldozat, amelyet naplementekor a tizenkét nemzetségbeli „széktartók”, „pohárnokok”, „kincstartók” a főceremóniás vezetésével bonyolítanak. A bevonulás, helyfoglalás után hangzott fel a bevezető ének, majd a székelyek régi történetét Attilára emlékezve elevenítették fel. Ezt követte „a székelyek új-története”, a tizenkét nemzetség aktuális eredményeinek felsorolása. Minden egyes nemzetség fogadalmat tett és esküvel erősítette meg a szülőföldhöz kötődést. A beszámolókat újabb énekek követték. A visszaemlékezés, a találkozás, a hazához való hűség megvallása látványos formát öltött, és így érthető, hogy a májusi nagyáldozatra készülés minden év legfontosabb eseménye lett a sok apró, aktuális tevékenység mellett. 

            A rítusnak határozott célja volt: az „ősi” magyarságtudat ápolása. Ezt szolgálta a Székely himnusz is, amelynek szövege a hun-magyar mondára utal, Csaba királyhoz, a visszatérő hőshöz fordul a nép felemelkedése érdekében. A nehéz sors, a bajokkal terhes jelen és a jobb jövőért szóló fohász a későbbi időben az egyesülettől független körökben informálisan a magyarságtudat, az Erdélyhez tartozás jelképe lett.

Csanády György két évtizedre visszatekintve huszonkét találkozót tartott számon. Volt, amikor egy évben több városban is volt „nagyáldozat”, de nem minden évben került megrendezésre, részint a rossz időjárás, részint a történelmi események okozta gondok miatt. A májusi áldozat egy fiktív, ősi székely egység létezéséből indult ki, feltételezve azt a történelmet, amelyről egyes folklór adatok és a Székely Krónika szólt. Az összetartozástudat ebben a hitben rejlett, ehhez alakították rítusaikat. A tisztelet a Hadúrnak szólt és a székelységben akkor még ismert társadalmi rendet elevenítette fel. A „Nemes Székely Nemzetnek Constitutiója” száz év alatt nem merült feledésbe, és tudták, hogy ők honnan jöttek „hol hajdan hős Attila tanyázott s ítéletszót mondtak tisztes rabonbánok”. A rendezvény színhelye az eredeti elképzelések szerint csak a szabad ég alatt történhetett, erdőben, hegyoldalon, amely alkalmas a csoportok elhelyezésére, a tűzgyújtásra, a tervezett látvány kivitelezéséhez. A tűzgyújtás lényeges eleme volt a szabadtéri találkozásoknak. Csanády azt írta: „A tűz a rítusnak és a kellemes együttlétnek fontos része.” A felsorolt listából azonban kiderül, hogy nem volt erre mindig alkalom, lehetőség, és a könyvben megfogalmazott ritualizált találkozó minden alkalommal másképp alakult. A külsőség, a rituális mozgás, a zászló behozatal látványossága, hasonlított más országos vagy egyházi ünnepséghez. A kimondott, a megfogalmazott cél az erdélyi magyarság összetartozás tudatának ébrentartása, megerősítése volt. Ezért ismételték el minden évben a hun-magyar eredetmondát a székelység ősiségét bizonyítva, és ezért tekintették át név szerint az eltávozttak és újszülöttek sorát, az adott év nevezetességeit. Nincs egyetlen hiteles beszámoló az ünnepről, nem tudjuk, hogyan zajlott le valójában a nagyáldozat, de a tervezett misztériumjáték és a megvalósulásról szóló rövid beszámolók közti különbség érezteti az eltérést.

Csanádi György saját szavai a Székely himnusz születéséről:

„Én költő voltam. Álmodtam egy nagyszerű közösség nagyszerű hivatásáról. És voltak pillanatok, amelyekben a SZEFHE valóra váltotta ezeket az álmokat. A megtestesülés ténye: A májusi Nagyáldozat.  Mi a célja a Nagyáldozatnak?

A magunk összetartozásának, testvériségének és elhivatottságának érzése. A nemzetségek évenként való lustruma, számadásra hívása és lélekgyakorlata. (...) Ez a könyv huszonhárom esztendő beszámolója. (...) Volt idő, hogy az egyesületi élet ellanyhult, nemzetségek életműködése megbénult, az erdélyi utánpótlás elakadt. Mikor a legtöbben voltunk ezertizennyolcan, mikor a legkevesebben, kétszázötvenen vettünk részt a Nagyáldozaton. De majdnem minden esztendőben meg tartottuk ezt a májusi ünnepet, s az újból és újból összekovácsolt, s a jövőre mindig új erővel és elhatározással töltött meg minket. Akik nem ismerték, pogányságnak, fehérlóáldozásnak csúfolták ceremóniánkat. Ez ellen sohasem védekeztünk, mert sohasem beszéltünk róla. Titok volt, s meg tudtuk tartani a titkot. Az az egy-két rigmus és ének, ami nyilvánosságra került, névtelenül bolyongott a világban mindez időkig. így jutott haza Erdélybe a Nagyáldozat Kántáté nevű, tehát zsoltárnak készült éneke is, és lett belőle otthon a székely himnusz.”

A Székely himnusz

A széles körben ismert, különböző rendezvényen felhangzó, hivatalosan el nem fogadott közének, a Székely himnusz közel 100 éves, de a szakirodalom eddig mellőzte. Az eltelt három generációnyi időben a Székely himnusz a folklór alkotások módjára terjedt. Maga a szerző is tudta, hogy A nagyáldozat szövegéből egy-két rigmus és ének nyilvánosságra került, és 1940-ben hozzájárult a terjesztéshez, amit a Rózsavölgyi Kiadó vállalt. A női karra írt ének ekkor már rendelkezett zongorakísérettel, többszólamú férfikarra írt változattal. Az 1940 és 1944 között több kiadást megért közlésekben mindig Székely himnusznak nevezi a szerző annak ellenére, hogy A májusi nagyáldozatban eredetileg Kantáté címet viselte és így írta le 1941-ben is. 

A felmérések alapján mondható, hogy a magyar ajkú társadalom egy csoportja egyáltalán nem tud semmiféle Székely himnuszról, más része tudatosan elhatárolódik tőle, mondván, Himnusz csak egy lehet, amit Kölcsey versére Erkel Ferenc írt. Az elhatárolódok érvelései között szerepel, hogy Csanády György verse, Mihalik Kálmán zenéje sem poétikai sem zenei szempontból nem méltó a figyelemre. Ezen túl az elhatárolódást személyes élmények tovább motiválják. így például: „jellemző, hogy a szóban forgó dal nem a Székelyföldön született, hanem Budapesten. Mind a szövegírója [...] mind a zeneszerzője [...] olyan magyar volt, aki az impériumváltozás után nem vállalta az új sorsot, hanem áttelepült az anyaországba...” (László Ferenc). Dobszay László (1935–2011) a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára is számos ellenérvet sorolt fel: „A székely himnusz egy viszonylag kicsiny, sajátos gondolkodású csoport tulajdona maradt a közelmúltig. Magyarországon ellene hatott nemcsak a politikai tilalom, hanem a többé-kevésbé mégis érvényesülő értékigény is. Erdélyben az elnyomatás évei sajátos érzelmi töltést adtak a tiltott gyümölcs élvezetének. De az erdélyi értelmiség körében megszólaltak a kritikai hangok is. Azoké, akik nem akarták azonosítani vele sem magyarságukat, sem erdélyiségüket. Egyesek más székely himnuszt ajánlottak: népdalokra vagy Bartók Este a székelyeknél dallamára írt-keresett versezeteket. Itthon a falurombolás elleni tüntetésekben hozták elő azok, akik fiatalkorukból emlékeztek rá. Bizonyos, hogy sokak számára őszinte érzés kifejezése volt, akár a nemzeti érzésé, akár az Erdély melletti kiállásé. Rosszabb, amikor cinikus politikai manipulációk eszközévé vált. Igazi végiggondolás persze nem állt mögötte. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy ez a lényegében pogány mentalitású szöveg egyes templomokba is behatolt.”

Az elítélők sorába tartozók szerint képzavar a porladó szikla, a „népek harcának zajló tengere” felidézése, ismét mások zenei fogyatékosságra hivatkozva énekelhetetlennek tartják és elhatárolódnak Csanády-Mihalik személyétől.

A társadalom harmadik része a csíksomlyói búcsúéneket tartja az ősi székely himnusznak, amelyet Bartók Béla Este a székelyeknél című szerzeményére énekelnek Ó (Hej) én édes jó Istenem. Az Ének című folyóirat hirdetett meg egy pályázatot 1940-ben, Bartók Béla Este a székelyeknél dallamához kerestek szöveget Észak-Erdély visszacsatolása tiszteletére. A szolnoki leánygimnázium Mária-kongregációja küldte be a verset, melynek szerzője kezdetben nem fedte fel nevét, a folyóirat közölte a dallamhoz ajánlott szöveget, azzal a megjegyzéssel a végén, hogy „Íme, egy igazi Székely Himnusz”. Későbbi kutatások felfedték, hogy a szövegíró Tamás Győző lelkész, hittantanár, aki megbecsült karvezető volt Szolnokon. „Íme, egy igazi Székely Himnusz” feltételezhetően sokan ezt érthették félre, a Csanády-Mihálik páros által szerzett Kantatéhoz hasonlóan folklorizálódott a dal, nótaként, népdalként vagy egyházi népénekként is lehet találkozni vele. 

Ezen kívül van egy igen jelentős társadalmi réteg, amelyik közösségi összejöveteleken, politikai indíttatású rendezvényeken, vagy éppen családi események alkalmával szívesen énekli a Székely himnuszt. Az sem lehet közömbös, hogy Erdélyben négy év kivételével mindig tiltották előadását, sőt büntették azt, aki énekelte. Amikor 1941–1944 között az iskolákban kötelezővé tették a cseppet sem egyszerű ének megtanulását, csak ártott a népszerűségének. Magyarországon a két világháború közti időszakban a társadalom szűk rétege ismerte a Székely himnuszt. Visszaemlékezések tanúskodnak arról, hogy a cserkész találkozókon énekelték azok is, akik nem voltak tagjai a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületétnek. Hasonlóképpen énekelték más Erdélyi Szövetséghez közelállók. 

A Székely himnusz két világháború közti terjedését a cserkészeten túl az erdélyi származású értelmiségiek segítették. Ismerték és énekelték nevezetes ünnepeken úgy, ahogyan az a himnuszt megilleti. Erdélyben tiltott, irredenta ének volt. Visszaemlékezések tanúsítják, hogy csak titokban, szűk körben énekelték az ellenállás kifejezéseként. Csak azok tudták, akik körében a revízió iránti igény is élt. Vallomás szól arról, hogy a Katolikus Legényegylet eucharisztikus konferenciáról hazamenő tagjai tudatosan terjesztették Erdélyben. 1940 után, a bécsi döntést követő néhány évben az észak-erdélyi iskolákban ugyan több helyen kötelezővé tették az iskolai éneklést, és élnek még azok a hajdani tanulók, akik a nehéz dallamot hamisan énekelték, mások előtt nevetségessé válva. Emiatt kialakult negatív érzés évtizedek múltán sem tűnt el. 1946 után mindkét országban a tiltott énekek listájára került, és csak illegális úton terjedhetett. Népszerűségét az amerikás magyarok segítették. A rossz minőségű hazai másolási lehetőségek mellett, tetszetős kivitelű szórólapok jelentek meg dallammal együtt, többnyire Magyarország területének 1914 előtti kontúrjával. Énekes könyvekben nem kapott helyet a rendszerváltozás előtt. Utána is először egy népszerű dalokat tartalmazó 1992-ben keletkezett kiadvány közölte: Kriza Kálmán: Ha dalolni támad kedvem. RealEx Kiadó. Bp., 1992.

A Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesület a történelemteremtő, történelemápoló közösségösszetartó szervezetek közé tartozott, noha a misztikus időkből eredeztetett székelység, a hun-magyar rokonság tudata, Attila örökségének eszménye a szervezettől függetlenül máig él a hivatalos történelemtanítás ellenére. A Székely himnusz ebben az összefüggésben kapott teret, a messzi múltat idézve a 19. századi eszméket éltetve egy újabb megfogalmazásban. Ezért lehetett a társadalom egyes rétegében a nemzettudat kifejezője. 

Csanády György hiteles tájékoztatása szerint az 1921-ben keletkezett verset a májusi változatban még kantátának nevezte és lány karra komponálta a zenét Mihalik Kálmán. Első előadása 1922. május 22-én volt Budapesten, Aquincumban a májusi ünnepségen, ahol a zeneszerző is megjelent. Röviddel ezután, még ugyanezen év őszén már Himnusznak mondta a szerző Mihalik Kálmán halálhíre kapcsán, a temetésről szóló beszámolóban. A fiatal zeneszerző 26 évesen hunyt el 1922. szeptember 6-án. Az erdélyi fiatalok nagy csoportja búcsúzott tőle. Az Új Élet 1922. szeptember 15-ei számának 11–12. oldalán olvasható először a Székely himnusz szövege, Himnusznak nevezve:

„Amíg koporsóját a sírba eresztették, jóbarátai igazán hulló könnyzápor közt a megboldogult szerezte székely Himnusz (!)eléneklésével búcsúztatták, hogy az kísérje azt, aki életében csak dalolni tudott, még szenvedésében is”. 

Hangsúlyozta a szerző, hogy az egész gyülekezet énekelt. Mivel a szerkesztő Csanády György volt, valószínű ő írta barátjáról a nekrológot, ő adta közre a Székely himnusz szövegét, ő nevezte himnusznak és nem kantátának azt a verset, amint később A májusi nagyáldozat sajtó alá rendezésekor 1941-ben, az eredeti kézirathoz ragaszkodva áll. Megjegyzendő, hogy az 1922-es kiadás egy-két helyen eltér a későbbi közlésektől. A Székely himnusz tehát 1921-ben keletkezett, első megjelenése és himnusznak nevezése 1922-től datálható. Ez a szerző szóhasználata, tudatos vállalása, szemben azzal, amit eredetileg tervezett. Csanády György három verseskötetet adott ki, és egyikébe sem vette fel a nagyáldozat verseit, de a Himnusz népszerűségéről, ismertségéről tudomása volt. Módja lett volna a szövegen változtatni. A kéziraton később is apróságokat módosított. Megőrizte a pesszimista hangvételt, amit a természetes fájdalomnak tartott az elveszett szülőföld miatti keserűségben gyökerezően. 1921-ben így állította a jövő elé a megmaradásba vetett hitet. Tudatos költői alkotás ez, hiszen lehetősége lett volna átírni, és 20 év alatt költészete is sokat fejlődött, de Csanády György hű maradt az első szövegváltozathoz. Az apró különbségek között érdemes felfigyelni arra, hogy a hetedik sort háromféleképp írta: a „Fejünk a hullám százszor elborítja”, vagy „Fejünk az ár ezerszer elborítja”, vagy „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja”. Viszont sohasem írta le „Ne hagyd elveszni Erdélyt” kifejezést. Ez elsősorban az amerikai magyarok körében terjedt el a 70-es években, tény, hogy ma általában így éneklik. Időközben változott a dallam is. A második sor leegyszerűsödött, első fele megismétli az első sort.

Érdekességként, de még inkább a tényszerűség kedvéért, meg kell említenünk, hogy A májusi Nagyáldozatban a Kántátén kívül még három másik, szintén Mihalik Kálmán megzenésítette egyszólamú, kottázott betét van, s közülük a negyediknek a címe is Himnusz. A spontán népakarat mégis az eredetileg Bujdosó ének címmel írt, 2x4 soros rövid, ódaszerű siralmas éneket fogadta el Székely himnusznak.

A folklórszerű variálódás az utóbbi 50 évben indult el, új változatok jöttek létre, kiegészítések születtek, miközben ellentmondásos vélekedés vette körül. A folklorizálódás során alapvetően nem változott a szöveg, de érdemes megfigyelni a módosításokat.

Csanády szerzeménye                                      Folklór változat

Ki tudja merre, merre visz a végzet

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer győzelemre néped,                        Vezesd még egyszer...

Csaba király a csillagösvényen                                    Csaba királyfi a

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

Népek harcától zajló tengeren,                                     Népek harcának zajló tengerén

Fejünk a hullám százszor elborítja,                               Fejünk az ár, jaj, ezerszer elborítja

Ne hagyd el Erdélyt, Erdély, Istenem!               Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Alapvető lényeges különbség a záró sorban van: a folklór változatokban így éneklik: Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!Csanády által gondozott három kiadás egyikében sem található ez. Tőle idegen az „elveszni” kifejezés, hiszen a megmaradás érdekében emelt szót. Az amerikai Magyar Folklór Liga kiadásában The Székely National Anthem: Dear Lord, Don't Let Us Lose Transylvania címmel jelent meg, hangsúlyozva azt Erdély elvesztésére vonatkozó gondolatot. Kriza Ildikó fölvetése abban a tekintetben nem állja meg a helyét, hogy ez az 1970-es években, a nyugati magyar emigrációban keletkezett változat, hisz több korabeli kotta, ill. hangfelvétel bizonyítja, hogy már a keletkezését követően ezzel a szöveggel élt a nyolcadik sor.

A folklorizálódás másik folyamata a verstagolásban érhető. Az eredeti vers nyolcsoros, felező tízes ritmusú, de a népdalok mintájára két négysoros versként jelent meg, ráadásul a második rész refrén funkciót kapott. Az eredeti kotta ismétlést írt elő, de a folklorizálódás során a kiegészítésekhez fűzött refrénben ez a rész kiemelt szerephez jutott.

A második versszak valószínű az 1970-es évektől kezdett népszerűvé válni. Szerzője és a keletkezés ideje ismeretlen. Dr. Kriza Ildikó kutatása rámutat arra, hogy a pittsburghi magyarok az 1979–1980-as években Csanády Györgynek tulajdonították a második versszakot és az alábbi formában énekelték, meggyőződve, hogy az is az eredetihez tartozik:

Ameddig élünk, magyar ajkú népek

Megtörni lelkünk nem lehet soha

Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján

Legyen sorsunk jó vagy mostoha

Keserves múltunk – évezredes balsors,

Tatár s török dúlt, labanc rabigált

Jussunk e honban magyar – székelyföldön

Szabad hazában élni boldogan.

A folklorizálódásnak újabb bizonysága, hogy másik két versszak is szülelett:

Ki tudja innen merre visz a végzet

Országhatáron, óceánon át.

Jöjj hát királyunk itt vár a te néped,

Székely nemzeted Kárpát-bérceken.

Édes Szűz Anyánk, könyörögve kérünk,

Mentsd meg e népet, vérző nemzetet

Jussunk e honban magyar Székelyföldön

Szabad hazában éljünk boldogan.

Már másfél ezer év óta Csaba népe

Sok vihart élt át, sorsa mostoha. 

Külső ellenség jaj, de gyakran tépte,

Nem értett egyet otthon sem soha.

Hős szabadságát elveszté Segesvár

Mádéfalvára fájón kell tekints

Földed dús kincsét népek élik, dúlják,

Fiaidnak sokszor még kenyérre sincs.

Van a Székely himnusznak ún. „rövid” és „hosszú” változata. A hosszú változatban a Székely himnusz minden negyedik sora után a „Maroknyi székely...” kezdetű sorok refrénként hangzanak fel. Így valójában 12 négysoros versszakot adnak elő a lényegében alig módosított Mihalik-féle dallamra.

Magyarországon, Romániában a szocializmus idején tiltották előadását, és mind hajdan a szabadságharc utáni megtorlások idején büntették a Kossuth-nóták fütyülését, ezért is büntetés járt. 1945 után a Székely himnusz éneklése súlyos retorziókat vonhatott maga után. Később a rendszerrel való szembenállás kifejezéseként énekelték. A tiltás nyomán a rendszerváltozás előtti években a magyarság összetartozás-tudatának kifejezőjévé lett. 1989-ben Nagy Imre temetésén a Himnusz, Boldogasszony anyánk és a Szózat után a Székely himnuszt énekelte a tömeg. 

1990 decemberében a romániai események figyelői a Hősök terén énekkarral, hangszeres kísérettel tömegesen kiáltották: „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk”. Politikai kiállást fogalmaztak meg a Székely himnusz éneklésével, és érdektelenné vált ki a szerzője, milyen céllal íródott annak idején. Számos példa van a szerzői alkotások variálódására, Csanády György verse is évtizedek óta közszájon forgó mű, amit bírálnak, kiegészítenek, átalakítanak. 

A himnuszt a 2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen megtartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen határozatban fogadták el az önkormányzati képviselők Székelyföld hivatalos himnuszának. 

Székely himnusz szövegváltozatai

Székely himnusz

Csanády György, az eredeti szöveg, 1921.

Ki tudja merre, merre visz a végzet,

göröngyös úton sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer győzelemre néped,

Csaba király a csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

népek harcától zajló tengeren.

Fejünk az ár ezerszer elborítja,

ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

Ameddig élünk, magyar ajkú népek,

Megtörni lelkünk nem lehet soha;

Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján

Legyen a sorsunk jó vagy mostoha:

Keserves múltunk - évezredes balsoros,

Tatár s török dúlt, labanc rabigált.

Jussunk e honban, magyar-székelyföldön,

Szabad hazában élni boldogan.

Székely himnusz

A közszájon forgó változat

Ki tudja merre, merre visz a végzet

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Vezesd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Székely himnusz

Hosszú változat, 1997

Ki tudja merre, merre visz a végzet,

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi csillagösvényen!

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ameddig élünk, magyar ajkú népek,

Megtörni lelkünk nem lehet soha,

Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,

Legyen a sorsunk jó vagy mostoha!

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Keserves múltunk, évezredes balsors,

Tatár, török dúlt, labanc rabigált.

Jussunk e honban, magyar-székelyföldön

Szabad hazában éljünk boldogan!

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ki tudja innen merre visz a végzet,

Országhatáron, óceánon át.

Jöjj hát királyunk, itt vár a te néped,

Székely nemzeted, Kárpát-bérceken.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Háborgó szélben, zúgó tengeren,

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Édes Szűz Anyánk, könyörögve kérünk,

Mentsd meg e népet, vérző nemzetet,

Jussunk e honban, magyar-székelyföldön

Szabad hazában éljünk boldogan.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,

Hal ál igában meggyötörten él,

Szemünk a korbács százszor eltalálja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Székely himnusz

Hosszú változat, 1997

Ki tudja merre, merre visz a végzet

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Vezesd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.

Ameddig élünk, magyar ajkú népek,

Megtörni lelkünk nem lehet soha.

Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján,

Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elbontja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.

Keserves múltunk, évezredes balsors,

Tatár, török dúlt, labanc rabigált,

Jussunk a honban magyar-székelyföldön

Szabad hazában élni boldogan.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.

Már másfél ezer év óta Csaba népe

Sok vihart élt át, sorsa mostoha.

Külső ellenség jaj, de gyakran tépte,

Nem értett egyet otthon sem soha.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.

Hős szabadságát elveszte Segesvár,

Mádéfalvára fájón kell tekints,

Földed dús kincsét népek élik s dúlják,

Fiaidnak sokszor még kenyérre sincs.

Maroknyi székely, porlik mint a szikla

Népek harcának zajló tengerén.

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.

Csanády György

1941 A májusi Nagyáldozat. írta göcsi Csanády György; zenéjét szerzetté Mihalik Kálmán az 1921-edik esztendőben. A SZEFHE kiadása. Budapest.

Gábor Dénes

1997 Gondolatok a székely himnuszról. Székely Útkereső VIII. (1–4) 1–7.

Gellért Géza

1995 Emlékkönyv Csanády György, a Székely himnusz szerzője születésének 100-ik évfordulója tiszteletére. Székelyudvarhely, 1995.

Haáz Rezső Múzeum – Székelyudvarhely: Csanády György hagyatéka

Kónya Ádám

1994 Az „igazi” székely himnusz forrásvidéke. Romániai Magyar Szó. szept. 10–11.

Kríza Ildikó

2003 A Székely himnusz születésének háttere. Honismeret XXXI. (5) 57–68.

László Ferenc

2000 Melyik az igazi székely himnusz? Új ember Magazin. aug. 18–19.

MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON 1000–1990 – MEK (https://mek.oszk.hu; hozzáférés 2020. június 19.)

Csanády György élete – ahogyan kevesen ismerték – 2020. február 21. (https://liget.ro; Hozzáférés 2020. június 18.)

A SZÉKELY HIMNUSZ rövid története – 2018 március 7. (https://eszm.ro; hozzáférés 2020. június 18.)

Mihalik Kalman comemorat la Oraviţa – 2020 február 21. (https://www.radioresita.ro; hozzáférés 2020. június 18.)

Csanády György, Mihalik Kálmán: A májusi nagy áldozat dedikált példány-768000 (https://www.antikvarium.hu/konyv; hozzáférés 2020. június 18.)

P. S.

1992 Tehetséges fiatalok támogatására Mihalik Kálmán Alapítvány. Új Magyarország. május 26. 13.

SZEFHE-bál, (Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete) 1936. II. – 2009 március 17. (https://dea.lib.unideb.hu; hozzáférés 2020. június 18.)

Szőcs Lóránt

2014 Fohászból lett himnusz. Székelyhon.ro. június 30. (https://szekelyhon.ro; hozzáférés 2020. június 19.)

Dobszay László

2006 A „székely” himnusz. HVG. aug. 2.

A Székely himnusznak a létjogosultságát több kritika is érte, éri. Ezek a leginkább a nehézkes dallamot, a mítoszteremtő tartalmat róják fel a mű szerzőinek. Ugyanakkor többen a csíksomlyói pünkösdi búcsúkor énekelt könyörgést tartják a székelyek ősi himnuszának. Az említett kifogások ellenére napjainkban a világi és vallási ünnepek, a magyarság és a székelység történetének egyes eseményeire szervezett megemlékezés gyakori eleme Kölcsey  Himnusza és a Szózatmellett a Székely himnusz.

László Ferenc kitűnő kolozsvári zenetörténész gondolatait idézve: „A székelyeknek nincs külön himnuszuk. Amíg az erdélyi rendek egyikeként társadalmilag külön álltak, föl sem vetődött ennek szükségessége, az újkorban pedig, amikor megjelentek a nemzetek, a székelyek politikailag betagolódtak a magyarságba, így még kevésbé kellett nekik saját himnusz. Amit századunk harmincas évei óta székely himnusz gyanánt énekelnek, a Ki tudja, merre... kezdetű ének, a nemzetrész Trianon utáni tehetetlenségtudatát fejezi ki, azt a szorongató érzést, hogy rajtuk már csak Csaba király és Isten segíthet.” És mégis valós tény, hogy a saját himnusz igénye évtizedek óta fennáll. Nem nehéz belátni, hogy ez az igény mennyire indokolt: abban a helyzetben, amelyben egy népcsoport saját országa gyakrabban ellenséges, mint baráti, a régi ország pedig már nem az övék, magától értetődő a „külön himnusz” vágya. Ha egy nép kiválaszt egy dallamot, és megteszi nemzeti himnusszá, akkor azt el kell fogadni, függetlenül attól, hogy milyen célzattal, történelmi kórban, földrajzi környezetben, íródott.

A felterjesztés leíró részében ismertetett keletkezéstörténet, valamint az azt követő saját önálló út, melyet immáron száz év alatt bejárt a Csanády-Mihalik szerzőpáros által megírt Kantaté, és annak folklorizálódott változatai egyértelműen alátámasztja azt a tényt, hogy a nép választotta. A népből a népnek, a nép vágyait, lelkivilágát, keservét, örömét, tiltakozását foglalja versbe. A szembeállás himnusza lett. Talán annak is íródott és nem irodalmi, zenei műnek. 

A nép által választott imánk immáron jelképünké vált, a székely címer és zászló mellett, ezen jelkép a regionális önazonosság, a székely közösségi összetartozás modern kifejezője, melynek helye a nemzeti értékeink közt van.