Kádár Kata

Anyám, anyám, édös szülőm,
Öngedje mėg szép kérésöm,
Hogy vögyem el Kádár Katát,
Jobbágyomnak szép lėányát. –
Miklós úrfi szépön kéri;
Édös annya nem igéri:
Nem öngedöm, édes fiam,
Nem öngedi az én rangom, –
Miklós mondá az annyának:
Kádár Katát szeretöm csak,
Csak ėgyedül Kádár Katát,
Jobbágyomnak szép lėányát. –
Édös annya azt feleli:
Abból ugyan nem lössz sömmi,
Vagyon lányok az uraknak,
Abból neköd is juttatnak.
        Miklós úrfi mėgbúsula,
Készűl, indul búdosásra.
,,Szógám, szógám, édös szógám!
Nyergêjed mėg pej paripám!
Mönnyünk, mönnyünk a mig látunk,
Lögyön örök búdosásunk”! –
Miklós úrfi elindula,
Azt mėglátá Kádár Kata,
A kapuját mėgnyitotta,
Hogy Miklós bémönne rajta. –
Ne nyiss kaput Kádár Kata,
Nem mönyök én most bé rajta;
Henem mönyök a világra,
Hótig tartó búdosásra.
Kádár Kata mėgbúsula,
Miklós úrfihoz így szóla:
Állj mėg kéncsöm, szép Miklósom,
Hogy aggyam rád ėgypár csókom!
Aggyak neköd ėgy bokrétát,
A kezedbe kézi ruhát!
Mikor ruhám vérrel hobzik,
S a bokrétám hėrvadozik,
Hidd el kéncsöm, hidd el neköm,
Akkor löszön veszedelmöm. –
        Elindûnak, mönnek, mönnek
Hosszú útnak, röngetegnek.
A ruháját Miklós úrfi
Elévöszi, mėg mėg nözi,
Hát a ruha vérrel hobzik,
Bokrétája hėrvadozik.
Mind a kettő azt jelönti:
Kádár Katát most veszesztik.
Miklós úrfi mėgfordula,
Ėgy mónár gazdát talála,
Kihöz közél lovagola,
Kihöz ő eképpen szóla:
Hallod-ė te, mónár gazda!
Mi hír vagyon a faluba? –
Nincs ugyan ott sömmi ėgyéb,
Kádár Katát êvesztötték. –
Hallod-e te, mónár gazda,
Vigy el ingöm éppen oda,
Hol êveszött Kádár Kata,
Jobbágyomnak szép lėánya.
Pej paripám tijėd lögyön
S mindön ékös őtözetöm.
        Mónár gazda szót fogada,
Miklós előtt elindula,
Őt elvitte âra hejre,
Feneketlen tó széjire,
Onnét bészólalt a tóba:
Élsz-ė kéncsöm, Kádár Kata?
Kádár Kata is szólalik:
Nállad nékül elig telik.
Miklós úrfi ezt hallotta,
Szüvit a bánat êfogta,
Kezit fejire kócsôta,
Sorsát ő ott úgy siratta,
S belé ereszködék hėzza
A nagy feneketlen tóba.
Ėgyikből nőtt muszkáta szál,
A másikból rózsmarint szál.
Addig s addig neveködtek,
Vizön föjül emêköttek,
Ėgymásba belé szerettek
S ott is ėssze-ölêköztek.
        Miklós annya mönt sétáni,
Megtaláta őköt látni;
Vizi búvárt elhívatá,
Mind a kettőt kiásatá.
Az ėgyiknek csinátattak
Fejér márvánkő kopossót,
A másiknak csinátattak
Vörös márvánkő kopossót.
Az ėgyiköt êtemették
Elejibe az ótárnak,
A másikat eltemették
Háta mögi az ótárnak.
Az ėgyikből neveködött
Fejér márván liliomszál,
A másikból neveködött
Vörös márván liliomszál.
Ott is addig neveköttek,
A mig ėssze-ölêköztek.
       Miklós annnya hogy mėglátá,
Mind a kettőt leszakasztá,
Talpa alá bétipodá
S tövis bokorra rakatá.
Ezt hogy látta Kádár Kata,
Kopossóból fôjajdula:
,,Éltünkbe ûdözőnk vótál,
Békét hótunkba sem hattál.
Kiér isten jót ne aggyon,
Szeretetlen tássat aggyon!
Kinyeretlenség talájon,
Mégis sönki mėg ne szánnyon.

Kádár Katát két változatban mutatom bé az irodalomnak s olvasóközönségnek; az első Kata nézetem szerint még a rendkívül mozgalmas s a vallási költészetre nézt is oly termékeny XVI-dik évszáz végin vagy a következő évszáz első felében termett „kápónavirág” lehet, mely korba jórendin Bátori Bódizsár is tehető, mely történelmi nevet azon melegibe, mint közszájon forgót, az ezt viselő főúrra való gondolás nélkül, csak úgy kapta fel a népdalnok s alkalmazta valamely megtörtént való eseményre. E balladákat legalább a hang, a forma és sok egyes vonás azonegy korszak terményéül tüntetik föl. ― A második Kata egyik később korbeli változata az elsőnek, szép „rozmarintszál” szintén a magyar népköltés kertjéből. Egy harmadik variánsnak is nyomában vagyok, mely néhány verstöredékből ítélve, legalább részletekben különbözni fog e két közlöttől. Az első még a forradalom előtt több évvel volt leírva egy fejér-nyikói jámbor székely atyafi szája után, de egypár hézagos verse miatt, mit csak későbbi időben sikerült kiegészítnem, mostanig nem jöhetett ki. Fiatalabb Kádár Katánkat Gálfi Sándor barátom födözte fel, akinek költői finom érzéke s művelt ízlésénél fogva az ily rejtőzködni szerető szépek kegyéhez juthatni különös szerencséje van. ― Bátori Bódizsár és Bodrogi Ferencné a moldovai utazásáról ismert Ürmösi Sándor úr fürge kutatásának köszönhetők, aki többnemű közleményeivel járult e vállalathoz. Ez utóbb említett balladáknak több változatát még eddig minden fürkészésem után sem bírtam előkerítni, csak annyit tudok hallomás után, hogy Bodrogi Ferencnének tragikus színhelye Marosszék egyik helysége lett volna. Most hát e székben puhatolódom valamely variáns után, mely „a szegén rab asszon” s „a nagyságos aszszon“ közti viszonynak homályos voltát egy kissé tisztábbra hozná.

(Kriza János 1863: 526.)