Balladatár


Címek
1   a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Évek
1837   1839   1853   1854   1856   1857   1859   1860   1862   1863   1864   1865   1866   1867   1868   1869   1870   1871   1873   1875   1882   1894   1895   1896   1897   1898   1899   1900   1901   1903   1904   1905   1906   1914   1933   1934   1936   1937   1938   1939   1940   1942   1943   1945   1946   1947   1949   1950   1951   1952   1953   1954   1955   1956   1957   1958   1959   1960   1961   1962   1963   1964   1965   1966   1967   1968   1969   1970   1971   1972   1973   1974   1975   1976   1977   1978   1979   1980   1981   1982   1983   1984   1987   1988   1990   2013   2014   ismeretlen  

Helymutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Névmutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   w   z  

Szép Ilona


Gyűjtő: Kallós Zoltán
Gyűjtés ideje: 1959
Gyűjtés helye: Rácsila
Közlő: Kallós Zoltán
Közlés ideje: 1971
Megjelenés helye: Kallós Zoltán 1971: 611-613/266. sz.

Szöveg

Vót eccer egy legény s egy leány. Azok erőst szerették egymást. A leánynak vót egy rossz mostohaanyja. Mikor látta, hogy ők úgy szeretkeznek, örökké tiltotta.
Látta a legény, úgy eltiltották, hogy ők nem tudnak találkozni, mondja az anyjának: „Édesanyám, mit tudjunk csinálni, találkojzam Ilonával.” „Ne búsulj, fiam! Csináltassunk ezüst malmot. Odagyűlnek sokan csudájára, s háha odajő Szép Ilona es.” — Odagyűltek sok éfiak, sok legények, sok leányok, de nem vót köztik Szép Ilona.
Eseng mondá a legény: „Édesanyám, mindcsak meg kell haljak Ilonáétt.” — „Fiam, magad, Mónár Bálint, nehogy te meghalj Ilonáétt s az ő szépségiétt. Csináltas
sunk egy rézmalmot! Odagyűlnek szép éfiak, s köztük leszen Szép Ilona.”
Csináltattak egy rézmalmot. Még idegen falukból es odagyűltek csudálkozni, de a boszorkány anyja őt nem engedte el, Szép Ilonát.
Eseng mondja Bálint az anyjának: „Mindcsak meg kell haljak Ilonáétt, Ilonának szépségiétt.” De az édesanyja kezdte biztatgatni: „Hadd el, fiam, met eljő ő es! Csináltassunk aranymalmot! Hátha eljő ő es csudálkozni.” De akkor se jött el Szép Ilona. Nem engedte el az anyja.
Akkor azt mondta Bálintnak az anyja: „Ne búsulj magad, fiam. Tedd magadat, hogy meg vagy halva, hátha elengedik akkor a halálodra.”
Fel es fektetik Bálintot egy asztalra. Bétakarták fehér gyócsval, s két gyertyát meggyújtottak mellette. Nagy sírval elmejen az anyja a harangozóhoz. Meghúzatta a harangokat.
Kiszökik akkor Szép Ilona s kérdi, kinek harangoznak. Mondja a szomszédja: „Meghótt Mónár Bálint.” Bémejen, sírva mondja mostohaanyjának: „Na, édesanyám, meghótt immá’ Mónár Bálint. Nincs kitöl immá’ féltsen. Nem engedett csudájára, engedjen el halálára!”
Mostohaanyja kihódatta haját vele, felőteztette fődig gyászba, s elengedte halott látni. Mejen sírval Szép Ilona. Meglátta Mónár Bálintnak az anyja: „Ügyelj oda, fiam, me’ jő Szép Ilona. De tudd meg tőlem, ha te most elengeded, visszamenyjen az anyjához, többet soha nem adsz szemet véle.” Akkor bé es ment Szép Ilona. Reaborult Mónár Bálintra, s kezdte siratni: „Kelj fel, kelj fel, Mónár Bálint! Mikor ingemet es elengedtek héjzád, akkor ilyen szomorúan kaplak téged. Ejsze így vót ez Istentől nekem kirendelve, hogy örökre eltiltsanak egymástól.” Akkor fel es kőtt Mónár Bálint, s megölelte Szép Ilonát. „Nem vagyok én meghalva, csak azétt tettem hótté magamat, hogy engedhessenek  
ide téged.” Úgy megijedett Szép Ilona. „Mi haszon ez, Mónár Bálint, met mind csak eltiltnak így minket.” — „Többet sohasem, Szép Ilona. Met én tégedet innet nem eresztlek haza!”
Levetette gyászruháját s felőtöztette fejér gunyába. Elmentek a templomba, megesküdtek s többet nem engedte hazamennyen.



Megjegyzés

L. a 135—138. románcváltozatot.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 649.)