Szép Ilona

Vót eccer egy legény s egy leány. Azok erőst szerették egymást. A leánynak vót egy rossz mostohaanyja. Mikor látta, hogy ők úgy szeretkeznek, örökké tiltotta.
Látta a legény, úgy eltiltották, hogy ők nem tudnak találkozni, mondja az anyjának: „Édesanyám, mit tudjunk csinálni, találkojzam Ilonával.” „Ne búsulj, fiam! Csináltassunk ezüst malmot. Odagyűlnek sokan csudájára, s háha odajő Szép Ilona es.” — Odagyűltek sok éfiak, sok legények, sok leányok, de nem vót köztik Szép Ilona.
Eseng mondá a legény: „Édesanyám, mindcsak meg kell haljak Ilonáétt.” — „Fiam, magad, Mónár Bálint, nehogy te meghalj Ilonáétt s az ő szépségiétt. Csináltas
sunk egy rézmalmot! Odagyűlnek szép éfiak, s köztük leszen Szép Ilona.”
Csináltattak egy rézmalmot. Még idegen falukból es odagyűltek csudálkozni, de a boszorkány anyja őt nem engedte el, Szép Ilonát.
Eseng mondja Bálint az anyjának: „Mindcsak meg kell haljak Ilonáétt, Ilonának szépségiétt.” De az édesanyja kezdte biztatgatni: „Hadd el, fiam, met eljő ő es! Csináltassunk aranymalmot! Hátha eljő ő es csudálkozni.” De akkor se jött el Szép Ilona. Nem engedte el az anyja.
Akkor azt mondta Bálintnak az anyja: „Ne búsulj magad, fiam. Tedd magadat, hogy meg vagy halva, hátha elengedik akkor a halálodra.”
Fel es fektetik Bálintot egy asztalra. Bétakarták fehér gyócsval, s két gyertyát meggyújtottak mellette. Nagy sírval elmejen az anyja a harangozóhoz. Meghúzatta a harangokat.
Kiszökik akkor Szép Ilona s kérdi, kinek harangoznak. Mondja a szomszédja: „Meghótt Mónár Bálint.” Bémejen, sírva mondja mostohaanyjának: „Na, édesanyám, meghótt immá’ Mónár Bálint. Nincs kitöl immá’ féltsen. Nem engedett csudájára, engedjen el halálára!”
Mostohaanyja kihódatta haját vele, felőteztette fődig gyászba, s elengedte halott látni. Mejen sírval Szép Ilona. Meglátta Mónár Bálintnak az anyja: „Ügyelj oda, fiam, me’ jő Szép Ilona. De tudd meg tőlem, ha te most elengeded, visszamenyjen az anyjához, többet soha nem adsz szemet véle.” Akkor bé es ment Szép Ilona. Reaborult Mónár Bálintra, s kezdte siratni: „Kelj fel, kelj fel, Mónár Bálint! Mikor ingemet es elengedtek héjzád, akkor ilyen szomorúan kaplak téged. Ejsze így vót ez Istentől nekem kirendelve, hogy örökre eltiltsanak egymástól.” Akkor fel es kőtt Mónár Bálint, s megölelte Szép Ilonát. „Nem vagyok én meghalva, csak azétt tettem hótté magamat, hogy engedhessenek  
ide téged.” Úgy megijedett Szép Ilona. „Mi haszon ez, Mónár Bálint, met mind csak eltiltnak így minket.” — „Többet sohasem, Szép Ilona. Met én tégedet innet nem eresztlek haza!”
Levetette gyászruháját s felőtöztette fejér gunyába. Elmentek a templomba, megesküdtek s többet nem engedte hazamennyen.

L. a 135—138. románcváltozatot.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 649.)