Molnár Anna

Madaras Ferencné Dósa Jusztina, 72 éves

 Mónár Anna mosott a pataknál. Jött egy katona, s kezdte csalogatni Mónár Annát:

– Gyere velem, Mónár Anna,
Hosszú útra, bújdosásra.
– Nem mehetek, [nem mehetek,]
Vagyon nékem jámbor uram,
Karon üllő kicsi fiam.
Addig hívta, csalogatta,
Lóra kapta s elragadta.

 Elérnek a burkus fához, letelepednek, s azt mondta ott a katona Mónár Annának:

– Nézz egy kicsit a fejembe.
 
 Mónár Anna nézett a fejibe, s ahogy nézett, felpillantott a burkus fára. Látta, vót még ott öt-hat asszony felakasztva, erre kiesett a könnye, s az arcára esett a katonának.

– Mér sírsz, mér sírsz, Mónár Anna?
– Nem sírok, nem sírok,
Harmat cseppent a fáról.

 Akkor azt mondta a katona, hogy

– Készülj, készülj, Mónár Anna,
Hágjál fel a burkus fára.
– Nem szoktam én fára hágni.

 Mónár Anna azt mondta, hogy mutassa meg a katona, hogy kell fára hágni, mer ő nem tudja. S a katona mutatta meg, felmászott a fára, akkor odaszólt Mónár Annának, hogy:

– Dobd fel az én kardomat!

 Mónár Anna se vót rest, úgy feldobta a kardot, hogy a nyakát levágta egészen. Anna felőtözött a katona ruhájába, s hazament a férjihez, lóhátra ült, úgy ment.

– Hallod-é, te jámbor gazda,
Adjál szállást éjszakára.

 Mónár Anna kérte a szállást. Akkor a gazda azt felelte, hogy nem adhat szállást, mer síró kisfia van. Mónár Anna azt mondta:

– Hallottam még gyermeksírást.

 Megint Mónár Anna mondta:

– Hallod-é, te jámbor gazda,
– Van-é jó bor a faluba?

 A gazda elment borér, s akkor Mónár Anna

Kigombolta a zubbonyát,
S megszoptatta kicsi fiát.

 A gazda hazajött, hozta a bort, s látta, hogy nem sír a gyermek. Akkor mondta, hogy még a gyermek is tudja, hogy idegen van a háznál. Mónár Anna mondta a gazdának, hogy ha hazajőne a felesége,

– Megszidnád-é, megvernéd-e?
– Meg se szidnám, meg se verném.
– Én vagyok a feleséged,
Velem mondtad el a hitet.

 Akkor Mónár Anna kigombolta a mellényit, sok pénzt adott elé, s éltek tovább  boldogan.

Egyike a legrégebbi balladáinknak. Első kibédi változata 1913-ban jelent meg, dallammal együtt (Seprődi, 1974: 377; Marosszéki, 1913: 38; ESzD: 67.) A balladához csatolt jegyzeteiben Seprődi azt írja hogy „… a ballada ma is még élő, fejlődő alakuló életet él a nép közt.” (Marosszéki, 1913: 38.)

            Gyűjteményemben a ballada hét változata található, hatot közlök. A kimaradt változat (156.) töredékes. Az adatközlő, aki a legfiatalabb a Molnár Anna-énekesek közül (50 éves), mindössze a két első versszakot tudta reprodukálni. Tizenkét esztendős lehetett, amikor megtanulta az édesanyjától. A tollútépőben énekelték. Egykori népszerűségét az is bizonyítja, hogy a legtöbb adatközlő a fonóban tanulta 50-60 évvel ezelőtt. A 4. sz. ballada adatközlője meg is jegyezte: „A fonóban divatos nóta vót.” Ma a fiatalabb nemzedék körében egyáltalán nem ismerik, könyvből, rádióból hallottak róla. Az öregek is csak a gyűjtő kérlelésére mondták el az egykor tanult szövegeket. Igen tanulságos a dallamokról tett észrevételünk: dallammal együtt csak négyen tudták reprodukálni, de ebből a négyből is csak kettőt közölhettünk. A többinek az adatközlője vagy egyáltalán nem emlékezett már a dallamra (5. és 9. sz.), vagy teljesen rossz, egészen romlott dallamra, illetve féldallamra énekelte (6. és 8. sz.).

            „Senkinek se kell az ilyen hosszú nóta” – mondta a 4-es számú ballada énekese. Ez a megjegyzés egybecseng azzal, amit nemrég, éppen a kibédi balladákról beszélve, így összegeztem: „Fölvetődik végül a kérdés: mi a magyarázata a balladák ilyen nagymérvű háttérbe szorulásának? A leglényegesebb az, hogy alapvetően megváltozott a nép élete, megszűntek a régi életmód társas összejövetelei (fonó, kukoricahántó, disznótor, kaláka stb.), gyors életritmusunk pedig nem kedvez többé a hosszú »történelmes« énekeknek. A könyv, a rádió, a tévé térhódítása révén a lakosság hozzájutott a magasabb civilizációhoz. Megszűnt a falu évszázados zártsága. A közösben végzett munka egyre inkább a gyors információcsere szerepét játssza: a falu, az ország, a nagyvilág hírei, a politikai események képezik a beszélgetések legfőbb tárgyát. Országot, világot lát a nép, illetve az ország, a világ gondja-baja beköltözött szűk otthonába. Fiataljaink például a hosszú téli estéken még össze-összegyűlnek varró-estékre (fonó nincs, mert nincs csepű), de ezekről az összejövetelekről már elmaradhatatlan a lemezjátszó és a rádió táncműsora…” (Énekeseink balladakészlete. Falvak Dolgozó Népe, 1973. szept. 19.).

            Ezek a körülmények, nyilván, alaposan kikezdték epikus énekhagyományunkat. A 9. sz. ballada például már félig vers, félig próza állapotában van. Pedig az adatközlő valamikor jól tudta az éneket, de ahogy teltek az évek, egyre ritkábban jutott eszébe, s másoktól is alig hallotta. Nem igényelte senki, s most csak a gyűjtő kérlelésére próbálta újra reprodukálni. Már nem jutott eszébe a dallam s nem tudta elmondani egészében a szöveget sem: prózai részekkel egészítette ki a hiányzó momentumokat.

            Ezek után nyilvánvaló, hogy a Molnár Anna-ballada már nem él „fejlődő-alakuló életet”, a kibédi népköltészetben, mint a századforduló éveiben, Seprődi korában. Feltűnő, hogy egyetlen férfi adatközlőre sem akadtam, valószínű, elsősorban a nők kedvelt „történelmes” éneke lehetett. „Van tehát egy vonzalom, érvényesül egy szelekció, amelynek folytán a balladaköltészetből a nők elsősorban a női tragédiákra, a férfiak elsősorban a férfitragédiákra reagálnak.” (Faragó–Ráduly).

(Ráduly 1975: 173–174.)