Kinn a pusztán öreg ficfa magába

Sebestyén Imre, 28 éves

Kinn a pusztán öreg ficfa magába,
Odajár a falu legszebb leánya
Én is megyek, megkérdem a jövendőt
Találok-e igaz szívű szeretőt?

Én is megyek megkérdem a jövendőt:
Találok-e még az idén szeretőt?1

Kinn a pusztán öreg ficfa terebélyes lombjába,
Juhászlegény, juhászlegény ott furulyál magába.
Az a juhász jaj de szépen fújja,
Behallik az Endre báró ablakán.
Az a juhász jaj de szépen fújja,
Behallik az Endre báró ablakán.2

Kinyílott az Endre báró ablaka,
Kökényszemű kisasszony néz ki rajta.
Felsóhajt és így gondolja magába:
– Mért lettem az Endre báró leánya?
Felsóhajt és így gondolja magába:
– Mért lettem az Endre báró leánya?3

Endre báró reggel korán magában,
Kisétál a szenderőci pusztába.
Azt kérdi a legöregebb juhásztól:
– Nem láttad-e a kisasszonyt valahol?

– Nem láttam, én, Endre báró, ha mondom,
Három napja ja bojtárom se látom.
Három napja bojtárom is oda van,
Biztosan a kisasszony is vele van.

Nem láttam én, Endre báró, ha mondom,
Vizsgálja fel a tanyának tájékát.
Oda van a rézfokosom, rézbaltám,
Cifra szűröm, tajtékpipám, furulyám.

Amoda jön a kisasszony magába,
Piros delin kendő van a nyakába.
– Látod, apám, ilyen a delin kendő,
Juhászlegény az én igaz szeretőm.
– Látod, apám, ilyen a delin kendő,
Juhászlegény az én igaz szeretőm.4

– Lányom, lányom, lányomnak se mondalak,
Minthogy ehhez a juhászhoz adjalak.
– Nem bánom én édesapám, tagadj meg,
De a szívem a juhászért hasad meg.

Nagykárolyba most faragják azt a fát.
Akire a juhászlegényt akasszák.
Fújja a szél gyócs ingét, gyócs gatyáját,
Nem öleli Endre báró leányát.

A Nagy utcán végigmenni nem merek,
Mert a lányok fekete gyászt viselnek.
Gyász ruhám, gyászos az én zsebkendőm,
Juhászlegény az én igaz szeretőm.
Fekete gyász, hófehér a zsebkendőm,
Juhászlegény az én igaz szeretőm.5

1.–5. Valamennyit a dallam második felére énekli.

83–86. A báró lánya

            A megyében negyvenegy változatát jegyeztük fel. Minden korosztály ismeri, énekli. A különböző változatokban a Szendre báró nevét többféleképpen éneklik: Szendrész báró, Endre báró, László báró.

            A Bogdándról közölt változatot (83. sz.) adatközlője az erkediektől (Szilágy megye) tanulta, a Szatmáron gyűjtött változatot (85. sz.) gyermekkorában, a század első éveiben Szatmárpálfalván. Ez a változat A kisasszony gulyája típussal kontaminálódott (Ortutay – Kriza, 226–227. sz.).

            Imre Miklós nagykolcsi adatközlőnk a ballada eléneklése után keletkezésének a történetét is elmondta:

            Hát ez úgy kezdődött, hogy a világosi fegyverletétel után összegyűjtötték a magyar tiszteket, talán jól tudom, a világosi várba, és az orosz és német tisztek tanácskoztak, hogy mit csináljanak a magyar foglyokkal. Persze halálra ítéltél őket.

            Egy hadnagyocska a folyosón izgatottan járt fel, a kardja még az oldalán volt, ő hallgatta, hogy ítélkeznek az orosz és az osztrák tisztek. Ez mindig azon gondolkozott, hogy hogy tudjon megszökni. Neki mindig az volt a gondolatja, (hogy valaki a tizenhárom közül, esetleg ő lett volna a tizennegyedik), hogy megszökjön.

            Ahogy járt-kelt a folyosón, a térgyin eltörte a kardját, és ott hagyta a folyosón. Az ablak ki volt nyitva. És meglátta, hogy az orosz tiszteknek a lovai a kerítéshez vannak kötve. Ő átugrott az ablakon és elszaladt a lovakhoz, és egyet eloldott, és ráült.

            Nos, eztet észre is vették nemsokára, de a ló nagyon jó futó volt, és ő bizonyos távolságra elmenekült az orosz tisztektől, persze őt üldözték. Közben beesteledett. Tudjuk nagyon jól, hogy az alföldön ménescsordák és mindenféle jószágok legeltek. Éjjeli szállásra össze voltak már gyűlve. Ő, ahogy meglátta a gulyát, felfedezte, hogy ott egy kunyhó is van. Mindjárt a lovát elengedte, és ő bement a kunyhóba. Egy öregember feküdt a szalmazsákon. Mindjár a nagy robajra felkelt az öreg, kérdi, hogy mi a baj. Mondja a hadnagy, hogy mi a helyzet, hogy honnan szökött meg.

            Na, nem baj, mondja az öreg, most halt meg a fiam, az András fiam, öltözzél fel a gúnyájába, és te leszel a fiam, hogy ne vegyenek észre sz osztrákok, hogy el ne fogjanak.

            A fiú bele is nyugodott. Persze mire odaértek ezek, akik keresték már a fiú kint volt a csorda mellett másnap, a gulya mellett, és őrizte a gulyát. Az öreg azt mondta, hogy az ő fia.

            No, telt-múlt az idő, a fiú persze nem volt hozzászokva a pásztorkodáshoz, de azér az öreg mindig tanította, úgyhogy beletanult.

            Közben a gulya gazdájának volt egy leánya, s az közvetlen a legelő mellett volt, úgyhogy a tilinkó és az egyéb zeneszó behallatszott. És ez a bojtár, már hogy úgy nevezzük, ez játszott a tilinkón, játszotta a pásztordalokat, de mivel tiszt volt, tanult ember volt, játszotta Beethovent, Wagnert és a többi nagy zenészeket. A kisasszony ezt hallotta. Ő mindjárt gondolkozott, hogy lehet, hogy egy bojtár tud ilyen zenét. Nem létezik  Nem létezik, hogy ez közönséges ember legyen. Úgyanannyira, hogy az anyja révén ösmeretséget kötöttek a fiúval, és beleszeretett a fiú a leányba. Az anyja tudta csak.

            Mikor az édesapja megtudta, rettenetes haragra gerjedt, hogy mi lesz vélek. Mer az anyja elárulta urának, hogy nem közönséges bojtár, hanem egy magyar tiszt, aki elszökött az aradi tizenhárom közül, tizennégy közül, mert már ő lett volna a tizennegyedik, nem közönséges bojtár, tehát az anyja közbenjárt, hogy a leány szeresse, szóval, hogy tudjanak értekezni. És belenyugodott az ember is. És osztán így született meg a dal, és utóvégre a leány és a fiú házasságra lépett. A katonatiszt elvette a bárónak leányát, és ebből kifolyólag keletkezett a gulyásdal. 

            A 85. sz. balladát a 84. sz. dallamára éneklik.

            A 86. sz. dallamot vö. az 50. és a 71. sz-val.

            1.–5. Valamennyit a dallam második felére énekli.

            Vö.: Ortutay – Kriza, 223 – 225. sz.; Albert – Bura, 10–11. sz.; Albert – Faragó, 188–189. sz.; Zolcsák – Fejér, 56. sz.; Jagamas – Faragó, 314. sz.; Ráduly, 103–106. sz.; Vargyas, 121/220. sz.

(Bura 1978: 214–216.)