Erdélyi értékek tára


Értékmutató
a   b   c   d   e   f   g   h   i   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Értéktár

Településmutató
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   p   r   s   t   u   v  

ifj./dr. Kós Károly életműve




A javaslatot benyújtó intézmény: Szentimrei Alapítvány

A javaslatot benyújtó személy: Szabó Zsolt

Képek


Leírás

Életrajzi adatok

Ifjabb Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán, a Kós Károly által tervezett Varjúvárban született 1919. augusztus 31-én. Romániai magyar néprajzkutató, muzeológus, a Magyar Tudományos külső tagja. A 20. század második felének meghatározó jelentőségű, sokoldalú erdélyi magyar néprajzkutatója. Munkássága kiterjed az anyagi kultúra, a társadalomnéprajz és néprajzi muzeológia szinte valamennyi területére.

Idősebb Kós Károly (1883–1977) építész, író, grafikus fia, Kós Balázs (1912–1967) mezőgazdasági szakíró, szerkesztő, Kós András (1914-2010) grafikus, szobrászművész és Koós Zsófia (1916–1990) színésznő öccse.

Kolozsváron halt meg 1996. február 29-én, porsátora a kolozsvári Házsongárdi temető családi sírkertjében van.

 

Életútja

Elemi iskoláit magánúton végezte, majd 1931-ben a kolozsvári református kollégiumban kezdte meg középiskolai tanulmányait.

1935-től 1939-ig a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium diákja. Mikós kollégistaként, az emberföldrajzi és szociológiai tanórák és az Erdélyi Fiatalok falukutató cikkeinek hatására fordul figyelme a hagyományos kultúra felé.

A középiskola után 1939-ben a Református Teológiai Akadémia hallgatója, majd 1940-ben átiratkozik a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen újrainduló néprajz szakra. 1943-ban ösztöndíjasként követi Viski Károlyt, egy évet a budapesti egyetemen tanul. Már 1941-től múzeumi, majd egyetemi régészeti intézeti gyakornok. A Kolozsvárra áthelyezett Gunda Bélánál fejezi be tanulmányait.

„Én a közösségi munkát tartom emberekhez, s főleg értelmiségiekhez, keresztyénhez méltó és rangos feladatnak, életcélnak, kötelességnek.”

1944-ben néprajztudományból doktorál. Néprajzos képesítése mellett történelem és földrajz szakos tanári oklevelet is szerez.

1944 és 1950 között a kolozsvári magyar egyetemen ősrégészeti, majd néprajzos tanársegéd Roska Márton professzor mellett, valamint meghívott tanárként a történelem szakos hallgatóknak is tart előadásokat. Emellett az Erdélyi Múzeum Egyesület osztályvezető-őreként a Néprajzi Tárat, az Erdélyi Kárpát-Egyesületben pedig a Fényképtárat gondozza. Ugyanakkor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tájmúzeumi és népismereti szakosztályának elnöki tisztét tölti be.

1951 és 1956 között akadémiai kutatóként, 1955 és 1959 között majd 1970-74 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen az egyetemes néprajz ill. a romániai magyar néprajz előadótanáraként tevékenykedik.

1957-től az Erdélyi Néprajzi Múzeum évkönyvének (Anuarul Muzeului Etnografic al Transilvaniei), 1970-től pedig a Művelődés folyóirat szerkesztőbizottsági tagja.

1951-től 1979-es nyugdíjazásáig az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezető igazgatóhelyettese.

Kezdeményezője és szerkesztője a népismereti tudományokat művelő szakemberek és önkéntes gyűjtők fórumának szánt Népismereti Dolgozatoknak (1976-1994).

1973-tól tagja a Románia Néprajzi Atlasza egyeztető bizottságának.

 

Munkássága

»Néprajzkutatásunk száz éve elért értékes eredményei, a szorgalmas gyűjtőmunka mellett az igazi tudományos szemlélet, hozzáállás és módszer alkalmazásának köszönhetők. Ez tette lehetővé, hogy a néprajz ne süllyedjen népi „szükséglet” kiszolgáló „példatárrá”, hanem az emberi kultúra mibenlétét, eredetét, a néphagyományok térbeli és időbeli változásait, a nép alkotó tehetségét feltáró tudomány lehessen és maradhasson.«

Munkásságában szerves egységet alkot néprajzkutatói, muzeológusi, oktatói, tudományszervezői és tudománynépszerűsítői tevékenysége.

Tudományos érdeklődése elsősorban az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrájára, valamint az erdélyi régió interetnikus kapcsolataira, az együtt élő népek történetikulturális kölcsönhatásaira irányult. Behatóan foglalkozott a hagyományos gazdálkodás és kézművesség egyes kérdéseivel (népi vadfogás, bivalytartás, kosarazó juhászat, ekés földművelés, kőfaragás, vasművesség, fazekasság, szűcsmesterség), a hagyományos táplálkozással, a településszerkezettel és a népi építészettel, valamint társadalom-néprajzi kutatásokkal (rokonsági és nemzetségi kapcsolatok, társas munkaszervezeti formák, települési önszerveződés, táji munkamegosztás, vásárok és árucsere).

Kutatásai főként korábban alig kutatott vagy ismeretlen néprajzi tájegységek (pl. Kászon, Avas, Szilágyság, Kis- és Nagy-Küküllő vidéke, moldvai csángó közösségek, Mezőség, a Fekete-Körös völgye, Borsa völgye) feltérképezésére irányulnak. Átfogóan vizsgálta az erdélyi magyarság népviseleteit, a díszítőművészet egyes megnyilvánulási formáit (festett bútorok, guzsalyok, ivócsanakok, kályhacsempék, fejfák). Az erdélyi magyar parasztság tárgyi világát funkcionálisan, történeti-táji összefüggéseiben vizsgálta, összehasonlító tárgytipológiai kutatásaiban az együtt élő népek közötti természetes kapcsolatrendszer, ember és táj, ember és ember közötti összefüggés bizonyítékait kereste. Nagy tervét, a romániai magyarság néprajzának összefoglaló szintézisét már nem válthatta valóra.

Két újonnan alakuló intézmény – az Erdélyi Múzeum-Egyesület önállósított, majd a Bolyai Egyetem kezelésébe átadott Néprajzi Tára, illetve az újraszerveződő Erdélyi Néprajzi Múzeum – szakmai tevékenységének a megtervezése, irányítása kapcsolódik a nevéhez. Múzeumőrként, muzeológusként a tradicionális paraszti kultúra teljességének bemutatására törekvő komplex, pavilonáris és szabadtéri részleggel egyaránt rendelkező múzeum megvalósítása érdekében munkálkodik.

Muzeológusként az eltérő feladat- és gyűjtőkörű központi és tájmúzeumok, valamint a szabadtéri néprajzi múzeumok szervezésének, kutatóhellyé fejlesztésének elméleti és gyakorlati kérdéseivel és megoldásaival foglalkozott.

Fontos szerepet vállal a fiatal néprajzos-muzeológus nemzedékek felkészítésében, irányításában. Számos, a néprajzi múzeumok és gyűjtemények funkcióit, a gyűjteményképzés elveit, a gyűjtemény megőrzésének és tudományos hasznosításának kérdését taglaló magyar és román nyelven megjelent tanulmánnyal segíti az újabb generáció szakmai felkészülését.

„A néprajzi könyvek amellett, hogy a hagyományos népi műveltség feltáró és értelmező munkával pótolhatatlan tudományos feladatot teljesítenek, a szakembereken kívül a tanítás, a nevelés és közművelés minden dolgozójához, a művelt és művelődni akaró olvasók tízezreihez is eljutnak. Eljutnak, hogy ott a szólamoktól mentes, igaz emberi és nemzetiségi önmegismerés, a közösségben való önkéntelen gondolkodás, a szülőföldbe való mélyebb gyökéreresztés hatékony eszközei, munkálói legyenek.”

Kutatásainak tudományos módszerekkel történő feldolgozását, értelmezését, vizsgálati eredményeit írásaiban, szaktanulmányokat és -cikkeket, szakmai előadásokat tartalmazó kötetekben közölte.

Noha az 1950-es–1960-as években keveset publikálhatott, pályája során önálló vagy társszerzős kötetei mellett mintegy háromszáz szaktanulmányt jelentetett meg, főként romániai és magyarországi tanulmánykötetekben, szakfolyóiratokban.

Didaktikai szempontból is nagyon fontosnak tartotta a szöveget kísérő képanyagot. Csaknem minden írásművét, dolgozatát sajátkezű néprajzi grafikái, olykor fényképfelvételei illusztrálják, melyek önmagukban is kiemelkedő néprajzi értékeket képviselnek.

A néprajzi közlés a szakfolyóiratokban is új lendületet kapott az 1950-es évek közepétől. Dr. Kós Károly tanulmányainak nagy része román (Studii şi Cercetări de Istoria Artei, Activitatea Muzeelor, Anuarul Muzeului Etnografic al Transilvaniei) és magyar (Korunk, Művelődés) szakfolyóiratok és lapok hasábjain jelent meg. Igényes dolgozatokat vett át az Ethnographia, a Néprajzi Közlemények, a debreceni Műveltség és Hagyomány. Népszerű formában közölt eredeti kutatási eredményeivel találkozunk az Utunk, a Falvak Népe és a napi sajtó oldalán is (ezekről kitűnő néprajzi, népismereti repertóriumok tanúskodnak).

1976 és 1994 között a Népismereti Dolgozatok sorozatkötetnek hat kötete jelent meg Dr. Kós Károly kezdeményezésére.

Főművének tartott A Mezőség néprajza c. két kötetes publikációjára csak 1996-ban bekövetkezett halála után, 2000-ben kerülhetett sor.

Kezdeményezője és alapító szerkesztője a népismereti tudományokat művelő szakemberek és önkéntes gyűjtők fórumának szánt Népismereti Dolgozatok kiadványsorozatnak (1976-1994). Vezető szerkesztőként Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel együtt 5 kötetben dolgozta fel magyarok lakta vidékek (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő mente, Moldva, Torockó) népművészetét.

Mindemellett foglalkozott néprajzi kartográfiával is, 1970-től tagja a Románia Néprajzi Atlasza gyűjtési és szerkesztési bizottságában.

Élete vége felé egyre inkább vonzották a magyar néprajzkutatás tudománytörténeti kérdései.

 

Szakírói unkásságának számszerű eredményei

  • 12 önálló kötet
  • 5 társszerzőkkel írt kötet
  • 300 szakcikk, tanulmány
  • 4.300 oldal írás, 4.000 grafika
  • 30 önálló néprajzi grafikai kiállítás

 

Társasági tagságai és szakmai, állami elismerései

  • 1973-tól a Román Akadémia rendes tagja
  • 1995-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja
  • 1976-ban a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választották.
  • „A nemzeti kulturális örökség védelmében és fejlesztésében kifejtett szakadatlan és érdemleges tevékenységéért” a „Muzeolog emerit” (Érdemes muzeológus)
  • Magyar állami kitüntetés: „a romániai magyar néprajztudomány érdekében végzett tudományos munkássága elismeréseként” A Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje kitüntetést kapja
  • Román állami kitüntetések.

 

Főbb művei

  • A züricvölgyi gerencsérség. Dunántúli Szemle. 1944.
  • Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának faekéi. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1947. Erdélyi Tudományos Füzetek
  • A kalotaszegi kosarazó juhászat. Kolozsvár, k. n., 1947. Erdélyi Néprajzi Tanulmányok.
  • Néprajztanításunk haladó hagyományai. Utunk, 1958/8;
  • Mihez kezdjünk a természetben? Bukarest, Ifjúsági Könyvkiadó, 1968.
  • Eredmények és feladatok a székelység néprajzkutatásában. Művelődés, 1969.
  • Népélet és néphagyomány. Bukarest, Kriterion, 1972.
  • Kászoni székely népművészet. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1972. (Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel)
  • A vargyasi festett bútor. Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1972.
  • Szilágysági magyar népművészet. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1974. (Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel)
  • Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1976.
  • Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1978. (Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel)
  • Eszköz, munka, néphagyomány: Dolgozatok a munka néprajza köréből. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1979.
  • Eredmények és feladatok a romániai magyar néprajzkutatásban. Népismereti Dolgozatok, 1980.
  • Moldvai csángó népművészet. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1981.(Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel)
  • Erdély népi építészete. Budapest, Kelenföld Könyvkiadó, 1990.
  • Néprajzi képeskönyv Erdélyből. Budapest, Tárogató Könyvkiadó, 1994.
  • Népi földművelés Kalotaszegen. Debrecen, Györffy István Néprajzi Egyesület, 1999.
  • Studii de etnografie. București, Kriterion Könyvkiadó, 2000.
  • A Mezőség néprajza. Marosvásárhely, Mentor Könyvkiadó, 2000.
  • Torockói népművészet. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2002.
  • Néprajz és muzeológia. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2011.




Forrás

Balassa Iván

1996 Meghalt Kós Károly, Erdély legnagyobb néprajztudósa. Néprajzi Látóhatár V. (1–2) 14–21.

Bárány Lászlóné (főszerk.)

2000 Magyar Nagylexikon XI. (Kir–Lem). Magyar Nagylexikon, Budapest, 366.

Csorba Csaba

1974 Dr. (ifj.) Kós Károly tudományos munkássága. Ethnographia LXXXV. (1) 200–204.

Gazda Klára

1977 A modern élethez is – kulcs. Beszélgetés dr. Kós Károllyal a néprajzról mint tudományról és szolgálatról. A Hét. (11) 6.

1995 Dr. Kós Károly hetvenöt éves. In: Zakariás Erzsébet (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 3. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 9–17.

1996 Dr. Kós Károly (1919–1996). Erdélyi Múzeum LVIII. (3–4) 344.

Gunda Béla

1985 Moldvától a Fekete-Körös völgyéig. Vigilia L. (2) 200–203.

Kós Béla (összeáll.)

1994 Dr. Kós Károly néprajzi munkái. In: Dr. Kós Károly: Néprajzi képeskönyv Erdélyből. Tárogató Kiadó, Budapest, 209–211.

László Gyula

1977 Most jöttem Erdélyből. Új Írás XVII. (9) 99–103

Markó László (főszerk.)

2002 Új Magyar Életrajzi Lexikon III. (H–K). Magyar Könyvklub, Budapest, 1101.

Ortutay Gyula (főszerk.)

1980 Magyar Néprajzi Lexikon III. (K–Né). Akadémiai Kiadó, Budapest, 280.

Pozsony Ferenc

1996 Búcsú Kós Károlytól. Néprajzi Hírek XXV. (1–4) 66–71.

1997 Dr. Kós Károly (1919–1996). A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője VII. (3–4) 30–31.

Tötszegi Tekla

2009 Az Erdélyi Múzeum-Egyesület néprajzi gyűjteménye. In: Sipos Gábor (szerk.): Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 323–348.

 

Film

A nagy fa árnyékában. Somogyvári Rudolf – Kós Béla többszörös díjnyertes dokumentumfilmje. 2013.




Indoklás

Dr. Kós Károly munkássága szerint a néprajz szűkebb értelemben vett tárgya a különféle népi foglalkozások, életszükségletek (lakás, táplálkozás, öltözet, gyógyítás) és életszabályok (évszakok, életkorok, a közösségi élet szokásai, hitvilág) s az ezekkel kapcsolatos tárgyi és szellemi világ.

„A nép művészi alkotásai életmódjának vetületei, történelemkönyvének színes lapjai, ugyanakkor pedig teremtő géniuszának oly átlátszóan tiszta és mégis csillogó, oly egyszerű és mégis tökéletes eredményei, akár a kristályszemek. Érdemesek arra, hogy gyönyörködjünk bennük, jövőjükre, értékeik mentésére gondoljunk, hogy elmélyülve tanulmányozzák mindazok, akik korunk és a jövő művészetét művelik és alakítására hivatottak.”

Dr. Kós Károly a népművészetet – a magyar néprajztudományban napjainkig uralkodó szemlélethez híven – tágan értelmezi: ide tartozik az ő értelmezésében a termeléssel és életszükségletekkel, a társadalmi és szellemi élettel kapcsolatos népi eszközkészlet is, amely gondos kivitelezése révén, alkalmazásának, helyének tulajdoníthatóan esztétikai értékkel is rendelkezik. E koncepcióban a néprajzi irodalom tudományos értékelésének ki kell terjednie a népi művészeti értékű alkotások előállításának, alkalmazásának, értelmének kérdéseire, ami szükségessé teszi a népi anyagi, társadalmi és szellemi kultúra egészére irányuló kitekintést. Az 1980-ig végzett népművészet-vizsgálatok fő irányultságait statisztikailag jellemezve a következő képet kapjuk: általános vonatkozások: 25%; népi művesség, feldolgozás: 21%; termékek: 28%; tárgyegyüttesek: 9%; díszítőmotívumgyűjtemények: 5,1%; funkcionális vizsgálat: 6,3%; vegyes tartalmú közlemények: 5%.

1945 után az újonnan létrehozott Bolyai Tudományegyetemen folyó néprajzi oktatást az 1948-as tanügyi reform megszüntette, bár a néprajz még ott szerepelt a történelemkar, a népköltészet pedig a bölcsészkar tantárgyai között (előadói: Kós Károly és Nagy Jenő). 1949-ben bekövetkezett a múzeumok államosítása, ami részben pozitívan, részben negatívan érintette őket: kibővült a tájmúzeumok hálózata, magyar szakembereket azonban nem alkalmaztak, így néprajzi gyűjtés és kutatás a Székelyföldön és Kolozsváron kívül másutt alig folyt. Az Erdélyi Néprajzi Múzeum legkiemelkedőbb személyisége egészen 1978-ig Dr. Kós Károly volt. Munkássága kiemelkedik az anyagi kultúrkutatások sorából. Vizsgálatai szinte a teljes tárgyi világra kiterjednek: gazdálkodás, település, építkezés, mesterségek. Jelentősek az árucsere néprajzával, valamint a népviselettel, munkaszervezettel, társadalomszervezettel foglalkozó munkái.

„Szívesen vállalkoztam mindenik gyűjtőutammal arra, hogy közvetítő legyek az országnyi szülőföld különböző tájai, falvai, múltba merülő hagyományai, sajátos értékei, az ezeket létrehozó és továbbfejlesztő dolgozó nép korábbi nemzedékei és a térben, időben és emberi közösségben tájékozódni kívánó, a maga helyét, egyéniségét tudatosan kereső mai utódok között.”

Dr. Kóst az 1950-es években George Oprescu, a Román Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének vezetője bízta meg egy többéves népművészet-kutató program vezetésével. A kutatócsoport tagjaival – közöttük Nagy Jenő, Szentimrei Judit és az alkalmi gyűjtőtársak, Vámszer Géza, Jenei-Lám Erzsébet, Starmüller Géza, Kiss Ilona, Csiszér Árpád, továbbá néhány egyetemi hallgató – feldolgozták Kászon, a moldvai csángóság, a Szilágyság és Kis-Küküllő vidékének magyar népművészetét, önkéntes kutatók bevonásával pedig a kalotaszegi népviseletet, és Torockó népművészetét. Munkáikból akkor csak részletek jelentek meg a Népművészeti Füzetek sorozatában, majd jelentős kötetek az 1970-es években (Kós-Szentimrei-Nagy: Kászoni székely népművészet 1972; uők: Szilágysági magyar népművészet 1974; uők: Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet 1978; uők: Moldvai csángó népművészet 1981; uők: Torockói népművészet. Dr. Kós Károly e kutatói munkája során gyűjtötte több tanulmánya anyagát: ezt a Népélet és néphagyomány (1972), a Tájak, falvak, hagyományok (1976) Eszköz, munka, néphagyomány (1979) c. köteteiben közölte.

„A vásárok táplálkozási, tapasztalatcsere és információszerző alkalmanként jelentős társadalmi-kulturális funkciót is betölthettek a nép életében. Az anyagi és szellemi javak cseréjének és a társadalmi kapcsolatoknak hagyományos népi intézménye, a vásár különösen fontos szerepet töltött be az egymástól egyébként elszigetelt falvak és különböző eredetű s nyelvű lakosság ismeretének és szokásainak kiegyenlítésében, egymásrautaltságuk, sorsközösségük tudatosításában.”

Nevéhez fűződik a vásárok néprajzi vizsgálatának elindítása. Vásárok és vidékek c. munkájában összefoglalja a torockói, járai, páncélcsehi, hídalmási, csíkszentdomokosi, kászoni, alparéti, kolozsvári egymástól sokban különböző, de egymással sok vonatkozásban megegyező vásárokat, sokadalmakat, piacokat. Az eltérés a kínált áru jellegében, a vonzáskörzet változó nagyságában, a szórakozási lehetőségek sokféleségében mutatkozott. Mindezekre hatalmas mennyiségű bizonyító adatot találunk, melyek számos néprajzi terület kutatójának mindig nélkülözhetetlen forrása marad. A vásárok néprajzi kutatása máris jelentős eredményeket ért el az egész Kárpát-medencében és az elindításában ott találjuk Dr. Kós Károly kezdeményezését.

„A műveltség az embernek a természeti és társadalmi környezetével, az ebben való léte kérdéseivel szembeni állásfoglalásának, magatartásának, viselkedésének rendszere, amely az ember által létrehozott anyagi, társadalmi és szellemi értékek együttesében mutatkozik meg.”

A nagy elődökről sokszor írt: különösképpen kedvelte és becsülte Orbán Balázst, akiről a Székelyföld leírása megjelenésének százéves évfordulóján többször is megemlékezett és értékelte a néprajz oldaláról. Kitűnően használható Orbán Balázs Székelyföld leírásának néprajzi tárgymutatója, mely a Sepsiszentgyörgyi Alutában látott napvilágot, és segítségével könnyedén lehet a kívánt adatokat megtalálni. Herrmann Antalról írt román nyelvű tanulmánya az Ethnographia hasábjain jelent meg magyarul, sok ismeretlen anyagot publikálva az erdélyi korai magyar néprajz történetével kapcsolatban. Méltó módon emlékezett meg Fenichel Sámuelről, Vámszer Gézáról, Orosz Endréről s más olyan tudósról, akiket elődjének tekintett.

„Néprajzos érdeklődésem természetesen elsősorban a minél teljesebb és igazabb nemzetiségi önismeretünket célozta.”



Utolsó frissités: 2016-05-24 16:24:06