A Nyárád menti tavaszi határkerülés

A tavaszi, húsvéti határkerülés középkori liturgikus eredetű szokása a magyarságnak, amely korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és reformátusok egyaránt gyakorolták.

A Nyárád menti határkerülés évszázadok egymásra tevődött szokáselemeit őrzi, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. A Felső Nyárád mente katolikus falvaiban – Nyárádremetén, Köszvényesen, Mikházán, Deményházán, Jobbágytelkén – egyházi processzióként élik meg a határkerülést. Néhány idősebb vagy rátermett fiatalember esetleg a lelkész vezetésével húsvét első napjának hajnalán zászlókkal, feszülettel nagy csapatban a határra vonulnak és megkerülik annak egy részét, különösen a zsendülő vetéseket. Énekelnek, áldást kérnek, jó termésért, bőségért imádkoznak. Útközben fűzfa, nyírfa vagy mogyoró ágakat vágnak, virágcsokrokkal díszítik, hazaviszik és megszenteltetés után az istállóba és a kapukra szegezik fel, szentelményként őrzik. Jobbágytelkén kereszt alakban szentelt barkát szúrnak a zöldellő vetésbe. Köszvényesen és Deményházán a határkerüléskor avatják fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mennek határkerülni és a fiatal menyecskéket, nyírfavesszővel a hátuljukra vernek.

A Nyárád menti egyházi processzióként megélt határkerülést a kommunista hatalom sem tudta betiltani, minden évben megtartották a határbeli körmenetet. Az 1990 óta eltelt években kiterebélyesedésének, jelentésbeli gazdagodásának és a résztvevők megfiatalodásának lehetünk tanúi. Erre a napra hazajönnek a faluból eltávozottak nemzedékei, hogy az otthoniakkal közösségben ünnepeljenek. Ebben az összetett szokásban e vidék népe hagyományos népi vallásos szertartásként a feltámadás, az újrakezdés, az összetartozás, a szabadság örömét fogalmazza meg. Harmadik jelentés rétege a magyarsághoz - székelységhez való tartozás nyilvános közösségi megvallása, amely a szimbólumokban is kifejeződik.

A Középső Nyárád mente többségében protestáns felekezetű falvaiban nem egyházi processzióként kerülték meg a falu határát húsvét hajnalán. A határkerülő menetben csak férfiak és legények vettek részt. Az esemény levezetésére tisztségviselőket választottak pl. királyt ítélőbírót csapómestert, oldalvédőket és sereghajtókat. A király a többi tisztségviselővel szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást azoknak a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előre küldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, a határ hompokat és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, hogy jó helyre rakták a tüzet és mindenféle kifogást emeltek; foglaltak a szomszéd falu határából vagy sajátjukat csonkították meg. A fiatalok farát odaverték a határhompokhoz, miközben többször kiáltották, „emlékezzél, hogy itt van a falu határa”. Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. Ezek a faluközösségek nem csak a határok pontos ismeretét nyújtották át a felnövekvő nemzedéknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka - és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nem csak birtokjogi, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet.

A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban az 1950-1960-as években megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés megszűnése nem jelentette az egész szokáskör elhagyását. Közösségi funkcióját a fenyőágazás (virágozás, az öntözés és hajnalozás vitte tovább). Az 1990-es években a legtöbb Középső-Nyárád menti faluban felújították a határkerülés fentebb bemutatott régebbi formáit is pl. Nyárádgálfalván, Nyárádszeredában, Csíkfalván és Backamadarason. Szentháromságon és Rigmányban pedig folyamatosan, megszakítás nélkül él a közösséget összetartó húsvéti népszokás.

Barabás László

Barabás László

2000 Tavaszi határkerülés a Nyárád mentén és a Kis-Küküllő felső völgyében. In. Uő: Aranycsitkók, maszkurák, királynék. Erdélyi magyar dramatikus népszokások. Mentor Kiadó, Marosvsárhely, 131–138.

Audiovizuális dokumentáció Barabás László tulajdonában.

Gazdag, változatos és jelentésbeli formákban gyakorolnak egy archaikus, azon belül egy katolikus és egy protestáns modellű, európai és keresztény húsvéti hagyományt.

A népszokás nyelvezetében fogalmazták meg az olyan értékeket, mint a termőföld és az emberi munka védelme, a falvak határainak ismerete és védelme, az ember és a természet szoros kapcsolata, a felnövekvő nemzedékek nevelési programja.

Kifejezésre jutott e szokásban a székelység szakrális és evilági életszemlélete a komolynak és a játékosnak szoros egysége.

A szokás fontos szerepet tölt be a Nyárád menti székelység lokális és etnikai identitásának a kifejeződésében, szülőföldjéhez való ragaszkodásában.