Balladatár


Címek
1   a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Évek
1837   1839   1853   1854   1856   1857   1859   1860   1862   1863   1864   1865   1866   1867   1868   1869   1870   1871   1873   1875   1882   1894   1895   1896   1897   1898   1899   1900   1901   1903   1904   1905   1906   1914   1933   1934   1936   1937   1938   1939   1940   1942   1943   1945   1946   1947   1949   1950   1951   1952   1953   1954   1955   1956   1957   1958   1959   1960   1961   1962   1963   1964   1965   1966   1967   1968   1969   1970   1971   1972   1973   1974   1975   1976   1977   1978   1979   1980   1981   1982   1983   1984   1987   1988   1990   2013   2014   ismeretlen  

Helymutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Névmutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   w   z  

Az elrabolt leány


Gyűjtő: Kallós Zoltán
Gyűjtés ideje: 1959
Gyűjtés helye: Rácsila
Közlő: Kallós Zoltán
Közlés ideje: 1971
Megjelenés helye: Kallós Zoltán 1971: 606-609/264. sz.

Szöveg

Eccer s eccer, erőst régen, mikor a törökök s a tatárok rablották el az éfiuságot, lopták el a leányokat, ölték meg, csinyáltak kacagságot rétik, egy szegény öregasszonynak es vót egy szép leánya. De a törökök azt es megszemelték vót. Megmondták vót neki, tartojzék ekkor s ekkorra. De a leány csak sírt s búsult, nem merte az édesannyának es mondani, hogy ne rontsa a szívit, met az édesannya erőst tartott héjza, hogy csak az az egy leánya vót. Senkije nem vót a világon.
A leány azon a napon, mikor tudta, kell jöjjenek a törökök, felült az ablak mellé, varogatott. Mikor sírt,  
mikor énekelt. Kérdi az édesannya: „Mi van, fiam, véled? Miféle nagy nehézség nyomja a szívedet?” — „Édesanyám, majtég el kell váljunk egymástól.” Megéjed az édesannya, s mondja neki: „Minek, fiam? Magad úgy nem jártál? A törökök nem láttak meg tégedet?” — „Nem láttak, édesanyám, csak erőst nyomja valami a szüvemet.” Hát lássa a leány: jönnek a törökök. Mondá az édesannyának siratozva éneklőleg:
Anyám, édesanyám,
Rejtsen el ingemet,
Jönnek a törökök
S rabolnak el ingem.
Felüték a zászlót
Kapum felfájára,
Megverék az dobot
Szüvem bánatára.
Sírni kezdett az öreg édesanyja: „Hová rejtselek el? Menj bé a kamarába, s bújj el egy ládába!” Mennyit elment a leánya s elbútt, s akkor rea es rohantak a törökök s a tatárok. Megfogták az édesanyját s kénzani kezdték. „Mondd meg, öreganyánk, hol van a leányod?” „Nem vót nekem lyányom, nincsen még gyermekem
es.” Akkor még jobban verni kezdték. „Add elé lyányodat, met ha elé nem adod, téged megölünk, s őt méges megkapjuk.” Mégsem akarta az édesanyja. Gondolta, ha meghal es, úgy se mondja meg, hol van a leánya. Még jobban kénozták, ajtó között szorították.
„Mondd meg, kutya asszony, hol van a leányod?” De majt nem vót ki szóljan, úgy meg vót kénozva. „Menj bé kamarába, s ott van egy ládába!” Bémentek s kihúzták virágszáll szép leányát onnét. Mikor meglátta a leánya, olyan erőst megkénozták az édesannyát, kezdte csúfolni s töpdösni a törökököt. Gondolta ő, ha szépen beszélget es vélük, méges elteszik az ő napját. Szid-
ták a törökök. „Hallgass, kutya leány, mét átkozc te minköt.” — „Én úgy megátkozlak” — sirval mondta  
a leány: „Az Isten engedje meg, senkitek se legyen. Mikor hazatértek, ne kapjatok otthon sem édesanyát, sem édesapát, se gyermeketeket, senkit ne kapjatok otthon.” Megragadták akkor, fődig leverték, rétta tapodtak. Megkötözték kezeit, lábait, lelakatolták. De a leány sírva mondja: „Ruháim, ruháim, szép rostos ruháim, mikor fejem veszik, fődre lehújjatok s ingem sirassatok!” Az édesanyja kezdett siratozni, kezdte átkozni magát:
Istenem, Istenem,
Szerelmes Istenem,
Minek teremtettél
Anyának a fődre,
Mét nem teremtettél
Kősziklát erdőbe.
Met a kősziklának
Semmi nem tud ártni,
De az én szívem most
El tuda repedni.
Kivitték a leányát a kapun, visszarikojt: „Ne sírjon, édesanyám, s ne búsuljon, met ha halált szenvedek es, nem leszek az ők rabjik!”
Kivitték a leányt egy rengeteg erdőbe. Kénzották, szidták, verték. Látták, semmire nem tudnak menni véle, levágták a fejit. Ott hatták a törökök, s elmentek.
A szereteje hírt kapott, futkos az erdőbe, keresi. Rikojtsa, nem kapja. Hall egy valami sirást a lapiba:
Fejelről lefelé
Folydogál egy patak,
Sírval keres ingem,
Sírval az édesem,
Kereshecc, édesem,
Met el vagyok rejtve,
Cserefa lapiba
Bé vagyok temetve.
 
Odamenyen a szereteje, kitakarja a lapiból. Mikor meglátta, a feje le van vágval, reáborul, megölelte, megszakadt a szíve, s meghótt ő es mellette.



Megjegyzés

L. a 95—101. balladaváltozatot.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 649.)