Szabó Orzsika

(Székely népballada a XVII-dik századból)

Istenem, istenem, hát én mért születtem,
Hogy ily szerencsétlen lett az én életem?
Kis-Küküllő mellett,
Nagy-Küküllő mellett
Nálamnál szebb sem volt,
Nálamnál jobb sem volt,
Mégis csúfos leve az én vég idejem.

Úgy üli, úgy üli három királybiró
Elvesztő törvényem a biró házánál,
A biró házánál, Mezei Mártonnál.

Hová mégy, hová mégy, szegény Szabó Orzsik?
Igy kérdi barátja, jó leány-barátja.
Elmegyek, elmegyek a biró házához,
A biró házához, Mezei Mártonhoz;
Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!

Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett. . .
Szóval igy felmondja egyik királybiró:
Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik,
Mert az én törvényem téged meg nem ölet.
Másik királybiró szóval ezt feleli:
Mert az én törvényem őt meg nem öleti.  
Mit hazudott, mit már a  n a g y  királybiró?
Szóval igy feleli átkozott Pap János:
Biz az én törvényem őt meg is öleti:
Mert hosszú szilvásban, aszaló torkában
Hallottam sirását a kicsiny gyermeknek,
Ő onnan kivette, csihányba apritá,
S a disznónak adá,
Kitúrá a disznó jobb lábát s bal karját.

Más két királybiró engede ő neki.

Oda ment a nénje, tisztektől megkéré:
Adnák a kezire, hogy őt elkisérné;
Kezihez vevé a nénje és vezeté,
Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré.
Kérdezi a nénjit:
Aj, kedves jó néném, hát mi hova menyünk?
Az istenházába, a templomba megyünk,
Édes jó testvírem!
Mikor addig értek és mégis csak hítta;
Édes kedves néném, itt vagyon a templom,
Itt az istenháza – hát még hova menyünk?
Eherré a dombra, a szőllő fejére.
Mikor kiérének a szőllő fejére,
Aj, a gödör készen, tövissel bérakva,
Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik,
Hol a temetője, az ő vég ideje.
Segesvári hengér a kezit megfogá,
Gödörhöz hurcolá,
S őt a tövis közé tüstént bébocsátá,
Töviset tevének még a fejire is,
S földet hánytak reá.
Akkor a testvére onnan eltántorga,
Orzsik ott marada, tövissel bérakva,
Tövissel bérakva, földdel bétakarva. . .
Strázsákat vetének gödör mellékire,
Erős őrizetre. . .

Strázsák ott hallgatták, hogy sír, hogy kesereg
Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol:
Istenem, istenem, jaj beh nem gondoltam,
Hogy kamuka-szoknyám koporsóm is legyen,
Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen.
Az én történetem
Okozta ezt nekem.
De oh! én istenem, hallgass meg most engöm!
De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön!
A maradékát is, atyám, eltöröljed,
Nyomossá[!] e földön de soha ne tegyed!
De már jó strázsáim, most meghallgassatok!
Menjen el az egyik, menjen el óh! haza,
Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez,
Nyissák óh! nyissák ki a varró ládámat,
Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén,
Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost:
Mert ott van a gyermek, de halva született!

Mikoron megkapta ott az ő testvére
Gyolcsba bétakarva a kicsi gyermeket,
Az utcára vitte,
Ottan beszélette,
S mindennek mutatta.
Doktort hoztak neki, meg is vizitálták,
Az Orzsik szavait igaznak találták,
Megösmerték rajta, hogy halva született.
Akkor az ő nénje lábáról leesett,
Kétségbe is esett,
Hogy halva vették föl azt a hideg földről,
Az édes anyja is abba pillanatba’
Bújába’ elindult,
Elment fel Cséjjére,
Hideg csorgón kűjjel,
S magát felakasztá.
Az édes atyja is szekérre rakodott,
Innen elbujdosott, elment, elbujdosott,
Hogy soha is senki róla hirt nem hallott,
Jószága, birtoka mind másra maradott.

Leányim, barátim, igy higyj a legénynek,
A hamis hitűnek:
Mert a legénynek van három hamis hite,
Egyik hamis hite: a kalap fejibe’,
Másik hamis hite: a bunda zsebibe’,
A harmadik pedig: a bocskor orrába’.

Ne higyj a legénynek, a hamis hitünek,
Mert megcsal ő téged,
Széles pántlikákkal, apró édes csókkal,
Zergő mogyoróval, csattogó dióval,
Mézes beszédekkel, sűrű hazugsággal.
Mert én hittem neki, sűrű hazugságnak,
S immár csúfja lettem az egész világnak.

Tudom, hogy fennmarad az emlékezetem,
Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem;
Nem vettem én hasznát az én szépségemnek,
Csúffá tett az engem s csúffá az én végem:
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak.

Kriza János 1870a. A Fővárosi Lapoknak ugyanabban a számában, ahol a balladát Kriza János közölte, az 51. oldalon rövid tájékoztatás olvasható a balladáról: „Mai számunkban  –  Kriza János tisztelt munkatársunk szivességéből – egy igen becses népköltészeti ereklyét van alkalmunk közleni. A XVII. századból való székely népballada ez, s már csak ódonságánál fogva is igazi ritkaság népköltészeti irodalmunkban. Műformáját illetőleg kétségkívül vannak szabatosb, tömörebb székely népballadáink; de ami egyes részletek szépségét s a tárgy művészi és finom kidolgozását illeti: »Szabó Orzsika« a leghiresebb külföldi népballadákkal is bátran versenyezhet. Ily becses közlemények után kétszeresen óhajtandó, hogy vajha mielébb napvilágot láthatna a Kriza J. unitárius superintendens úr által összegyűjtött »Székely vadrózsák« második kötete is.” – Ua. in MNGY III. 1882: 25–29/14. sz. Az MNGY-ben közölt szövegben sok apró módosítást konstatálhatunk, melyek nem sorakoztathatóak fel semmiféle elgondolás, semmiféle céltudatos törekvés mentén. Összességükben sokkal inkább azt a benyomást keltik, hogy figyelmetlen másoló, vagy figyelmetlen betűszedő nyomdász keze nyomát őrzik a főleg hangtant érintő változtatások. A balladához fűzött jegyzetben Gyulai úgy vélekedik, hogy „E balladának alkalmasint való történet szolgáltatta alapját, de vagy át nem alakulhatott teljesen, vagy megromlott, s innen egyrészt külalakja is mintegy közép a vers és próza közt. […] Mindenesetre megható történet s részleteiben sok költőiség nyilatkozik, de mint egészet nem görgette kerekké a szájhagyomány; s talán azért nem vehetett föl ritmusosabb alakot is. (433)

(Olosz Katalin jegyzete; Kriza János 2013: 622.)