Katona Ida

Katona Ferenc, 67 éves

Jön a péntek, jön a szombat, vasárnap,
Sepergetnek a cófalvi leányok.
Seperd Ida, udvarodat tisztára,
Jön a Zsiga, recsegős a csizmája.

Én az éjjel jaj de furcsát álmodtam:
Az iskolát felkoszorúzva láttam,
A magamot es láttam zöld koszorúba.
- Gyere Zsiga, készüljünk el a bálba.

Hallod, pajtás, hogy Cófalván mi történt:
A kollektor Ida lányát meglőtték.
Vérét vették, mint egy fogolymadárnak,
A kollektor Ida nevű lányának.

- Jaj Istenem, hol fogok én meghalni,
Hol fog az én piros vérem elfolyni?
A cófalvi temető kapujánál,
Édesanyám, arra kérlek, ne sírjál.

Jaj de búsan szól a cófalvi harang,
Húzza aztot három fehér vadgalamb.
Mind azt veri mind a két oldalára,
Iduskának a faluban nincs párja.

133. Az egymásért haló szerelmesek

            A vidék egyik legnépszerűbb helyi keletkezésű balladája volt (Konsza 1957, 156. sz., Albert–Faragó 1973, 415–423. sz.). A balladai történet hívebb megvilágítására felkerestem Cófalván az élő szemtanúkat és a balladahősök rokonait. A 67 éves Katona Ferencnek Zsiga, a ballada hőse, nagybátyja volt. Ő mesélte el a legélményszerűbben a történetet:

            „Ez a gyilkosság 1906-ban történt. Katona Zsigmond s az ő szeretője, Katona Ida első unokatestvérek vótak. Úgy történt, hogy Katona Barnabás, a leánynak édesapja kollektor vót, hát nagyon eladósodott részegsége miatt. Telekről egy gazdag fiút, Zakariás Sándort szerezték Idának. Mivel nagygazda vót, megmentette vóna Katona Barnabás birtokát, akinek hezzanyúltak a kasszájához, mikor nyitva hagyta hanyagságból. Este mikor lefeküdt, a feleségével tárgyalta, hogy ehhez a gazdag teleki legényhez kéne feleségül adni Idát, mert így megmentődne a birtok. A leányik nem aludt, végighallgatta, amit beszélgettek. Katona Zsiga akkoriban mozdonyvezető vót Pesten. Egyszer onnét hazajött, s Ida elmondta, hogy mi az újság, hogy hezza akarják adni ahhoz a teleki emberhez, aki még részeges is ráadásul. A fiatalok esszeegyezkedtek, szóval utolsó útjikra készülődtek. Ida elkérezett Pócsa Jánosékhoz, a nénjihez. Ponkszádon esszetalálkoztak. Zsiga realőtt. Még azt mondta akkor Ida, hogy: »Jaj, Zsiga, én nem haltam meg.« Még egyszer realőtt, s azután Zsiga is béfalta a broving csövit, s a szájába eresztett egy golyót. Úgy akarták, hogy egy sírba temessék, e a leány szülei ellenezték. A gödörásók úgy csinálták, hogy mikor kellett vóna temetni, a két sít esszeduvadt.”

            A 83 éves Deák Lajos szemtanúja volt az eseménynek. „Kurta szekéren vitték haza őköt. Zsigának még a lába es lógott. Ahogy megtörtént a halál, egy Mircse nevezetű ember Kisborosnyón elkezdte az éneket. Iparos vót. Nyomtatott lapokon árulta az énekjit. A legény édesapja tiltotta, hogy ne énekeljék. Akkor nagyba énekelték, hol ott, hol itt.”

            Gyűjtésem közben ennek a balladának is megkülönböztetett figyelmet szenteltem, változatait számottevően mégsem tudtam gyarapítani. Véleményem szerint a Konsza Samu és az Albert Ernő vezette gyűjtőmozgalom idején még elevenség jellemezte a helyi népballadák éneklését. A hetvenes évek végére már nemcsak hogy megszűnt a helyi népballadaalkotás emléke, hanem az éneklésük iránti igény is megcsappant. Ezt tanúsítja ez a népballadatípus is, mely kiveszőben van a vidékről, s csak az énekesek passzív emlékezetében él.

(Pozsony 1984: 272–273.)