A vicei temetőbe
A vicei temetőbe,
Két kis árva sétál benne.
Azért sétálnak azok ott,
Mert édesanyjuk nyugszik ott.
„Kelj fel, anyám, édesanyám!
Elszakadt már a gyászruhám.”
„Felkelnék én, de nem tudok,
Mert nagyon mélyre ástatok.
Lesz majd nektek mostohátok,
Ki szép tisztát adjon rátok.
Ki fésülje hajatokot,
Pirosra verje arcotok.”
Megfőzi a jó vacsorát,
Kiküldi a két szép árvát.
Kiküldi a két szép árvát,
Behivja az édes fiát.
„Gyere, testvér, a konyhába,
Boruljunk egymás vállára,
Sirassuk el jó anyánkat,
A felnevelő dajkánkat.”
A Mária-motívum miatt az ún. legenda-balladák közé utalt ballada rendkívül népes európai rokonsággal rendelkezik. A Máriától kapott vesszővel való temetőverés motívumában szoros német kapcsolatot, a halálból gyermekei gondozására visszajáró anya személyének beiktatásában meg északi, skandináv párhuzamokat emleget a kutatás. A Túl a vízen Tótországban kezdetű és a néhány rákövetkező szakasz alkalmasint panaszénekből tapadt a balladához. Krizánál (Vadr. 173.) például egy láthatóan különböző énekekből ötvöződött lírai darab első sora az itt közölt I—II. változat kezdősorával azonos. A balladát először Petrás Ince (Rokonföldi) jegyezte le 1841—42-ben Klézsén. Némelyütt a balladás darab gyermekénekként jelentkezik (MNTára I, 599—600).
Domokos—Rajeczky I, 87. — Gragger 208—9. — Domokos, MM.3 282—6. — Ortutay, SzNb. 289—90. — Faragó—Jagamas 116—23. — Csanádi—Vargyas 502—6. — Leader 82—97. — Ortutay—Kriza 756—7.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 631.)