Bíró János, Bíró Kata

   Bíró Katát s Bíró Jánost elrablották a törökök s a tatárok. Tizennégy esztendőt mind hizlalták őket. Csak dióbelet s jó búzakenyeret attak nekik enni, hogy jól meghijzanak. Ezek a tatárok ették az embereket es.
   Bíró János értette valamennyet a beszédjüket es, hogy immá’ annyi időt ott vótak köztik.
   Felvirjattak egy szép vasárnap regvel, s csak mondja egyik tatár az édesanyjának: „Mire mi visszajövünk, kend Katit nekünk megsüjse ebédre.” De János, hogy értette beszédjiket, sírva mondá Bíró Katának: „Húgom, édes húgom, magad jól vigyájz, met mingyá jő a bába, hogy tégedet vejsen belé a kuptorba. Jön a kotyigával, hogy kotyigájzatok, de magad nehogy felülj a kotyigába, met ha magad felülc, bévet a kuptorba kotyigastól. Csak azt mondjad neki, hogy magad nem tucc reáülni, met soha kotyigán nem ültél. Mondjad, mutitsa meg neked, hogy kell reá ülni, s mikor reá ülne, lökd bé a kuptorba. Met ha magad meg nem teszed, elvesztenek minket. De ha magad ügyess lécc, akkor mi innen megszabadulunk.”
   Oda es mene a bába, s mondja: „Jere, ülj fel, Kata, hordojzalak meg én egy kicsiddég a kotyigacskába.” — „Én nem tudok felülni, met én nem szoktam vót az apám házánal kotyigával járni. Mutissa meg kend nekem, hogy kell reáülni. Magam es felülek oda kejed mellé.”
   Mikor a bába felült, szekett bátran Kata, s belétaszitotta a tüzes kuptorba. „Na, húgom, Bíró Kata, készülj bátran. Immá’ induljunk el mi es a mi szép hazánkba a mi jó szüleinkhez, hogy még megláthajsuk őköt!” Met bizony tizennégy esztendő sok szép üdő.
   Leakasztotta Bíró János szegről fényes kardját, s elindultak haza. Mentek, menegettek, s az úton ketten beszélgettek, hogy még ők es valahára még haza es érnének?
   Közbe hazatértek a tatárok es, hogy déleljenek. Veszik ki a húst a kuptorból, hogy egyék meg Katit. Hát amikor kivették, nem tutták megenni. Nem tutták megenni, met vén vót s inas vót a hús.
   Akkor egyik csak számát vette, hogy e nem Bíró Kata húsa. Hogy a bábát se kapták suhutt, egyik csake lrikojtá magát: „Ezek megsütték anyánkat s elfuttak. Induljunk csak bátran utánnik, hogy fogjuk meg őköt!”
   Amind mennek, Bíró János számát vette, hogy jönnek a tatárok utánnik. „Húgom, húgom, Kata, néjzte hátra egy keveset, de te nehogy megejedj.” — „Bátyám, Bíró János, jőnek a tatárok s rabolnak el minket. De ojan sokan vannak, mind a felleg az égen.” — „Magad, húgom, bújj bé ebbe a vízmosásba, fordulj napkeletre, s úgy kérjed az Istent, hogy segéljen meg, elvághajsam őköt. Adjon erőt a karomba, hogy meggyőjzem őköt!”
   S csak kiszollá János, s ott es termettek a tatárok. János mind elvágta őköt, s csak egyet fogott hagyni hírmondani. Annak es az egyik karját levágta, s úgy csapta el félkézvel.
   Akkor János csak rikojtá a húgát: „Kata, édes húgom, kelj ki vízmosásból. Tépd el a ruhacskádat, met a tatárok egyik kicsidújam levágták, s úgy esszeliggattak, mind a rosta s a szita!”
   Bekötözte Kata a bátyját, s elindulának hazájikba. Estére hazaérének az apjuk házához, s hát ottan éppen bál vala, nagy múlatság a Bíróék házába. „Menyj bé, húgom, s kérj magad egy kicsi tejet, s mondjad azt, hogy egy beteged vagyan.”
   Bémene Kata, sírva könyörgött, ha neki egy kicsi tejet adnának. De a házigazda elszidta őköt. „Menj ki, kúdus, menj ki a házambul, met még a bűzötöket sem nem állhatom. Inkább a kutyáimnak kitőtöm tejemet, mintsább odaadjam nektek ezer idegennek.”
   „Bátyám, Bíró János, nem adának tejet, s még el es szidának.” — „Csak még menj bé, húgom, s kérj egy kicsi málét. Én csak azétt küdlek, hogy hátha megismernének.”
   Bément szegény Bíró Kata, eseng, de csak azt mondá a gazda: „Menyj ki, kúdus, a házamból, met bűzödet sem állhatom. Mintsább neked adnám a darab málémat, inkábbot oda vetem kutyáimnak.”
   Kimene szegény Bíró Kata, s nagy búsan mondá báttyának. De a bátyja eseng csak vijszakülte: „Menj bé, Kata, s kérjél te nekünk szállást, ha nem es házikba, bár a szemet vető helyre, ha bécsapnának, hogy ne maradjunk az uccán éccakára.”
   De a gazda eseng csak elhajtotta Katát: „Menj ki, kúdus, takarodj ki a házamból, met én még bűzöd sem állhatom! Mintsább én titeket bécsapnálak a szemet vetegető helyre, inkább a kutyáimat ott fogom hálatni.”
   Kimejen Kata nagy búsan, s mondá a bátyjának. De Bíró János eseng csak visszaküdte: „Menj bé, húgom, s kérj te nekünk szállást bár az istállóba!”
   Bémejen szegén Bíró Kata az apjáékhoz immá’ negyeccer es. Kéri, csapják bé őköt bár az istállóba, met egy betege vagyan a kapujikba. „Menyjetek bé oda, met ott bűzötöket nem érzem!”
   Bémenének az istállóba, s csak azt mondá Bíró János: „Szegén Bíró János, első kakas szókor megfogant a szavam. Másod kakas szókor kimúlok világból.” — S még szavát se végezte, keccer szólott a kakas, s abba helybe meg es hótt.
   Bíró Kata nagy jajszókval siratgatni kezdte. Olyan szépen mondogatta: „Bátyám, Bíró János, kit a törökök s a tatárok elrablottak vala. Eljövénk mi es az apánk házához. Bátyám, bátyám, Bíró János, első kakas szókor megfogant a szava, másod kakas szókor kimúlta világból.”
   Kimejen egy szóga, s meghallja Katának keserves jajszavát. Menyen es bátran vissza, s mondja vala: „Asszonyom, asszonyom, de nagy dólgot halltam. Az egyik cigány meghótt, s a másik mind úgy sirajsa: Bátyám, Bíró János, elrablott testvérem, tizennégy esztendeig tatárok rabjik vótunk, most eljövénk mik es az apánk házához, de még a bűzünket se fogták állhatni, nemhogy házikba béfogadjanak. Bátyám, Bíró János, első kakas szókor megfogant a szava, másod kakas szókor világból kimúllott.”
   Akkor a gazda meg es csapta a szógálót: „Menyj el magad, menyj el, s ne es juttasd eszembe, mert tizennégy esztendőtől még a porik sincsen, nemhogy ők legyenek.”
   Kiment egy más szóga es, de az es csak mind úgy mondja vala. A házigazda ezt es megcsapta. „Menyj el magad, met annyi időtől még a porik sincsen, nemhogy ők legyenek. Még ne es juttasd eszembe.”
   Kimene a harmadik es, de ez es csak azt mondja. Ezt es megcsapta a gazda, de méges kimene, hogy hallja meg maga a füleivel. Hát amikor hallja, hogy siratozik Kata, bement az istállóba: „Katikám, Katikám, elrablott leányom, mét nem mondtad magad, hogy ti vagytok. Me’ nemcsak a házamba, de meleg kebelembe es bétettelek lenne.”
   Akkor kiment az anyjik es, de az es csak azt mondta: „Hogyha tudtam vóna, gyermekeim vattak, meleg kebelembe bécsaptalak vóna.” — „Nem kellett kebele, csak a meleg háza, még azt es sajnálotta kend az édes gyermekeitől es.” Mikor Kata ezt kiszollotta, megszakadt a szíve s ő es meghótt.

Az ismétlődő török utalások miatt mindhárom moldvai változatában kétségtelenül törökkori ballada tárgya: a rabságból hazatérő gyermekeit fel nem ismerő, rajtuk mint idegennek vélteken meg nem könyörülő anyának és gyermekeinek tragikus története nemcsak a magyarban, hanem a szláv népek folklórjában is közkeletű balladai tárgy. Az itt adott változatok közül kettőben csak a két testvér, a harmadikban — bűnhődésképpen — velük együtt a két szülő is a halál áldozatául esik. (Egy negyedik — meseváltozata kötetünkben a 263. sz alatt.) A közölt változatok közül kettő valamennyi eddig ismert darab közül a legterjedelmesebb, illetőleg legteljesebb. Lészpeden a II. változatot többen is tudják.

Kálmány, Szeged népe II, 2—3. — Solymossy, MNépr.2 III, 96—7, 125. — Faragó—Jagamas 93—100. — Gragger 180. — Ortutay, SzNb. 301—2. — Csanádi—Vargyas 487—8. — Vargyas, MB. 14—7. — Leader 307—12.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 631.)