„A világképek, a tudás-, majd az eszmerendszerek differenciálódása óta a hiedelemről való beszélés az emberiség legállandóbb, legmakacsabb episztemológiai diskurzusa. Ez a diskurzus mindvégig hiedelemellenes magatartást követett. S paradox módon mégsem szüntette meg a hiedelmeket, hanem épp ellenkezőleg, újabb és újabb hiedelmeket termelt. A hiedelem együtt haladt a tudással. Illetve, félreértés ne essék, a hiedelem maga is tudás. Megfelel minden olyan elvárásnak, amit a tudással szemben támasztunk: a világot teszi érthetővé, az embernek szüksége van rá, mindig, korszakról korszakra megújul.

Ma már világos(abb)an látjuk, hogy miért ennyire életképes, rugalmas a hiedelem. Az egyik magyarázat az emberi gondolkodás előítéletes természete, a másik pedig az emberi identitásépítés stratégiája. Ami más és ami a másé, más korszaké, más kulturális csoporté, más korosztályé, ami a másiké, azt az ember hajlandó előítélettel kezelni. Az előítélet, a másság megbélyegzésének kézenfekvő formája az, hogy hiedelemnek minősítsünk valamit.

Hiedelme csak a másik embernek van. Aki hiedelemről beszél, ahhoz a hiedelem gyanúja a legkisebb mértékben sem férhet. Illetve, akiről beszél, az valamiért elmarasztalható, mert hiedelmei vannak, mert hisz valamiben. A hiedelem tehát mindig egy másik mikrouniverzumhoz tartozik, egy aszimmetrikus viszonyt jelenít meg. Továbbá a hiedelem mindig a múlt, a volt, a letűnt, amiről a jelen magas bástyái mögül immár fölényesen lehet nyilatkozni. Illetve a hiedelem a modernnel, a tudományossal, a technikával szemben az elavult, a primitív, a tökéletlen.” (A szerző)