Küsgergő Istánné

Küsgergő Istvánné tűzhelyen ül vala,
Tűzhelyen ül vala s ott fondogál vala.
Pergeti, pergeti karikás orsóját,
S szóval kéri vala az ő jámbor urát:
Uram, édes uram, édes jámbor uram,
Eressz el ingemet édes jámbor uram:
Legküssebb leányod látogatására,
Mert én azt hallottam: a szegényt nem szánja.

Ő el is indula s mindaddiglan mene,
Kapujába ére, oda le is üle.
Azon kisétála nagyobb asztalinas.
Inasom, inasom, nagyobb asztalinas,
Mond meg asszonyodnak: kapuba üldegel[!]
Kapuba üldögel szegény koldus asszony,
Ne sajnáljon tölle egy szelet kenyeret,
Egy szelet kenyeret s egy pohárka vizet.
Asszonyom, asszonyom, nagyságos asszonyom,
Kapudba üldögél[!]szegény koldus asszony.
Ne sajnálj ő tőle egy darab kenyeret,
Egy szelet kenyeret s egy pohárka vizet. –

Mintsem kenyeremet egy koldusnak adnám:
Komondor kutyámnak oda hajítanám.
Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám,
Palotám földével inkább felitatnám. –

Ekkor kisétála küssebb asztalinas:
Mond meg asszonyodnak: kapuban üldögel,
Kapuban üldögel szegény koldus asszony,
Ne sajnáljon tölle egy szelet kenyeret,
Egy szelet kenyeret, s egy pohárka vizet.
Asszonyom, asszonyom, nagyságos asszonyom,
Kapudba üldögel szegén koldus asszony.
Ne sajnálj ő tölle egy szelet kenyeret,
Egy szelet kenyeret s egy pohárka vizet. –

Mintsem kenyeremet egy koldusnak adnám,
Komondor kutyámnak odahajítanám;
Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám,
Palotám földivel inkább felitatnám.

Ekkor kisétála a nagyságos asszony:
Asszonyom, asszonyom, nagyságos asszonyom.
Ne sajnálj én töllem egy darab kenyeret,
Egy szelet kenyeret s egy pohárka vizet. –
Mintsem kenyeremet egy koldusnak adnám,
Komondor kutyámnak oda hajitanám.
Mintsem a vízemet egy koldusnak adnám,
Palotám földivel inkáb[!] felitatnám.

Asszonyom, asszonyom, nagyságos te asszony!
Mikor leány voltál, ki leánya voltál?

– Küsgergő Istánnak legkűssebb leánya.  –

Bizon ha te voltál legküssebb leánya,
Ugy hát én is vagyok lelke hütös társa,
Lelke hütös társa, a te édes anyád. –

Te vagy-e, te vagy-e! lelkem édesanyám,
Jere bé, jere bé lelkem édesanyám.
Csináltatok neked jó köményes levest;
Csináltatok neked potyolat gyólcsinget;
Neked adom neked irott palotámat,
Neked adom neked gyontáros hintómat;
Neked adom neked hat jó paripámot;
Jere bé, jere bé! – Soha meg nem bánod. –

Köményes levesed a kutya lacscsa fel;
Patyolat gyólcsinged a tűz égesse el;
A szél is fujja el irott palotádat;
A rozsda egye meg gyontáros hintódat,
Verje le döghalál hat jó paripádat,
Ha a szüved olyan: „A szegént nem szánod.”

  Gálfi Sándor 1865 (Korunk Tárcája) Gálfi Sándor „újabb változat”-ként közli a balladát, lapalji jegyzetben pedig utal arra, hogy „A Vadrózsák sajtó alá menendő II-d kötetéből” való.
  Sem az MNGY III-ban, sem az SZNGY-ben nem szerepel.
  Gyanús, hogy az első négy sor Gálffy Sándor kreációja.
  Gálffy rövid kommentárt is fűzött a balladához kísérő levelében, melyet Kriza Jánoshoz írt 1865. január 12-én:
  „Igéretem szerint küldök két Balladát. Barcsait és Küsgergö Istvánnét – az elsöre annak végen nemi megjegyzéseket tettem – a mi Küsgergö Istvánnét illeti, ez azon Balladák közé tartozik, melyeket én leginkább szeretek, és becsüllök azon erkölcsi hatásokért, melylyel a népre birnak, innen Erkölcsi Balladáknakis lehetne az ilyeneket nevezni – egy ily Erkölcsi Ballada többet hat a népre mint tiz legtüzesebb erkölcsi predikatzio.” (MTAKK 930/4: 2. oldal)

(Olosz Katalin jegyzete; Kriza János 2013: 629.)