A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese

A Székely Nemzeti Múzeum a magyarság egyik legrégibb múzeuma. 1875 óta látogatható, 1876 óta van jelen a nemzetközi szakmai életben, 1877 óta viseli mai nevét, 1879-ben költözött Imecsfalváról Sepsiszentgyörgyre, és került köztulajdonba.

Jelenleg a legnagyobb határon túli magyar közgyűjtemény és az egyik legnagyobb határon túli magyar tudományos intézmény. Sepsiszentgyörgyi mai fő épületegyüttese az Alsósétatér utca – ma Kós Károly út – mentén épült, a városhoz 1880-ban csatolt Sepsiszemerja legelső, majdnem három holdas telkén. Ehhez utólag még hozzávásárolták skanzene számára a városközpont felőli szomszéd telket, a hegy felőli negyedét viszont az 1968-as megyésítést követően elveszítették.

A Sepsiszentgyörgyre beköltözött múzeumot 1879-ben a helyi Székely Mikó Kollégium fogadta be, és 1892-ig az ún. Béldi-ház emeletén volt elhelyezve. Ekkor, a befogadó oktatási intézmény kiépítésével ezt az épületet lebontották, és a gyűjtemények, amelyek pedig már a Béldi-házat is évek óta kinőtték, a középiskola két túlzsúfolt helyiségébe szorultak. A tarthatatlan helyzet okán már 1890-ben gyűjtés indult egy saját múzeumépület megteremtésére. A Kós Károly-tervet megelőzően erre előbb Huszka József készített tervet, a Székely Mikó Kollégiummal szemben, a Lábas Ház mellé, 1895-ben. 1898-ban ezt Aigner Sándor, Bálint Zoltán és Lechner Ödön véleményezte, és ennek alapján Huszka a tervet meg is változtatta. A felajánlott telek a célra alkalmatlannak bizonyult. Az 1903-ban megvásárolt mostani telekre Gyárfás Győző 1904-ben, Dvorák Ede 1905-ben, majd Malmos Andor 1907-ben készített tervet.

1909-ben a korábban Dvorákot is ajánló Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége Hültl Dezsőt kérte fel a feladatra, aki a vázlatterveket azonnal el is készítette, de a kidolgozásuk nem haladt. Végül ő maga javasolta a munka folytatására egykori tanítványát, Kós Károlyt. A múzeum jelezte, hogy amennyiben Hültl nem foghat sürgősen a kiviteli tervekhez, akkor Kóst kérnék fel rá. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1911. március 16-án Hültl egyszerűbb (torony nélküli) vázlattervét fogadta el megépítendőnek, de egyúttal Kós Károlyt bízta meg annak kidolgozásával. A megbízást a múzeum 1911. április 2-án erősítette meg, és Kós még ebben a hónapban elkészítette a kiviteli terveket. A főépületet kiegészítő múzeumőri lakásokat ugyancsak megtervezte 1911 júliusában, a részlet- és berendezési tervekre ezt követően, 1911–1914-ben került sor.

Az építkezést 1911. augusztusában kezdték meg, az alapkőletétel 1911. október 22-én történt meg. 1912 februárjában az épületek tető alá kerültek. 1912 nyarán a múzeumőri lakások építése fejeződött be, 1912. december 31-én a főépületé is. A könyvtár berendezésére 1913. április-decemberben került sor, az utcai front felőli kerítést, a parkosítást, a szennyvíztisztítót csak 1914-ben tudták befejezni. A további munkálatokra egyelőre kilátás sem lehetett: a rendelkezésre álló pénzük elfogyott, a háború kitörésével pedig országos szinten is csak költségvetési megszorítások következtek. 1916. augusztus 28. és október 24. között, a román betörés elől menekülve, a múzeumőrök a múzeumot is kénytelenek voltak elhagyni, majd a főépületet 1917. március 23-án hadikórháznak foglalták le, és csak 1920. május 5-én nyerhette vissza rendeltetését.

A belső festés és néhány részlet (kovácsoltvas bejárati lámpák, homlokzati mozaikdísz, lépcsőházban a belső lépcsőkorlát és a nagy festett üvegablak stb.), valamint a bebútorozás így elmaradt, de 1921-től újra és újra dolgoztak rajtuk. A belső festés és dekoráció megtervezésébe-megvalósításába jeles képzőművészek kapcsolódtak be (Bánffy Miklós, Barabás Márton, Gulyás Károly, Gyárfás Jenő, Keöpeczi Sebestyén József, Nagy Imre, Varga Nándor Lajos). Ugyancsak elmaradt az 1911-ben tervezett skanzen létrehozása. Csak 1930-ban vásárolhatták meg hozzá az 1911-ben kinézett szomszéd telket, 1932–1934-ben az ún. Csíki házat és kapuját. A balassagyarmatival holtversenyben, az első magyar skanzent 1937-ben avatták fel. Kialakítása a korabeli legjelentősebb magyar szakemberek részvételével valósulhatott meg.

1943. áprilisban Kós elkészítette az épület bővítési tervét is, költségvetéssel. 1950-től ezt többször próbálták megvalósítani, végül 1972-ben Deák Barna készíthette el a részletes kivitelezési tervet. A bővítés 1979-1981-ben valósult meg, Gagyi Ferenc 1978-as adaptálása szerint. (Az eredeti Kós-terv a nagyobb összhang végett módosult, a régi épületrész és egy másik sepsiszentgyörgyi Kós-épület alapján, a tetőszerkezet, az ablakok és csoportosításuk, valamint egy lift beépítésével a lépcsőház). Ugyanekkor álltak át központi fűtésre - lebontva az eredeti szecessziós stílusú cserépkályhákat -, és iktattak ki pár belső elválasztó falat a régi épületrészben. Az 1912–1914-es belsőépítészeti tervek közül legutóbb a főlépcsőház kovácsoltvas korlátja és a főbejárat feletti mozaik valósult meg, 2008-ban.

Kós Károly 1929-ben így vall kedvenc épületének tervezéséről: „Feladatom volt tehát: múzeumi szempontból jó beosztású, technikailag tartós és könnyen karbantartható, művészileg pedig – a Székely Nemzetet reprezentáló épületet építeni fel. Amihez a magam részéről külön még azt is célul tűztem ki, hogy lehetőleg székelyföldi anyagokkal és székely mesteremberekkel valósítsam meg ezt a munkát.

Tehát elvetettem a szigorúan történelminek tudott minden stílust, és számbavéve mindazt, amit Erdély magyar népére, főképpen pedig a székelységnek népi építkezéséből, illetőleg népi művészetéből tipikusnak láttam és vallottam, valamelyest megnemesítve úgy alkalmaztam egy modern és speciális igényeket szolgáló alaprajzra, hogy az magától értetődően természetes, művésziesen monumentális lehessen, és senki székely ne szégyellje azt magáénak vallani.”

A kaputoronnyal nyíló zárt udvarból („cinterem”) megközelíthető, félköríves főbejáratú főépület a földszintjén az északi szárnyban – a mai Lovagteremben, Tolerancia Teremben és a Kápolnában – eredetileg a Régiségtárnak adott helyet – a déli szárnyban pedig a Könyvtárnak és olvasótermének (utóbbi 1943 óta az 1848-as alapkiállítás terme). Az első emeleten a főbejárat feletti teremben helyezték el a Természetrajzi Tárat (ma középkor-kiállítás), a Könyvtár felett a Néprajzi Tárat (ma a László Ferenc Terem, régészeti alapkiállítással), míg a Régiségtár felett ruhatáras előtér (ma gyermekkor-kiállítás) vezetett a Díszterembe (ma Bartók Terem), mely előadóteremként és Képtárként is szolgált. Az alagsorban a könyvtári szárnyon altiszti lakást és preparáló műhelyt, a régiségtári szárnyban asztalosműhelyt, mindkettőben további raktárakat képeztek ki. A második emeleten a főbejárat fölötti torony fogja össze a két szárnyat, hangsúlyozva az épület szimmetriatengelyét is. Ehhez az északi szárny fölött kialakított manzárd műterme kapcsolódott (ma raktárak).

A cinterem kerítését és kaputornyát, valamint a tornyot Zsolnay-típusú mázas cserép fedi.

Az épület tökéletes harmóniáját arányossága, a két, egymáshoz képest eltolt, különböző méretű múzeumi szárny más-más formájú tetővel koronázott épülettömbje, valamint az ablaknyílások megfelelő csoportosítása révén kialakított nagy homlokzati síkok biztosítják. Kós Károly nem használt pillért, lizénát, vízszintes párkányt a felületek osztására, sőt különböző vakolati struktúrák vagy színek sincsenek. A lábazati kváderkő-borításon kívül az épület minden fala sima fehér falsík, a változatosságot a nyílások – a belső funkciónak megfelelő – különbözősége adja meg.

A Székely Nemzeti Múzeum főépülete lényegében az építész egyik legszebb, letisztult összegzése, melyet harmonikusan egészít ki a múzeumtelken hátrább felhúzott – egy földszintes és egy egyemeletes – múzeumőri lakás. Utóbbiak visszafogott megidézései a főépületnek. Mindkét esetben az alapvetően négyzetes alapra helyezett sátortetőt egy, a homlokzat fő elemeként kiemelkedő oromfal töri meg. A terep enyhe lejtését jól érzékelteti az elől így hangsúlyosabb kőlábazat. Mindkét ház nyitott teraszra vezető lépcsőn közelíthető meg, és közös vonásuk a bejárati hallok fadeszkás mennyezete és a faragott részletek. Itt ma irodák, kiállító-helyiségek, raktárak találhatók.

Az építkezés az előzetes ígéreteknek megfelelően, főleg székelyföldi anyagok felhasználásával és székely mesterek alkalmazásával folyt le, Molnár István és Szabó Mihály építőmesterek, Deák András vaskereskedő, valamint Jakócs István lakatosmester helyi vállalkozók vezetése alatt. Az alapfalakhoz és a lábazat kiképzéséhez a sepsiszentgyörgyi őrkői homokkövet, az épület falaihoz prázsmári téglát, az ácsszerkezetekhez, famunkákhoz a térségbeli erdőkből beszerzett faanyagot, a tetőfedéshez bodoki cserepet használtak. A fehér márvány tagozatok, burkolatok gyergyószárhegyi nyersanyagból készültek. Egyedül a zománcos cserepek származnak messziről, a kunszentmártoni gyárból.

A belső, gondosan megtervezett részleteket mint térelválasztókat, kilincseket, bútorokat is helyi mesterek kivitelezték, a világítótesteket és a könyvtári berendezést viszont budapesti cégek biztosították. A nagy, elegáns felületek és az apró részletek egysége teszi igazi remekművé a múzeum épületeit.

A szűk értelemben vett Kós Károly épületegyüttest valójában szervesen egészíti ki az azt körülvevő dendrológiai park, mellyel eredetileg a Székelyföld jellegzetes fáit kívánták bemutatni. Ugyancsak Kós tervezte a kerítést, három kapujával. Mindkét galambdúcos nagykapu kiválasztásában személyesen vett részt. Hasonlóképpen maga irányította az 1767-es csíkmenasági (pottyondi) lófő-háznak az áttelepítését. A skanzen az eredeti, 1911-es terv szerint további két lakóházzal egészült volna ki (a Csíki ház mellett egy Háromszéki- és egy Udvarhelyszéki házzal). Ezeket 1970–1971-ben tudták csak beszerezni, és végül a múzeum születő csernátoni részlegének a skanzenjét alapozták meg velük (bélafalvi és vargyasi ház, 1978–1979).

Hasonlóképpen Kós Károly nevéhez kötődik az állandóan a túlzsúfolódással küzdő múzeum bővítése. Kós a főépület mindkét szárnyát meghosszabbíthatóra tervezte, ebből az északi szárnyé valósult meg. Ide elsősorban a néprajzi anyagot és a képtárat kívánták átcsoportosítani. Az 1943-ban, háborús lehetőségekhez tervezett épülettervnek a Kós Károly halálát (1977) követő, 1978-as módosításaiban egy egységes északi szárny kiképzésének igénye érvényesült, az ablakok kiképzése, a második emelet manzárdszerűvé alakítása is mindenekelőtt a régi szárnyrész megoldásait alkalmazta. Az új épületrészbe csak a Képtár nem került át, mert időközben sikerült számára megszerezni a főtéri Bazár emeleti helyiségeit.

Az épületegyüttes számos részleggel rendelkezik, és állandó kiállításoknak ad otthont: a könyvtár régi könyv- és sajtógyűjteménye mellett itt található az Apor-kódex, amely a legrégibb fennmaradt magyar bibliafordítás, a Huszita Biblia zsoltárait tartalmazza.

A természettudományi osztály részeként, itt található Kelet-Közép-Európa egyik legteljesebb pliocén- és negyedkori emlősfauna-kollekciója mellett a legnagyobb romániai nagygombagyűjtemény és a Diószeghy László-féle lepkegyűjtemény.

A múzeum régészeti gyűjteményanyaga 50 000 tételnyi. Kiemelten kutatta és rendszerezte a Kovászna megyei Erősd újkőkori–rézkori festett kerámiás kultúráját, a lécfalvi újkőkori lelőhely anyagát, a zabolai és petőfalvi Árpád-kori temetők leleteit stb. A régészeti alapkiállítás a térség 35 000 évnyi tárgyi kultúráját mutatja be a látogatónak.

A történelmi gyűjteményből másfelől a székely rendek középkori katonáskodásának az emlékanyaga, az 1848-as relikviák (pl. Bem tábori nyomdája), a több mint 250 darabos fegyvergyűjtemény, valamint a jelentős művelődéstörténeti értékű bútor- és üvegkollekció kiemelendő érték.

A néprajzi osztály több mint 15 000 darabot számláló állományából a 17–18. századi úrihímzések Erdélyben egyedülállóan gazdag gyűjteménye, a jelentős kályhacsempe- és kerámiakollekció, faragott és festett régi bútorok, valamint a hagyományos népi gyermekjátékok rendkívüli kollekciója emelhető ki. Szabadtéri kiállításban másrészt az 1767-ben épült, részben eredeti berendezésű csíki ház tekinthető meg.

Az épület falain belül található részlegeken kívül, a múzeum külső részlegekkel és szakosodott múzeumi intézményekkel is rendelkezik:

• Képzőművészeti osztályként, a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár 19–20. századi festészeti, szobrászati, grafikai alkotásoknak biztosít szakszerű raktározási és kiállítási felületet. Megtekinthetőek többek között Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Nagy Albert, Zsögödi Nagy Imre alkotásai, a nagybányai festőkolónia munkái, Varga Nándor Lajos, Mattis Teutsch János, Baász Imre művei.
• A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum a város - és céhtörténeti, kézművesség- és ipartörténeti gyűjtemény és kiállítás. A céhes örökség és az 1848–49-es emlékanyag mellett látványos a múzeum 19–20. századi tűzoltókocsikat felvonultató gyűjteménye. A legismertebb kollekció az itt kiállított, mintegy 350 darabos „Zsuzsi és Andris” babaméretű viseletgyűjtemény. Ezenkívül itt van a neves Bogdán fényképészcsalád napfényműterme is, amely ma már fotográfiatörténeti kiállítóhely.
• A Haszmann Pál Múzeum Csernáton, Kovászna megye népi építészeti örökségét, hagyományos foglalkozások tárgyi eszközeit, sírjeleket bemutató szabadtéri kiállítás, kiemelkedő néprajzi és történeti műtárgykollekcióval. Hírét az egyedülálló mezőgazdasági gépparknak és technikatörténeti gyűjteménynek, a látványos öntöttvaskályha-kollekciónak, s nem utolsósorban a népfőiskola kereteiben működtetett népművészeti alkotótáboroknak köszönheti.
• Az Erdővidék Múzeuma, Baróton, a bányászattörténeti és céhes emlékek, ipar- és helytörténeti tárgyak kollekciója és kiállítása. Kiemelkedő értékű a székelyföldi üveghuták, az erdővidéki fazekasok termékeinek gyűjteménye, valamint a felsőrákosi őselefánt-csontváz.
• A Csángó Néprajzi Múzeum Zabolán, a moldvai magyarok népművészetéből és mindennapi életéből berendezett állandó kiállítás. A hagyományos moldvai magyar életutak viseleteken, kézműves termékeken és falvaik szobabelsőin követhetők nyomon. Az ugyanezen telken berendezett régi székely házban rendkívül gazdag helytörténeti gyűjtemény is megtekinthető.

Boér Hunor

2007 A Székely Nemzeti Múzeum a magyar tudomány és közművelődés történetében, 1875–2000. Doktori dolgozat. Budapest.

2009 A Székely Nemzeti Múzeum a Béldi-házban (1879–1892). In: Emlékkönyv a Székely Mikó Kollégium alapításának 150 éves évfordulójára. Sepsiszentgyörgy, 58–86.

Cserey Zoltán – József Álmos

1999 Sepsiszentgyörgy képes története. Sepsiszentgyörgy.

Csutak Vilmos

1933 Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum. Erdélyi Helikon. (10) 689–696.

Dávid Gyula (főszerk.)

2010 Romániai magyar irodalmi lexikon. Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés V. (S–Zs). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár.

Gall Anthony

2002 Kós Károly műhelye / The workshop of Károly Kós. Budapest.

Gerle János – Kovács Attila – Makovecz Imre

1990 A századforduló magyar építészete. Budapest.

Kinda István (szerk.)

2013 A Székely Nemzeti Múzeum. Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy

Kónya Ádám

1973 Kós Károly épületei Sepsiszentgyörgyön. Tanulmányok és közlemények. Aluta V. 219–235.

Kós Károly

1929 A Székely Nemzeti Múzeum építése. In: Csutak Vilmos (szerk.): Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum 50 éves jubileumára. Sepsiszentgyörgy, 26–29.

1991 Életrajz. Szerkesztette Benkő Samu. Bukarest–Budapest.

2003 Kós Károly levelezése. Szerkesztette Sas Péter. Budapest.

Sas Péter

2009 Kós Károly képeskönyv. Csíkszereda.

***

2002–2004 Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum 125 éves jubileumára. I–III. (Acta Siculica.) Sepsiszentgyörgy.

„Aranynál és ezüstnél és minden más földi jónál értékesebb kincseket, a székely néplélek drága alkotásait őrzi ez az épület” – írja László Ferenc, A székelység kincsesháza című írásában.

A Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese igazi székely termék. Kinézetében, anyagában, rendeltetésében, valamit történetében is hűen tükrözi a székelyek mentalitását, sorsuknak alakulását. Kós Károly építészeti remekműve, munkásságának csúcspontja, Háromszék ékszerdoboza ez az épület.

A Múzeum 2015-ben ünnepli fennállásának 140. évét, múltjával ma a magyar nyelvterület egyik jelentős közgyűjteménye és tudományos-művelődési intézménye. Az intézmény a székelység és a székelyföldi regionális örökség kutatását, bemutatását vállalta fel. Története során megért többszöri székházcserét, impérium- és rendszerváltást, tragikus sorsú menekítést, államosítást, de világkiállításon való részvétellel, nemzetközi elismertséggel és komoly gyarapodással is büszkélkedhet.

Itt őrzik Gábor Áron rézágyúját is, melyet 1849-ben, a szabadságharc bukása után a túlélők a földbe rejtettek. 1906-ban csatornaásás alkalmával került elő a földből, ez az utolsó megmaradt háromszéki ágyú. Az ereklyeként őrzött fegyver 1923-ban a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba került, majd 1971-ben felsőbb utasításra Háromszékről Bukarestbe vitték, ahol az akkor létrehozott Román Nemzeti Történeti Múzeumban helyezték el.

2010 márciusában az ágyú erdélyi körútra indult: Kézdivásárhelyen, majd Sepsiszentgyörgyön, később pedig Baróton volt megtekinthető. Bár a tervek szerint az ágyú csupán négy hétig maradt volna Háromszéken, Kelemen Hunor kulturális miniszternek köszönhetően nem került vissza Bukarestbe, hanem a Székely Nemzeti Múzeumban várta meg, hogy a jogi és adminisztrációs intézkedések lezáruljanak.

Végül 2014. augusztus 19-én az RMDSZ erőfeszítései eredményeként fogadta el a kormány azt a határozatot, amely kimondja: a székely történelmi ereklye véglegesen átkerül a háromszéki önkormányzat tulajdonába, ezzel az intézkedéssel pedig Gábor Áron ágyúja visszavonhatatlanul a Székelyföldé marad. 

A Székely Nemzeti Múzeum a székely történelem és hagyomány számos mozzanatát és elemét őrzi és óvja a jövő nemzedék számára. Központi szerepe az erdélyi magyarság életében egyértelmű és vitathatatlan. Mindenképpen alkalmasnak találjuk a külhoni magyarság értékeinek képviseletére, ezért kérvényezzük tisztelettel az Értéktárba való felvételét.