Szabédi László életműve

Szabédi László, családi nevén Székely (Sáromberke, 1907. máj. 7. – 1959. ápr. 18. Kolozsvár) – költő, író, műfordító, publicista, kritikus, esztéta, irodalomteoretikus, nyelvész. Gyermekéveit Zernyesten, majd hétéves korától Kolozsváron töltötte, itt, az Unitárius Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait (1925). 1926–27-ben teológiát és bölcsészetet hallgatott Strasbourgban, majd Kolozsváron, az I. Ferdinand Egyetemen és az Unitárius Teológián folytatta tanulmányait. A teológiától azonban világnézeti okokból megvált, csak a bölcsészetet hallgatta 1928–33 között. 1945-ben szerzett doktori oklevelet. 1926 nyarán segédmunkás volt a graffenstadeni vasgyárban, a harmincas évek elején magántisztviselő egy aradi szállítási és kereskedelmi cégnél. 1933–35-ben megpróbálta folytatni félbehagyott egyetemi tanulmányait, de végül nem szerezte meg a tanári diplomát. Ebben az időben az Ellenzék munkatársa, 1936–37-ben a kolozsvári Thalia Színháznál lektor-dramaturg. Az Új Erdélyi Antológiában (Kv. 1937) egy novellával jelentkezett. 1939-ben a „katonai törvények megszegéséért” egyhavi fogházra ítélték, a büntetés letöltése után másfél éven át katonai szolgálatot teljesített.

A bécsi döntés után szórványtanítónak jelentkezett: 1940–41-ben román elemi iskolában tanított, és ezalatt román népköltészetet gyűjtött a Kolozs megyei Báré községben. 1941–42-ben a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa, s ezzel párhuzamosan ismét színházi lektor-dramaturg a kolozsvári Magyar Nemzeti Színházban. 1942-ben elnyerte a Baumgarten Alapítvány díját; a Magyar Élet könyvkiadó lektora. Jékely Zoltánnal és Kiss Jenővel együtt gondozta az Üdvözlégy, szabadság c. antológiát. 1942 őszén Asztalos Istvánnal és Kiss Jenővel megalapítja a Termés c. negyedévi folyóiratot, amelynek megszűnéséig, 1944. szeptember végéig szerkesztője. Közben 1944-ben bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, ettől kezdve jelentős társadalmi tevékenységet fejtett ki.

1944 őszétől a Kolozsvárt megjelenő Világosságban közöl, majd 1945 elejétől a Józsa Béla Athenaeum kiadói lektora. Részt vett a Magyar Népi Szövetség kolozsvári szervezetének kiépítésében. 1945 tavaszától tagja a kommunista pártnak. 1945–47-ben a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Sepsiszentgyörgyön, 1947-ben a Népi Egység c. lap főszerkesztője is. 1947 őszétől a Bolyai Tudományegyetemen előbb esztétikát és világirodalmat, majd a magyar irodalmi nyelv történetét adta elő. Válogatott verseiért 1955-ben Állami Díjjal tüntették ki. A Bolyai Tudományegyetem 1959-es erőszakos egyesítésének előkészítő gyűlésein szembekerült a pártvezetéssel. Tiltakozásul Szamosfalva határában vonat elé vetette magát.

Első verseit – még középiskolás korában – az Új élet c. antológia közölte. Az írás művészetének és tudományának egyaránt elkötelezettje, alapvetően lírikus és jellegzetesen intellektuális egyéniség volt. Több műfajban is figyelemre méltót alkotott. Életművének középpontjában azonban a hagyományos formát a népi irodalom és szürrealista avantgárd eszközeivel megújító vallomásos-vívódásos költészete áll. E költészet belső egységét a mindvégig következetes – gyötrelmesen tiszta erkölcsű és szenvedélyesen igazságkereső – magatartás szabja meg. A fiatal Szabédi elvont eszmények jegyében vet számot önmagával és a valósággal. Eszményeit feladni nem tudja, megtestesülésüket hiába remélné. Korai kiábrándultsággal vállalja tehát a harcot emberségének megőrzéséért. A harmincas évek elején verseiből az elidegenedés valóságos kórképe rajzolódik ki. A költő egyre inkább befelé fordul. Önkínzó éleslátással boncolgatja saját érzelmi életét, s mind gyakrabban foglalkozik a halál gondolatával. Balsejtelmek árnyékolják A szabédi Nagyréten (1936) c. – a játékos és a végzetszerű hangot megdöbbentően egybecsendítő – nagylélegzetű lírai számvetését is. Gondolati költemények (Az egészet akartam, Nihil humani a me alienum puto) vívódásain keresztül jut el az abszolút elmagányosodás jelképes megfogalmazásáig (Árva csillag, Külön kerék). A háborús évek döbbentik rá a magány csődjéből fakadó fegyvertelenségére. S ekkor már nemcsak áttételesen, hanem közvetlenül is vall a világról. Szatírában pellengérezi ki a népellenes demagógiát (Ars poetica), s látomásszerű kegyetlen képekben idézi az emberiség elaljasodását (Egy asszonyhoz, akit a fia meg fog ölni).

A II. világháborút követő időszakban az új világ építőivel vállal közösséget. Szerelmes versben (Csillogj, Margitka) és a szó legnemesebb értelmében vett agitációs költeményben (Költők s bírálók) tesz hitet ama rend mellett, amelytől saját – akkor még elvont – eszményeinek megtestesülését reméli. Magatartásának erkölcsi folytonosságát a szigorú önvizsgálat új versei (Vezessen a párt, Emlékezet) tanúsítják. Utolsó (1953-ig írott) agitációs költeményei azonban többségükben már csak dokumentumértékűek. Nem csak párttagként, hanem a társadalmi változással azonosuló, elkötelezett költőként is kíván szólni. Az irodalomirányítás hivatalnokai által elvárt lekötelezettséget azonban visszautasítja, emiatt újra a „külön kerék”-nek érzi magát (tanúság erre A pacsirta c. verse és A rák c. parabolanovellája).

Epikai műveiben többnyire a kispolgárság kilátástalan életét rajzolja meg (Kelen Péter, 1936) és a kispolgári látszat-óvás tragikomikumát érzékelteti (Kalliopé, 1935). Lírai témáit variáló, a valóság és a képzelet „áttűnéseire” építő szépprózai írásai közül a Veér Anna alszik (1935) című kisregénye emelkedik ki a kiszolgáltatott kisember szorongásos lelkivilágát megjelenítő, ízig-vérig modern írói eszköztárával.

Drámai költeménye, a Délia (1936) logikájának művészi erejével hat, 1932-ben elkészült, de csak halála után ismertté vált színműve (Van egy témám. Korunk 1969/4) korai abszurd kísérletnek tekinthető.

Kritikákat, esztétikai tanulmányokat a harmincas-negyvenes években is írt. Legjelentősebb tudományos műve magyar ritmuselméleti tanulmánya, A magyar ritmus formái (1955), melyben kétféle – olvasó és éneklő – ritmust különböztet meg, s ezeket meghatározott mondattípusok hangsúly- és hanglejtésszerkezetéből magyarázza. Élete utolsó éveiben egy általa nagy horderejűnek tartott művön: a finnugor és az indoeurópai nyelvek összehasonlításán, rokonságuk bizonyításán dolgozott. A kész művet azonban, amelynek A magyar nyelv őstörténete címet adta, a szakkritika már kéziratos olvasatban elutasító idegenkedéssel fogadta, s bár halála után másfél évtizeddel sikerült megjelentetni, ma is elnéző hallgatás veszi körül.

Műfordítói életműve mennyiségét tekintve nem nagy, de jellemző: egyetemi évei alatt francia költők (Baudelaire, Verlaine, Sully Prudhomme, Victor Hugo) verseit fordítja, a háború előtt és után román költőket is tolmácsol magyarul (Eminescu, Vlahuţă, Şt. O. Iosif), s az ő fordításában jelenik meg Mihail Sadoveanu két regénye: Venea o moară pe Siret (magyarul előbb Moldvai szél címmel, Aradi Nórával társfordításban, Bp. 1949, majd Jött egy malom a Szereten címmel önállóan. Buk. 1956) és a Nicoară Potcoavă (Buk. 1954). Ez utóbbi heves vitát vált ki a moldvai tájszólást és a román krónikás-nyelvet önálló nyelvi leleménnyel magyarító megoldásai miatt. Műfordítói munkásságának sajátos terméke a Báré faluban általa gyűjtött csujogatásokat tolmácsoló kötete, a Zöld levél (Kv. 1942). Ennek előszavában írja: „Az itt következő román népi verseket, chiui­turákat 1940–41 telén gyűjtöttem… Azért fordítottam le belőlük egy csokorra valót magyarra, mert úgy tetszett nekem, hogy alkalmasak annak ábrázolására, mennyire rokon a magyar és a román népi műveltség.”

Művei

Új élet (versek Székely László néven, Valkó László novelláival együtt, Bp. 1925);

Délia (drámai költemény, Kv. 1936);

Alkotó szegénység (versek, Bp. 1939 = Bolyai könyvek);

Veér Anna alszik (elbeszélések, uo. 1941 = Bolyai könyvek);

Ész és bűbáj (tanulmányok, uo. 1943 = Termés könyvek);

Telehold (versek, uo. 1944); Sokan szólunk (versek, Buk. 1950);

A magyar ritmus formái (tanulmány, uo. 1955);

Válogatott versek (uo. 1955);

Nyelv és irodalom (cikkek és tanulmányok, uo. 1956).

Életművének háromkötetes gyűjteménye a Romániai Magyar Írók sorozatában: Telehold – Veér Anna alszik (összegyűjtött versek, műfordítások és prózai írások. Csehi Gyula bevezető tanulmányával, uo. 1967); Kép és forma (esztétikai és verstani tanulmányok, uo. 1969); A magyar nyelv őstörténete (uo. 1974).

Válogatások: Enyém ez a történelem (válogatott írások, Bp. 1980); Rózsahullató fa (versek és műfordítások, Kv. 1982 = Tanulók Könyvtára).

Románul: Versuri alese (ford. Ioanichie Olteanu, Buk. 1956).

Fordításkötetei

Zöld levél – Frunză verde (román népi versek, kétnyelvű kiadás, Kv. 1945);

M. Sadoveanu: Jött egy malom a Szereten (regény, Bp. 1949; 2. kiad. Buk. 1956. Újrakiadás Balogh F. András utószavával. Buk. 1990);

M. Sadoveanu: Nikora Potkova (regény, Buk. 1954).

Szignója: abé.

Életművének tárgyi hagyatékát a család adományából az EMKE által a romániai magyar irodalom kutatóközpontjává kiépülő kolozsvári Szabédi Emlékház őrzi.

Bartha Katalin Ágnes

Bartha Katalin Ágnes szerk. s.a.r., jegyz.:

2010 A Lázár utcától a Postakert utcáig. Diárium, levelezés. Dávid Gyula szerk.: Gondolatkísérletek Szabédi László életművében. Szabédi Napok 2010. Kiadja EMKE, Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet.

Cseke Péter (összeáll.)

1998 Szabédi napjai. Emlékezések, tudományos előadások Kolozsvárt 1992–1997. Komp-Press, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferncia. Kolozsvár.

György Péter

2013 Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. Magvető, Bp.

Kántor Lajos

Erdélyi sorskerék. Szabédi László és a történelem. Balassi Kiadó, Budapest.

Kántor Lajos (szerk.)

2014 Szabédi László: Két világ közt harmadiknak. Vers, próza, dráma, tanulmány, dokumentum. Korunk-Komp-Press, Kolozsvár.

Mózes Huba

2010 Szabédi László. In: Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés V. (S–Zs). Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest–Kolozsvár: Kriterion; Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Szabédi László neve az ötvenes években a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tanára főként az utóbbi néhány évtizedben került az erdélyi irodalom- és művelődéstörténet érdeklődésébe. Neve egy ellentmondásos korszakban összeforrott a kolozsvári Babeş és Bolyai egyetemek erőszakos egyesítése elleni tiltakozással, melynek kiállása miatt egyik áldozata lett. Sem életműve a maga összetettségében, sem végső kiállása nem lehetett emlékezés tárgya. Ma már Szabédi önálló fejezetet kap az iskolai tankönyvekben, irodalmi és közéleti munkásságának látványos pillanatait dokumentumok és tárgyak révén emlékszoba teremti meg. Emlékére az idén immár 25. alkalommal szerveznek rendezvényt. E rendezvények atyja az életművet s ennek különböző vonatkozásait folyamatosan vizsgáló Kántor Lajos irodalomtörténész. A rendezvény megszervezője pedig az EMKE. A Szabédi születésnapja táján megrendezett Szabédi Napok irodalmi és interdiszciplináris konferenciái a szakmai tanácskozás mellett évente a kultikus tiszteletadás rítusait is gyakorolják. A házsongárdi sírnál elmondott emlékbeszédhez és koszorúzáshoz irodalmi zarándoklat is társul a fogadott szülőfaluba, Szabédra, ahol Szabédi László gyerekkorának egy részét töltötte.

A Szabédi életmű és a pályája ívének ismerete megmutathatja, hogy milyen volt a romániai magyar társadalom első négy évtizede milyen kihívások, lehetőségek és buktatók övezték a második világháború utáni sajátos erdélyi magyar értelmiségi pályát.