Címek
Évek
1837 1839 1853 1854 1856 1857 1859 1860 1862 1863 1864 1865 1866 1867 1868 1869 1870 1871 1873 1875 1882 1894 1895 1896 1897 1898 1899 1900 1901 1903 1904 1905 1906 1914 1933 1934 1936 1937 1938 1939 1940 1942 1943 1945 1946 1947 1949 1950 1951 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1987 1988 1990 2013 2014 ismeretlen
Helymutatók
Névmutatók
Szabó Erzsi
Gyűjtő:
Kallós Zoltán
Gyűjtés ideje:
1955
Gyűjtés helye:
Gerlén
Közlő:
Kallós Zoltán
Közlés ideje:
1971
Megjelenés helye:
Kallós Zoltán 1971: 181–186/48. sz.
Szöveg
Szegén Szabó Erzsi
Mind elveszté magát:
Az asztagos kerbe
Az ő kicsi fiát
Aprán összevágta,
Csihán közé hánta,
Csihán közé hánta,
Disznyóknak ajálta.
Királyúrcfi, István,
Az ablakról látta
Ennek küs gyermeknek
Keserves halálát.
Hamar kűtte vala
Ő az katanáit,
Lefogatta Erzsit,
Rekeszbe vitette,
Rekeszbe vitette,
Talpig vasba tette.
Meghallta jaz anyja
S az ő édesapja.
Futnak a rekeszhez:
Lássák meg lyányukat.
Odaért az anyja,
Kérdi az ablaknál:
„Erzsim, Szabó Erzsim,
Élsz-e vaj meghottál?”
„Élek, édesanyám,
De immá sok nincsen,
Szorítnak a vasak,
Szűvemet teszik el.
Anyám, édesanyám,
Azt láttam álmomba’:
Két sing selyemsinor
Fejem fölött jára,
Két fekete holló
Körme közt hordozta.”
„Erzsim, édes Erzsim,
Az a te halálod:
Két fekete holló,
Az lesz a halálod.
De hát ne sírj magad,
Ne sírj, s ne keseregj,
Meek a királyhoz:
Kérlek ki tégedet.”
El es ment az anyja,
Elment a királyhoz,
Kérje ki leányát,
Kérje ki rekeszből.
Térgyre ese szegén,
Szegény édesanyja,
Úgy fog könyörgeni
Ő a király előtt:
„Királyúrcfi, István,
Essék meg a szüved,
Essék meg a szüved,
Csapd ki leányomat!
Csapd ki a rekeszből!
Szorítsák a vasak,
Szorítsák a vasak,
Majt mingyá’ vége lesz.”
„Nem csapom, nem csapom,
Nem tudom kicsapni,
Met halálétt halált
Igyértem én neki,
Hogy nem sajnálta meg
Az ő kicsi fiát,
Hogy tudta megölni,
Aprán összevágni,
Aprán összevágni
S disznóknak ajálni.
A nem édesanya,
Ki megöli fiát.
Szenvedjen ő es már:
Halálétt egy halált.”
Odaért az apja,
Oda a rekeszhez.
Kérdve kérdezgeti:
„Erzsim, édes Erzsim,
Élsz-e vaj meghottál?”
„Élek, édesapám,
Élek, édesapám,
De immá sok sincsen,
Szorítnak a vasak,
Szűvemet teszik el.”
„Ne sírj, fiam, ne sírj,
Ne sírj s ne keseregj,
Met megyek királyhoz,
Kérlek én ki téged.”
Akkor abb’ a helybe’
Odaér a bátyja,
Kérdi az ablaknál:
„Húgom, édes húgom,
Húgom, édes húgom,
Élsz-e vaj meghóttál?”
Nem tuda már szólni,
Nem neki az húga:
Akkor mene már ki
Belőle a lelke.
Akkor abb’ a helybe
Futa az királyhoz.
Hát mit láta ő ott:
Apját s anyját sírva.
Térgyen könyörgöttek:
Engedjék ki lyányik!
Akkor mondja vala
Az édes bácsija:
„Királyúrcfi, István,
Kicsaphassa immán.
Immán kicsaphassa,
Met nem él ő többet.”
„Na, hát ha úgy mondod,
Menyek, hogy lássam meg,
Menyek, hogy lássam meg,
S én adjam ki nektek.”
Odamenének már,
Oda a börtönhöz.
Bémene a király,
Hát ő meg van halval.
Fődig esett anyja,
S nagy jajszókval síra:
„Istenem, Istenem,
Nincs a lyányom nekem.”
Király István úrcfi
Azt felelé néki:
„Ne sírj, asszony, ne sírj,
Ne sírj s ne keseregj,
Met nem érdemli meg,
Rontsad el szűvedet!
Met nem vót már neki,
Nem vót az a szűve,
Amelyik neked van,
Nem sajnálta fiát.
Már te nem ölted meg,
Méges hogy sajnálod,
Hogy volt az a kutya,
Hogy ő nem sajnálta,
Hogy megölje fiát,
Egyetlen egy fiát,
Hogy vitte rá esze,
Hogy ezt cselekedte.”
Szegén Szabó Erzsi
Mind elveszté magát:
Az asztagos kerbe
Az ő kicsi fiát
Aprán összevágta,
Csihán közé hánta,
Csihán közé hánta,
Disznyóknak ajálta.
Királyúrcfi, István,
Az ablakról látta
Ennek küs gyermeknek
Keserves halálát.
Hamar kűtte vala
Ő az katanáit,
Lefogatta Erzsit,
Rekeszbe vitette,
Rekeszbe vitette,
Talpig vasba tette.
Meghallta jaz anyja
S az ő édesapja.
Futnak a rekeszhez:
Lássák meg lyányukat.
Odaért az anyja,
Kérdi az ablaknál:
„Erzsim, Szabó Erzsim,
Élsz-e vaj meghottál?”
„Élek, édesanyám,
De immá sok nincsen,
Szorítnak a vasak,
Szűvemet teszik el.
Anyám, édesanyám,
Azt láttam álmomba’:
Két sing selyemsinor
Fejem fölött jára,
Két fekete holló
Körme közt hordozta.”
„Erzsim, édes Erzsim,
Az a te halálod:
Két fekete holló,
Az lesz a halálod.
De hát ne sírj magad,
Ne sírj, s ne keseregj,
Meek a királyhoz:
Kérlek ki tégedet.”
El es ment az anyja,
Elment a királyhoz,
Kérje ki leányát,
Kérje ki rekeszből.
Térgyre ese szegén,
Szegény édesanyja,
Úgy fog könyörgeni
Ő a király előtt:
„Királyúrcfi, István,
Essék meg a szüved,
Essék meg a szüved,
Csapd ki leányomat!
Csapd ki a rekeszből!
Szorítsák a vasak,
Szorítsák a vasak,
Majt mingyá’ vége lesz.”
„Nem csapom, nem csapom,
Nem tudom kicsapni,
Met halálétt halált
Igyértem én neki,
Hogy nem sajnálta meg
Az ő kicsi fiát,
Hogy tudta megölni,
Aprán összevágni,
Aprán összevágni
S disznóknak ajálni.
A nem édesanya,
Ki megöli fiát.
Szenvedjen ő es már:
Halálétt egy halált.”
Odaért az apja,
Oda a rekeszhez.
Kérdve kérdezgeti:
„Erzsim, édes Erzsim,
Élsz-e vaj meghottál?”
„Élek, édesapám,
Élek, édesapám,
De immá sok sincsen,
Szorítnak a vasak,
Szűvemet teszik el.”
„Ne sírj, fiam, ne sírj,
Ne sírj s ne keseregj,
Met megyek királyhoz,
Kérlek én ki téged.”
Akkor abb’ a helybe’
Odaér a bátyja,
Kérdi az ablaknál:
„Húgom, édes húgom,
Húgom, édes húgom,
Élsz-e vaj meghóttál?”
Nem tuda már szólni,
Nem neki az húga:
Akkor mene már ki
Belőle a lelke.
Akkor abb’ a helybe
Futa az királyhoz.
Hát mit láta ő ott:
Apját s anyját sírva.
Térgyen könyörgöttek:
Engedjék ki lyányik!
Akkor mondja vala
Az édes bácsija:
„Királyúrcfi, István,
Kicsaphassa immán.
Immán kicsaphassa,
Met nem él ő többet.”
„Na, hát ha úgy mondod,
Menyek, hogy lássam meg,
Menyek, hogy lássam meg,
S én adjam ki nektek.”
Odamenének már,
Oda a börtönhöz.
Bémene a király,
Hát ő meg van halval.
Fődig esett anyja,
S nagy jajszókval síra:
„Istenem, Istenem,
Nincs a lyányom nekem.”
Király István úrcfi
Azt felelé néki:
„Ne sírj, asszony, ne sírj,
Ne sírj s ne keseregj,
Met nem érdemli meg,
Rontsad el szűvedet!
Met nem vót már neki,
Nem vót az a szűve,
Amelyik neked van,
Nem sajnálta fiát.
Már te nem ölted meg,
Méges hogy sajnálod,
Hogy volt az a kutya,
Hogy ő nem sajnálta,
Hogy megölje fiát,
Egyetlen egy fiát,
Hogy vitte rá esze,
Hogy ezt cselekedte.”
Megjegyzés
A fattyat szülő leányanya örök emberi tragikus története nemcsak a Duna-táji népeknél, hanem Nyugaton is feltalálható balladai tárgy. Noha a sok változatban ismert ballada egyes változatai az új balladastílus jegyeit mutatják, az újabb összehasonlító balladakutatás a ballada nem egy változatában középkori vonásokat mutatott ki. Az eddig közölt és az itt jelentkező újabb terjedelmes csángó változatok közül is a legtöbbet határozottan a régi stílusú balladák közé sorolhatjuk. Az itt közzé tett III. változatban a gyermekgyilkos leányanya és a nagy hegyi tolvaj balladája ötvöződött egybe.
Faragó—Jagamas 138—40. — Csanádi—Vargyas 557—8. — Ortutay— Kriza 779—80.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 629.)
Támogatók
Partnerek
