Kolonics István életműve

Egy templom történetének kutatása mindig új titkokat tár fel a kutató előtt, az építéstörténet, a belső bútorzat, a festett falak és sok értékes kegytárgy mellett templomaink elmaradhatatlan ékei az orgonák. Azok az orgonák, melyek hangja végig kísérte, kiséri imáinkat, bánatunkat, örömünket. Az Erdély-szerte fellelhető orgonák építői közül jelen felterjesztésben Kolonits István orgonaépítő munkásságát szeretnénk ismertetni, azonban mielőtt e híres mester hagyatékát feltárnánk az érdeklődők előtt fontos egy kis kitekintést tegyünk eme hangszer eredetére, és Erdélyben való elterjedésére.

Az orgona

Az orgona eddigi ismeretink szerint a Kr. e. 3. században élt alexandriai Kteszibios találmánya, és a síp megszólaltatásához szűkséges levegőt előállító kezdetleges „alapkellékekről” (az ún. nyomóharangból a levegőt víz szorította ki), víziorgonának, azaz hidraulosznak nevezték el (gör. Hydro = víz, aulus = levegő). Az előbbi házi-, később színházi és cirkuszi használatra szánt hangszer átalakulását a folyamatosan fejlődő technika és az újabb kihívások, elvárások tökéletesítették, majd lassan az egyházi muzsika egyik alappillérévé vált. Kezdetben a császárok, fejedelmek kedveskedtek egymásnak egy-egy ilyen hangszerrel, később a nyugati keresztény egyházak, templomok elengedhetetlen kelléke lett. Bár liturgikus muzsika nem az orgonára, hanem elsősorban az énekre (ezen belül gregorián énekre) alapoz, azonban az orgonakíséret által ünnepélyesebbé, felemelőbbé váló ének fontosságát senki nem vitatja.

Erdélyi kezdetek

Az orgona liturgikus használatának erdélyi nyomai legelőször Gyulafehérvárt mutathatóak ki. A püspökség kántorainak névsora, már a 13. századtól (1258) nyomon követhető: Albertus, Gregorius, majd a 14. században Thomas Santus, Michael Benedictus.

E kor hangszereinek formáját egy 1367-ben készült iniciálé segít rekonstruálni, mely minden valószínűség szerint a legkorábbi ilyen orgonaábrázolás Erdélyből: a Gyulafehérvári-kódexben, melyet Pozsonyban másoltak és ma is ott őriznek, egy portatívot – hordozható orgonát – tartó alakot láthatunk.

A szász lakósság letelepedése után már oklevelek említik az orgonákat. Tárgyi emlékek ugyan nem öröklődtek ránk ebből az időből, viszont több orgonaábrázolás keletkezési ideje szintén erre az időszakra tehető: a nagygalambfalvi református templom 1970-ben feltárt falképeinek egy része Mária megkoronázását ábrázolja zenélő angyalok kíséretében. A három részből álló freskó formai jegyei azt mutatják, hogy festőjük igen jól ismerte a korabeli miniatúrákat. A második kép bal oldalán portatívon játszó alak látható világos virágszirmokkal díszített ruhában.

A 15. században Erdély két nagy zenei központja Brassó és Szeben. 1400-ban Nagyszebenben említik Petrus Muraculus orgona javítót, aki szolgálatáért „pro labore registri ad organum” 15 dénárt kap. Huszonnyolc évvel később feltűnik egy másik orgonaépítő neve is Ionnes, aki Földváron tevékenykedik. A 15. századtól az orgonisták már a városok állandó alkalmazottai között szerepeltek, így nem csupán megemlítik őket a korabeli dokumentumok, hanem a fizetséget is részletezik.

A 16. századtól egyre nagyobb szerep jutott Beszterce városának is. Gazdaságilag és politikailag megerősödve egyre több céhes mesterség – így orgonaépítő tevékenység – virágzott fel a városban. 1549-ben a fiatal, nagyon tehetséges fejedelem, aki egyben kiváló muzsikus – lanton és orgonán egyaránt játszott – János Zsigmond, Beszterce városától egy hordozható orgonát kapott ajándékba.

1594-ben említik először az első templomi orgonát, majd egy évre rá írásos említés szól a „az feierwari nagy Egyhaz Orgonaia ala…”

A következő évtizedekben főleg Báthory Gábor és Bethlen Gábor fejedelemsége idején, az udvartartás fontos részét képezték a muzsikusok, hangszeres zenészek (lantosok, síposok), név szerint elsőként Virginás György (az 1609-es kolozsvári városi számadásban), aki valószínűleg azonos a nagyszebeni evangélikus templom orgonistájával Georg Dendler-rel, csupán a kor szokása szerint „magyarították” a nevét és az orgonás foglalkozásról kapta a Virginás (virginálos) vezetéknevet.

A 15. és 16. században az egyházzenében már fontos szerep jutott az orgonáknak. A katolikus liturgia ezt nagymértékben megkívánta és segítette is. Így a fokozatosan önállósodó orgonajáték Erdélyben is felvirágzott.

Az evangélikusok 1709. évi rózsahegyi zsinat már hivatalosan és egyetemes jelleggel elismerte liturgikus hangszerként az orgonát, azonban ekkor még csak a tehetősebb és merészebb református gyülekezetek vállalkoztak az újításra. Az unitárius egyházban az orgona csak a 19. század elején jelent meg.

Háromszéken talán Futásfalva egyházközsége büszkélkedhetett a legrégebbről fennmaradt orgonával, amely a Domus Historia szerint „legrégibb időkből való lévén, két változattal szaporíttatván újjá alakította Kolonics István 1885-ben a szélláda 1600-ból való ép és jó”, azonban a 20. század elején az régi orgonát elbontották és újat rendeltek.

Napjainkban még a térségben fellelhető talán a legrégebi orgona a Nagybacon református gyülekezet orgonája, mely 1757-ben készült, ismeretlen mester alkotása, a kézdivásárhelyi gyülekezet számára készült. Az erdélyi református egyház egyik legelső – és máig meglévő – hangszere.

A 19. század második felében lendül fel a székely orgonaépítés. Fogarasi Mihály katolikus püspöknek ugyanis sikerül megnyernie egy szabadkai családból származó fiatalembert, hogy Erdélyben alapítson műhelyt. Kolonics István 1854-ben még a bajai evangélikus templom orgonáján dolgozik, de egy évre rá Kézdivásárhelyen is műhelye van. Első erdélyi orgonáját a nagyenyedi katolikus templom számára építi, nem sokkal utána azonban Csíksomlyón dolgozik a Kájoni féle orgona átalakításán. Kitűnő műhelyében több magyar orgonaépítő tanult, s csaknem 200 – főleg magyar templomok számára épített – hangszerét az erdélyi orgonaállomány legmegbízhatóbb példányai közt tartják számon.

Kolonits/Kolonics István az orgonaépítő művész

(Szabadka, 1826. augusztus 26 – Csíkcsatószeg, 1892. november 30)

Kolonics Istvánt nem tartja számon a vajdasági orgonaépítőkkel foglalkozó szakirodalom. Az erdélyi szakirodalom ezzel szemben az egyik leghíresebb, és a 19. század legfoglalkoztatottabb orgonaépítőjének tartja a szabadkai mestert, akit orgonaépítő művésznek neveznek, emlékét ma is őrzik. Számos szakirodalmi forrásban – valószínűleg a neve alapján – szerb származásúnak tartják, holott Kolonics katolikus volt. Legnagyobb erdélyi orgonája a gyulafehérvári, melynek egyik fasípján egy ceruzával írt felirat tanúskodik az építőről: „Kolonics István sajátkezű 134. Műve született magyar honban, Bácskában, Szabadkán, behívatott Erdélybe 1855. Lakásom Kézdivásárhelyt 1877. junius 18. Gyulafehérvár.”

Kolonics István, a kora években Kolonits-ként írta nevét, de a kézdivásárhelyi – jelenleg a sepsiszentgyörgyi Megyei Levéltárban található – anyakönyvekben, dokumentumokban is a legtöbb esetben Kolonics-ként írták a nevét.

Kolonits István 1826. augusztus 26-án született Szabadkán. Szülei, Kolonits Sándor és Markovits Terézia első gyermeke volt, ugyanis szülei 1826 januárjában kötöttek házasságot. Testvérei: Julianna (1831), Anna (1833), Terézia (1835) voltak. Édesapja kelebiai asztalosmester volt. 1848-ban adósságai miatt csődöt rendeltek el ellene – a szakértők szerint 8663 forint értékű háza és 10 lánc földje volt, ami 4000 forintot ért, az adóssága 4503 forint ú volt. A Szabadkai Történelmi Levéltár iratai szerint Kolonics István is asztalosmester volt, tehát édesapja mesterségét tanulta. Szigeti Kilián kutatásaiból tudjuk, hogy 1846-ban, a bicskei református templom orgonájának építésekor Bárány Lajos Ágoston segédje volt. Egyik kutatója Windhager-Geréd Erzsébet elegáns, szép, kalligrafikus kézírása alapján feltételezi, hogy talán magasabb iskolát végzett.

Kolonics István ifjúkoráról egyelőre keveset tudunk, annyi biztos, hogy a kor szokásainak megfelelően külföldön (elsősorban német) mesterektől tanulta a szakmát, de az orgona szakértők egybehangzó véleménye szerint párizsi útjának „nyomai” is fellelhetőek az általa épített orgonák hangképében/intonációjában.

Az 1848–49-es forradalomban való részvételéről nem tudunk. A szabadkai levéltár egyik irata szerint Vinkler Mátyás tanácsnok azt jelentette 1852-ben, hogy „a’ folyamodó név szerént Kolonits István asztalos és orgona csináló magát gyermekségétől fogvást jámborul viselte légyen ’s a legközelebb mult forradalomban részt nem vett.”

Ez adta a lehetőségét, hogy nemcsak a Szerb Vajdaság és Temesvári bánságban utazhatott, hanem Magyarországra is. Első ismert orgonáját 1853-ban a bajai evangélikus templom számára készítette, mely 1854 januárjában már működött – a hangszer később eltűnt. Másik bajai megrendelése a Szent Péter és Pál templom orgonája volt, melyet az 1840-es nagy bajai tűzvész után állított kis orgona helyére rendeltek meg tőle. Kolonics 1853. augusztus 30-án készítette el az új orgona tervezetét.

A bajai orgona építése mellett más orgonákon is dolgozhatott, hiszen 1855 augusztusában készült el a madarasi templom orgonája. Az erről tudósító jegyezte fel róla, hogy: „Kolonits István éveire ugyan ifju, de művészetében elég öreg szabadkai művész”. A 8 változatú orgonáról pedig, hogy „minden szakértő által jónak, sőt jelesnek ítélt orgona”.

1857. április 8-ára készült el a kiskőrösi templom orgonája. A korabeli újsághír szerint 1850-ben kezdett az orgonaépítéshez, és 7 év alatt 15 új orgonát épített, 30 orgonát javított, illetve alakított át:

„Kalocsai érsek Kunszt József ur ő kegyelmessége, legközelebb a Kiskőrös mezővárosbeli kath. gyülekeze-tű, magyar de szegényebb sorsu hiveket, a csinos templomban volt öreg és roncsolt, hangolatlan és botrányos sivitásu orgona helyett, egy uj orgonával ajándékképen megörvendeztette, melly tiszta és kelle mes hangjával, először is a husvéti szent ünnepkor emelte a hivek buzgó ima énekét a világ Megváltójához, s egyszersmind ébresztette ő kegyelmessége mint jóltevője iránti hálaérzetet, melly e kis gyülekezet kebeléből soha ki nem alszik. A művet Kolonics István, szabadkai hazánkfia készitvén, s april 8-án megbirálás alá bocsátván, több műértő jelenlétében, több változatu hangjának tisztaságaért, olly sikerültnek találtatott, hogy ezen fiatal és szorgalmas müvész hazánkfia, ki hét év óta, már 15 uj, többek között a bajai plébánia templombeli 36 változatu orgonát is, és mintegy 30 avult orgonát gyökeres kiigazitás mellett, jutányos árakon és pontosan elkészitett, méltán közfigyelembe ajánlható.” (Vasárnapi Ujság. 1857. máj. 3., 151. sz.)

1857 decemberében lett kész a tiszaföldvári templom orgonája, ők pénzzel is jutalmazták a jól sikerült orgonát. Az újsághírek alapján nemcsak az érsekek: Kunszt József, Haynald Lajos, illetve az erdélyi püspök, Fogarassy Mihály pártfogolta, hanem a kormány is. Az alföldi munkái mellett Erdélyben is dolgozott, az első erdélyi orgonája1855-ben készült a nagyenyedi minorita ferences templom számára, ugyanabban az évben, mikor a bajai és a madarasi orgonát is építette. 1858–59-ben pedig a csíksomlyói kegytemplom orgonája, amit a 17. században Kájoni János vásárolt és javított ki, helyett épített új kétmanuálos, 24 változatú orgonát. A következő években újabb megrendeléseket kapott Erdélyben, Felvinc és Málnás települések orgonáit készítette. 1860-ban bízta meg a kézdivásárhelyi református egyházközség egy új orgona építésével.

Mivel Kézdivásárhelyen volt legjobban megszervezve a céhes rendszer, elképzeléseit itt tudta leginkább megvalósítani, így már 1855-ben Kézdivásárhelyen tartózkodik és alig három esztendő múltán már állnak hangszerei a már említett Csíksomlyón, Felvincen, Málnáson. Hogy pontosan mikor költözik végleg Kézdivásárhleyre még a mai napig vitatott, azonban a korabeli sajtó és a megrendelések alapján elmondható, hogy 1855–1861 között úgy Vajdaságban, mint Erdélyben vállal és végez munkákat. A bajai levéltár adatai, a Vasárnapi Ujság és más források is azt erősítették meg, hogy erre később került sor. A szabadkai levéltár egyik irata szerint 1860-ban még költségvetést készített a szabadkai Szent György templom orgonájának javításáról. A munkát azonban már nem végezte el, ahogy az irat felzetén olvasható: „az illető művész időközben Szabadkárul elmenvén és azóta vissza nem térvén, ’s így további intézkedés nem történhetvén az irattárba letehető.” A bejegyzést 1861. január 9-én írták, abban az évben, amikor Kolonics megnősült. Egy másik irat is megerősíti, hogy 1860-ban még Szabadkán lakott, ugyanis korábbi napszámos cselédje, Kopilovits Miklós megszökött tőle és meg is károsította, de elfogták. A Vasárnapi Ujság egyik híre még pontosításra szorul, hogy melyik évből származik, de mindenképpen 1861 előtti. E szerint Kecelen is épített orgonát. A keceli tudósító büszkén ajánlotta a hazai mestert: „Több müértő, köztük a kalocsai érseki cathedrale ügyes karnagya a Láng János ur, ki a mü megbirálására volt felkérve, ugy nyilatkozot: hogy az orgona, mind kellemetes s egyszersmind rendkivül erős hangjára, mind pedig külső csinosságára és tartós szerkezetére nézve kitünő münek tekintendő. Most már meg is mondom, hogy e jeles müvet ki épitette. Mi biz azt sem, Vestfáliából, sem más idegen országból nem hozattuk, hanem – tisztelet becsület a hazai iparnak – azt Szabadkán készitettük; s ha netán, valamelly község, templomának diszére egy jó orgonát szándékoznék épittetni, tegyen ugy, mint mi keczeliek tettünk, küldjön tudniillik deputátiot Szabadkára Kolonics István orgonaépitőhez és szerződjék vele, tudom! hogy e tanácsot az illetők maholnap megköszönik a keczeli nótárusnak.”

1861-ben már az otthont adó Kézdivásárhely református temploma számára építi meg a környék legnagyobb orgonáját, manuál-pedállal, 13 regiszterrel. Így az Erdély legnagyobb református templomaként számontartott (mintegy ezer ember befogadására képes) istenháza is Kolonics remekművel büszkélkedhet. Ugyanezen év december 9-én házasságot kötött a Dézsi Bálint hentes és Jancsó Sára református szülők törvényes lányával, Rozáliával. Ekkor Kolonics 35, Rozália 21 esztendős. A házasságkötésnél Fejér Lukács és Császár Lukács voltak a tanuk és a vegyes házassághoz szükséges főpásztori engedély is szerepel a megjegyzések rovatban.  Házasságukból 10 gyermek született, a kantai egyházközség anyakönyveinek tanúsága szerint. Amint a családfán végig követhető, sajnos a tíz gyerekből csak négyen érték meg az idősebb kort: Dénes, Gizella, Vilma és Matild.

Geréd Vilmos kolozsvári karnagy-tanár, Dávid István nagykőrösi orgonaművész-tanár, valamint a marosvásárhelyi Csíky Csaba orgonaművész-zeneszerző és főiskolai tanár kutatásainak alapján tudjuk, hogy Kolonics István mintegy 200 orgonát épített, ezenkívül hét hangszeren végzett javítást bővítést, tizenhat hangszerénél nem jelezte a készítés évét. Hangszerei nemcsak Erdélyben, hanem Moldva (Diószén, Bogdánfalva, Budafalva, Trunk) és Bukarest (református) templomaiban is dicsérik Istent. Ozsdola, Bözödújfaló, Lészped és Atyha (két évvel ezelőtti tűzvészben megsérült) templomai számára készült orgonái elpusztultak, a többi viszont dacolva az idők viszontagságaival, eredeti állapotban megmaradt és ma is működőképes. A mellékletekben azoknak az orgonáknak az adatai szerepelnek, melyeket Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben című munkájában közölt.

Kolonics István termékeny munkásságát a sajnos sorozatos családi tragédiák mellett sok külső tényező is nehezítette. A céhrendszert betiltották, így az akkori vállalkozóknak egyre több nehézséggel kellett megbirkózniuk, ha éltetni működtetni akarták vállalkozásukat. A kirótt terhek, adó-késedelmi kamatok mellett a tevékenység zökkenőmentes folytatásához szükséges anyagbeszerzést is megbéklyózta a megrendelők hanyagsága, fizetésképtelensége. Így nem csoda, ha a fellelhető dokumentumok nagy többségét a pénzügyi vonatkozású akták, felszólítások, sürgetések teszik ki.

Legnagyobb hangszereit a gyulafehérvári székesegyház, a székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi, nagytusnádi templomok számára építette, de állnak hangszerei 150 év elteltével is működőképesen (!) Moldvában, Bukarestben és Erdély sok-sok templomában, felekezeti különbség nélkül.

Orgonajavítással is foglalkozott, például Magyarigenben az 1796-os orgonát: „Ezen orgona az 1848-iki vészes időkben megrongálódván kijavíttatott Bács vármegyei szabadkai Kolonics István úr által 1861-ben jun. 30-ára, ára 320 osztr. Forint.”

A partiumi perecseni templom orgonáját 1885-ben javította, és ennek belső oldalán is feliratot helyezett el, melyben a származási helyét is feltüntette: „újíttatott 1885. Szabadkai Kolonics István orgonaművész által Kézdivásárhelyről.”

Hangszereiért jótállást is vállalt, például az 1866-ban épített bibarcfalvi orgonáért 10 évet. Asztalos is volt, például a romániai Kaján református templomában 1881-ben nemcsak orgonát, hanem szószéket is épített. Nyáradmagyarós református templomában az orgona mellett „egy szép szószék feletti koronát és egy művészi úrasztalt” is készített.

Kolonics tanítványai, munkatársai közül többnek ismeretes a neve: így Takácsy Ignác (akinek a műhelye Marosvásárhelyen működött), Salamon Simon, Kis István, Kaló András, Török József, illetve az orgonaépítőként is érdemeket szerzett Klink Sándor, akinek Csíkszentsimon, Sepsibükszád, Bélafalva, Kézdialbis és Csíkszereda templomai őrzik egy-egy munkáját.

Az orgonaépítő mester lelkiismeretessége, kötelességtudata nyomon követhető nem csak munkáin, hanem a – megnehezített körülmények ellenére – rendszeresen törlesztett adósságainak intézésén is. Egy, a kézdivásárhelyi polgármesterhez címzett, Sarmaságról írott leveléből (1889. márc. 25) is kitűnik, hogy pénzügyi kötelezettségeit is komolyan veszi, de mivel a megrendelő – téli időszakra hivatkozva – nem akarja átvenni a munkát és nem is fizet. Amúgy sem tudna, „…mert az Esperes ur az országos református Convert gyűlésen van fönt Budapesten és ő nála nélkül nem akarják a még januárban bevégzet orgonámat átvenni hanem később Aprilis 20kan haza jön és haza jövetele után néhány napra átfogják venni az orgonámat és ahog haza jövök azonal tisztába fogom hozni az adohátralékomat.” Az ellehetetlenített pénzügyi helyzete ellenére, 10 forintot küld adójába, de ugyanakkor arra is kitér, hogy: „…Kérem szívélyesen a tekintetes Polgármester urat legyen szives nőmet a kellemetlenségtül meg kíméltetni aki ugyis szegény örökké beteg és a multkori lovak eladása nagyon hatott rá az uta sohanincs egésege…”

Utolsó orgonájának építése közben, 1892. november 30-án a199. orgonáján dolgozva a csíkcsatószegi templomban „szívszélhűdés” következtében halt meg, és ott is temették el. A kiváló mester halála után kézdivásárhelyi családi házát és környékbeli ingatlanjait elárverezték, kintlévőségeit ebből egyenlítették ki. Ezután özvegye a már Csíksomlyón körorvosként és gimnáziumi egészségtan-tanárként működő Dénes fiához költözött kiskorú lányaival együtt. Majd később, az időközben Szabadkára, Vasics Antalhoz férjhez ment Gizella lányához utazott, ott is halt meg 1906-ban. Hamvait hazaszállították és a kézdivásárhelyi református temetőben helyezték örök nyugalomra 1906. december 6-án.

A céhes város egykori kiválósága nemcsak a helybeli kézműves céhek jóhírét öregbítette, hanem 37 éven át a város lakója, jómódú polgára is volt.

Kolonics István soha nem feledkezett el származási helyéről, ahogy ezt számos, az orgonáiban elhelyezett felirata bizonyítja. A kézdivásárhelyiek nem feledkeztek el az egykor köztük élt orgonaépítőről, 2013. november 16-án Kézdivásárhely főterén – a református templom mellett ‒ avatták fel bronz mellszobrát. Vargha Mihály kézdivásárhelyi származású művész alkotását Sántha Csaba szovátai szobrász öntötte bronzba. A szobor talapzatát a csíksomlyói Dóczi András készítette, a református templom előtti új teret – ahol a szobrot elhelyezték – pedig az ugyancsak a céhes városbéli Gál Zoltán építész tervezte.

Brockhaus, Heinz Alfred – Riemann, Hugo

1984 Zenei Lexikon. Zeneműkiadó, Budapest.

Csíki Csaba

2007 Kolonics – Orgonaépítészet a 19. századi Erdélyben. Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely.

Dávid István

1996 Műemlék Orgonák Erdélyben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár.

Dr. Entz Géza

1958 A gyulafehérvári székesegyház. Akadémia Kiadó, Budapest.

Fábián Borbála

2014 Erdély híres orgonaépítő művésze: Kolonics István. Aki messzire vitte a szabadkai iparosok hírét. Bácsország. 50–54.

Fórika Balázs

2012 Kolonics István (1826–1892) Kézdivásárhelyi Orgonaépítő emlékére. Kézdivásárhely, 2012.

Geréd Vilmos

1996 A Szent Mihály templom orgonái. Kolozsvár.

2009 A gyulafehérvári székesegyház orgonái. Verbum, Kolozsvár, 2009.

Haag, Herbert

1986 Bibliai Lexikon. Szent István Társulat, Budapest 1986.

Incze Dénes

1996 Erdély katolikus nagyjai. Typographic, Csíkszereda.

Sava, Iosif – Rusu, Petru

1983 Istoria muzicii universale în date. Editura Muzicală, București.

Király Péter

1994 Külföldi zenészek a XVII. századi erdélyi fejedelmi udvarban és hatásuk. Erdélyi Múzeum LVI. (1–2) 1–16.

Dr. Marton József

1993 Az erdélyi/Gyulafehérvári/ egyházmegye története. Gloria Nyomda, Kolozsvár.

Szigeti Kilián

1982 Régi magyar orgonák. Szeged–Budapest.

Solymos Ferenc

1994–1995 Az 1918-as Angster-féle „Rekvirált orgonasípok lajstroma” II. Magyar Egyházzene. (4) 473–497.

Szabó T. Attila

2000 Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Akadémia Kiadó, Budapest.

Szabolcsi Bence – Tóth Aladár

1965 Zenei Lexikon. Zeneműkiadó, Budapest.

„Orgona nélkül a hála, – vagy könyörgés bár legajtatosb elzengését ugy tekintheti a templomban, mint a ráma nélküli drága kép – az orgona az mi segélyt ad a szív s lélek szülte imának.” (Lakatos, 1855)

Erdély orgonái Európa orgonaépítészetének legkeletibb, egyelőre még mindig aktív liturgikus használatban lévő példányai. E hangszerek pusztán helyzetükből fakadóan is érdeklődésre érdemesek lennének, de összeurópai kultúrtörténeti értékük ellenére máig feldolgozatlanok maradtak. Túl azon, hogy a minden kultúrát és hagyományt gyökeres kiirtással fenyegető egykori politikai konjunkturális helyzetet teremtett az Erdély iránti érdeklődés számára, e terület jellegzetes nemzetiségi művelődéstörténeti emlékeink – köztük a szász és magyar orgonaépítés erdélyi termékei – megismertetése alapvető fontosságú és sajnos sürgetően időszerű.

Jelen felterjesztéssel a vajdasági születésű, de kézdivásárhelyivé lett Kolonics István orgonaépítő művész felbecsülhetetlen hagyatékára szerettem volna felhívni a figyelmet. A rendelkezésemre álló adatok függvényében megpróbáltam a teljesség igénye nélkül számba venni e hangszerépítő még fellelhető erdélyi hagyatékát és nyomon követni e hangszerek fejlődését vagy elmúlását. Kolonics közismerten kísérletező ember volt. Minden hangszerében van valami egyedi, valami megismételhetetlen: orgonába épített harmónium, vagy kulccsal zárható regiszterhúzók, esetleg két orgona, mely egy billentyűsorról szólalttatható meg. De ötletes technikai megoldási mellett az esztétikai szempontokat sem hanyagolta el.

Hagyatéka felbecsülhetetlen és méltánytalanul elfelejtett! Ezek a hangszerek közel 150 évvel ezelőtt épültek, és műemlék kategóriába tartoznak, bár intézményesített védelmük ugyanúgy megoldatlan, mint az egyéb egyházművészeti emlékeké. 

Sokszor nem (csak) a pénztől függ egy-egy pusztulófélben lévő hangszer javítása-felújítása, rendbetétele (vagy pusztán megfelelő karbantartása!). Sok olyan példa sorolható fel, ahol egy kisközösség a hozzáállásával, anyagi áldozatával s főleg igényességével, az egyházi-, liturgikus muzsika iránti tiszteletével lepipál sokkal nagyobb egyházközségeket is.Jelentős anyagi áldozatot hoztak templomi orgonájuk felújítására, hiszen nem az az érték és követendő példa, amit saját magunknak összeharácsolunk, hanem az, amit féltő gonddal építgetünk utódaink javára, az utánunk következő nemzedékek számára – ilyen pozitív példa Nyújtód katolikus plébániatemplomában fellelhető Kolonics orgona teljes szakszerű felújítása.

Erdély orgonáinak száma hozzávetőlegesen másfélezerre tehető. Vannak közöttük európai szintű hangszerek, s vannak rusztikus és bájosan naiv 19. századi alkotások, amelyek együtt fontos kiegészítő színei az összeurópai orgonaépítés palettájának. Kolonics István közel 120 napjainkig is fennmaradt orgonája kiemelt helyet foglal el ezen tárgyi értékek között, mely méltó helye a kiemelt erdélyi értékek között van.

Ajánljuk ezen felterjesztés azok figyelmébe is, akik e hatalmas hangszerkincs tulajdonosai, hétről hétre hallgatói és befogadói, netán felelős őrei.