Az elrabolt leány

Eccer s eccer, erőst régen, mikor a törökök s a tatárok rablották el az éfiuságot, lopták el a leányokat, ölték meg, csinyáltak kacagságot rétik, egy szegény öregasszonynak es vót egy szép leánya. De a törökök azt es megszemelték vót. Megmondták vót neki, tartojzék ekkor s ekkorra. De a leány csak sírt s búsult, nem merte az édesannyának es mondani, hogy ne rontsa a szívit, met az édesannya erőst tartott héjza, hogy csak az az egy leánya vót. Senkije nem vót a világon.
A leány azon a napon, mikor tudta, kell jöjjenek a törökök, felült az ablak mellé, varogatott. Mikor sírt,  
mikor énekelt. Kérdi az édesannya: „Mi van, fiam, véled? Miféle nagy nehézség nyomja a szívedet?” — „Édesanyám, majtég el kell váljunk egymástól.” Megéjed az édesannya, s mondja neki: „Minek, fiam? Magad úgy nem jártál? A törökök nem láttak meg tégedet?” — „Nem láttak, édesanyám, csak erőst nyomja valami a szüvemet.” Hát lássa a leány: jönnek a törökök. Mondá az édesannyának siratozva éneklőleg:
Anyám, édesanyám,
Rejtsen el ingemet,
Jönnek a törökök
S rabolnak el ingem.
Felüték a zászlót
Kapum felfájára,
Megverék az dobot
Szüvem bánatára.
Sírni kezdett az öreg édesanyja: „Hová rejtselek el? Menj bé a kamarába, s bújj el egy ládába!” Mennyit elment a leánya s elbútt, s akkor rea es rohantak a törökök s a tatárok. Megfogták az édesanyját s kénzani kezdték. „Mondd meg, öreganyánk, hol van a leányod?” „Nem vót nekem lyányom, nincsen még gyermekem
es.” Akkor még jobban verni kezdték. „Add elé lyányodat, met ha elé nem adod, téged megölünk, s őt méges megkapjuk.” Mégsem akarta az édesanyja. Gondolta, ha meghal es, úgy se mondja meg, hol van a leánya. Még jobban kénozták, ajtó között szorították.
„Mondd meg, kutya asszony, hol van a leányod?” De majt nem vót ki szóljan, úgy meg vót kénozva. „Menj bé kamarába, s ott van egy ládába!” Bémentek s kihúzták virágszáll szép leányát onnét. Mikor meglátta a leánya, olyan erőst megkénozták az édesannyát, kezdte csúfolni s töpdösni a törökököt. Gondolta ő, ha szépen beszélget es vélük, méges elteszik az ő napját. Szid-
ták a törökök. „Hallgass, kutya leány, mét átkozc te minköt.” — „Én úgy megátkozlak” — sirval mondta  
a leány: „Az Isten engedje meg, senkitek se legyen. Mikor hazatértek, ne kapjatok otthon sem édesanyát, sem édesapát, se gyermeketeket, senkit ne kapjatok otthon.” Megragadták akkor, fődig leverték, rétta tapodtak. Megkötözték kezeit, lábait, lelakatolták. De a leány sírva mondja: „Ruháim, ruháim, szép rostos ruháim, mikor fejem veszik, fődre lehújjatok s ingem sirassatok!” Az édesanyja kezdett siratozni, kezdte átkozni magát:
Istenem, Istenem,
Szerelmes Istenem,
Minek teremtettél
Anyának a fődre,
Mét nem teremtettél
Kősziklát erdőbe.
Met a kősziklának
Semmi nem tud ártni,
De az én szívem most
El tuda repedni.
Kivitték a leányát a kapun, visszarikojt: „Ne sírjon, édesanyám, s ne búsuljon, met ha halált szenvedek es, nem leszek az ők rabjik!”
Kivitték a leányt egy rengeteg erdőbe. Kénzották, szidták, verték. Látták, semmire nem tudnak menni véle, levágták a fejit. Ott hatták a törökök, s elmentek.
A szereteje hírt kapott, futkos az erdőbe, keresi. Rikojtsa, nem kapja. Hall egy valami sirást a lapiba:
Fejelről lefelé
Folydogál egy patak,
Sírval keres ingem,
Sírval az édesem,
Kereshecc, édesem,
Met el vagyok rejtve,
Cserefa lapiba
Bé vagyok temetve.
 
Odamenyen a szereteje, kitakarja a lapiból. Mikor meglátta, a feje le van vágval, reáborul, megölelte, megszakadt a szíve, s meghótt ő es mellette.

L. a 95—101. balladaváltozatot.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 649.)