Szegén csobánlegény

   Vót eccer egy ember s egy asszony. Azoknak vót három gyermeke. A legküssebb elment johó örzeni csobánnak. De ő sok időt odaült. Itthon vót az édesapja, testvérei, megdorilta vót őket. Vót egy szereteje. Csak eccer kifizették, sok aranygyat elvett, hogy szógált. A szolgálásétt.
   Gondolta magába, menjen el haza héjzik. Az úton mit gondolt, mit nem, csalja meg őköt, hogy az aranygy helyett a kebelibe egy kígyó van. Lássa meg, hogy tartnak héjzá. Megszabadítnak-e tőle vaj nem?
   Hazamejen. Mikor az édesanyja meglátta, nagyon megörvendett. Megörvendett, megcsókolta. Kezdte kérdezgetni, hol elé járt, mit húzott? „Nagyon jól vótam, édesanyám. Csak annyi, hogy idegenyek között vótam. De egy nagy dolog történt, édesanyám. Hogy etettem a johókval, lefeküdtem a patak martjára, s egy sárig esküdt kégyó bébútt kebelembe, s aki azt kiveszi, fél karját megeszi. Talán, édesanyám, talán kend kiveszi.” „Mintsábbod ellegyek a fél karom nékül, inkábbod elleszek az én fiam nékül. Menj elé te, fiam, menj elé bácsidhoz, könyörögjél neki, háha ő kiveszi.”
   Szegény legény megcsókolta az édesanyjának a kezét, fődig lehajulva, sírva mondta neki: „Anyám, édesanyám, ha te édesanya s nem tudod kivenni, a csak testvérem, a még úgyse szabadít meg ingem.” — „Nem tudom, gyermekem, fél kezem elveszteni. Menyj elé te oda, háha ő kiveszi.”
   Szegén legény látta, hogy nem akarja kivenni, megcsókolta az édesanyja kezit, felkőtt, elbúcsúzott, s útnak indula.
   Elment bácsijához, sírva mondá neki: „Bácsim, édes bácsim, csobánlegény vótam. Lefeküdtem vala s a patak martjára. Sárig esküdt kégyó bébutt kebelembe. S aki azt kiveszi, fél karját megeszi. Talán, édes bácsim, talán kend kiveszi.” „Menj elé te, ecsém, menj elé nénédhez. Me’ mintsább ellegyek a fél karom nékül, inkábbod elleszek az én ecsém nékült.” Ott es sírt, könyörgött, s ha látta, hogy nem segítik, elébb ment. Nénjénél es mind csak úgy pacilt. Az es azt felelte. Elkűtte a mátkájához, a szeretejihez.
   Amikor meglátta, nem tudta még, mit es csináljon neki örömibe. A legény sírval mondja: „Ne közeledj héjzám, ma vélem egy nagy dolog történt.” Leány nagy megijedve nezi a legént, hogy ő mit pacilt.
   Elkezdi a legény mondani neki es: „Mátkám, édes mátkám, csobánlegény vótam. Lefeküdtem vala s a pa tak martjára. Sárig esküdt kégyó bébútt kebelembe. Aki azt kiveszi, fél karját megeszi. Talán, édes mátkám, talán te kiveszed?” Sírva mondja a leány: „Mintsábbad ellegyek az én mátkám nékült, inkábbad elleszek a fél karom nékült.” Odament a leány, feltűrte az ingujját, hogy bényúljon a kebelibe. Sírva mondja a legény: „Jól gondolkojz meg, hogy mit akarc csinyálni, met egy kezedveli maradsz. Egyiket megeszi.” — „Nem búsulam én azt, ha egyvel se maradok es, csak azt láthassam meg, hogy téged megszabadítsalak.” Akkor felkel a legény, s odamejen héjza. Kicsinyálta a kebelit. Sírva mondá neki: „Mátkám, édes mátkám, sirítsd el fejedet, hogy nehogy te megijedj.” — „Én ijedjek meg? Meg akarom látni, hogy ül kebeledbe.” Bényúla leány kebelibe, keresi erre, keresi emerre. Há mikor kiveszi, mind szép sárig arangy.
   Megijed a leány, nezi a legényt, kérdi, hol a kégyó. „Nincs kebeledbe?” A legény megölelte, s mondja neki: „Nem vót nekem kégyó az én kebelembe, csak meg akartam látni: fáj-e a szüved értem. Ennyi sok üdőre elfelejtettél-e?” — „Hogy felejtselek el? Éjjel-nappal csak héjzád gondoltam.”
   Akkor megfogta a legény, oltár eleibe vitte, megesküdtek. Hazamentek a leányhoz. A legény az édesapját, édesanyját s testvéreit még oda se hitta. Met ő meglátta vót, hogy nem fáj a szivik érte. Olyan jól éltek, többet nem vót még merre. Ingemet is odahíttak vót a lakodalmikba. Én vótam a főzőné. Úgy láttam, mind most.


Rácsila (Moldva), 1959

A szeretteit és szerelmesét szeretetükben próbára tevő szerelmes románc-motívuma általánosan ismert európai ballada- és mesemotívum. Az áspiskígyó szerepeltetése azonban csak a skótoknál és a magyarsággal együttélő, illetőleg vele szomszédos népek folklórjában bukkan fel. Az áspiskígyó Temesvári Pelbárt (1508) szerint gyorsabban öl, mint a vipera, és mint igen rettegett kígyófajta sűrűn fordul elő a régi magyar költészetben és a népdalköltési darabokban is (l. erre: Eckhardt: kny. EPhilK. LIII. köt.-ből 8—9). Az itt közölt csángó változatokhoz és a 265. sz. alatt szereplő, szintén csángó meseváltozathoz megjegyzésként fűzhető, hogy magának e balladának, illetőleg románcnak a gyűjtő csaknem minden tőle meglátogatott csángó faluból ismeri változatát.

Gragger 188. — Ortutay, SzNb. 299—300. — Solymossy: MNépr.2 III, 90—2, 124. — Domokos, MM.3 254. — Leader 251—4. — Ortutay—Kriza 752.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 635.)