A Szent Anna-tó – Mohos-tőzegláp természetvédelmi terület

A Szent Anna tó – Mohos tőzegláp természetvédelmi terület Hargita megye déli részén helyezkedik el, a Bodoki-havasoktól északra, a Hargita hegységtől délre eső területen.

A Szent Anna-tó – Mohos tőzegláp természetvédelmi terület (ROSCI0248) különleges természetmegőrzésű terület (SCI), a Natura 2000 összefüggő európai ökológiai hálózat része, amely hálózat a közösségi jelentőségű természetes élőhelytípusok, vadon élő állat- és növényfajok védelmén keresztül biztosítja a biológiai sokféleség megóvását és hozzájárul kedvező természetvédelmi helyzetük fenntartásához, illetve helyreállításához.

A Szent Anna-tó – Mohos tőzeglápterület 400 ha. kiterjedésű, és Csíkkozmás község közigazgatási területén fekszik. Délen a Csomád–Bálványos természetvédelmi területtel  határos. A terület a lázárfalvi közbirtokosság tulajdonát képezi, amely fokozatosan felismerte a rábízott kincsekben rejlő értéket és egyre inkább odafigyel védelmükre.

A Szent Anna-tó Székelyföld egyik legvonzóbb természeti látványossága. A tó Közép-Kelet-Európa egyetlen épen maradt vulkáni kráterének alján képződött, a Hargita-hegység vulkanikus vonulata utolsó, legdélibb tömbjének, a Csomád-hegység két ikerkráterének egyikében. (A másik krátert a Mohos tőzegláp tölti ki.) Vízfelszíne 949-950 méter tengerszint feletti magasságban található. A Mohos Természetvédelmi Terület része.

A Keleti Kárpátok vulkáni íve – amelyhez a Csomád-hegység is tartozik – az Erdélyi-medence északi és keleti peremén a földtörténeti harmadkorban erős vulkáni tevékenység nyomán alakult ki. A Csomád két kráterrel rendelkező egyetlen nagy vulkáni építményből áll. A Csomád vulkán utolsó kitörésének időpontját a legutolsó nemzetközi kutatások egyike tízezer hétszáz évvel ezelőttre teszi. Más kutatók 35000 évvel ezelőttre becsülik a vulkáni tevékenység utolsó időpontját. Pilbáth Attila és Pál Zoltán adatai szerint a legfrissebb kutatások még nem publikált részeredményei azt mutatják, hogy 30000 éves iszapmintát is találtak, tehát a tó ennél idősebb.

A Szent Anna-tó utolsó tízezer éves története alatt több fázist megért. Az utóbbi évek kutatásai több jól elkülöníthető állapotot határoztak meg: Pál Zoltán és Pilbáth Attila Szent Anna-tóról szóló tanulmánya szerint kilencezer nyolcszáz évvel ezelőtt sekély tavi, tőzeglápos állapot uralkodott, majd hozzávetőlegesen nyolcezer nyolcszáz évvel ezelőtt ezt felváltotta a dagadó-láp és láptavak együttesének állapota. Mintegy hétezer-ötven éve sekély mezotróf, majd állandóan emelkedő vízszintű tóvá vált és egészen kétezer hétszáz esztendővel ezelőttig ingadozó vízszintje volt a tónak. Később, körülbelül hétszáz évvel ezelőttig mélytavi oligotróf állapotok uralkodtak, s a tó mélysége jóval meghaladhatta a 12 métert. „Az első egyértelműen antropogén erdőirtáshoz kötött erózió nyomait kb. 1000-900 évvel ezelőttre teszik – olvasható Pál Zoltán és Pilbáth Attila tanulmányában. – A 700 évvel ezelőtti határtól napjainkig folyamatosan kimutathatók az emberi tevékenység nyomai, és antropogén eutrofizációval egybekötött vízszintcsökkenés veszi kezdetét. Kialakul az ÉK-i parton a sekély úszóláp. Az úszóláp növényvilágának gyors és tartós változása a tó ÉK-i partját érő emberi hatások egyértelmű jele.”

A vulkáni tavak szabályos, szép tölcséralakjával ellentétben a Szent Anna-tó mai medre a felgyorsult feltöltődés következtében hatalmas területeken nagyon lankás. Ugyancsak a feltöltődés következtében a tó átlagmélysége, legnagyobb mélysége, területe és kerülete is csökkent.

A tó alakja egy festőpalettáéhoz hasonlít. A tó területére vonatkozó első megbízható adat Gelei Józseftől, a Kolozsvári Egyetem Földrajz Intézetének tanárától származik, aki 1909-ben 21,3 hektárt mért. A kolozsvári Babes–Bolyai Egyetem földrajz szakos hallgatóinak kilencven évvel későbbi, 1999-es és 2000-es mérései alapján a Szent Anna-tó területe 19,3 ha. A területcsökkenés a vízszintcsökkenéssel hozható leginkább kapcsolatba.

Az első feljegyzés a tó mélységéről Orbán Balázs nevéhez fűződik, aki 1867-ben egy 12,5 méteres farönköt nyomott le a jégről, – mert a legjobb méréseket jégről lehet végezni –, és mintegy 12,5 métert mért, de a tó esetleg annál is mélyebb lehetett. Az első szakszerű felmérés e tekintetben is Gelei József nevéhez fűződik, aki szerint 1909-ben 8,3 méter volt a legnagyobb mélység. A csíkszeredai Jánosi Csaba 1971-ben végzett felmérést, és 7,2 métert mért legnagyobb mélységnek. A következő mérést a kolozsvári Babes–Bolyai Egyetem földrajz szakos hallgatói végezték 1999-ben és 2000-ben, amikor már 6,3 illetve 5,5 méter mélységet határoztak meg. (A 2000-es mérés 5,5 métere többek között abból adódik, hogy nagyon aszályos volt az a nyár.) Így a szakértők szerint ma a legnagyobb mélység 6-6,3 m körül ingadozik. Azért ingadozik, mert hatalmas jégolvadás, illetve hóolvadás után akár 60-70 cm-t is változhat a tó vízszintje. Ultrahangos műszerek segítségével 2000-ben a tó első iszapvastagság-térképe is elkészült Pál Zoltánnak és társainak köszönhetően. Ebből kimutatható, hogy a legmélyebb részek alatt a négy métert is meghaladja az iszapréteg.

A tó vizét csak a felszínére hulló csapadék és a kráterperemről beszivárgó víz táplálja. Ennek köszönhetően 1909-ben a desztillált víznél is kevesebb oldott ásványi anyagot tartalmazott, ezért könnyebben befagyott. A tó vizének szokásosnál gyorsabban történő befagyása ma is megfigyelhető, akárcsak az, hogy nagyon vastag a jégréteg a tavon. 1999-ben Pál Zoltánék mérései szerint 70 cm-nél nagyobb volt a jégréteg átlagvastagsága, és több helyen találtak egy méternél is vastagabb réteget.

A szakirodalom szerint a tó vizében megtalálható a vízisikló (Tropidonotus natrix), a gőték (Triton montadoni) és békák csak szaporodási időszakban látogatják a tavat.

A parton fészkelő récefaj (Anas acuta) a cserjékkel tarkított lebegő tőzegréteget kedveli. 1908-ban és az 1940-es években amerikai törpeharcsát telepítettek a tóba. Ennek állománya megfogyatkozott, de nem pusztultak ki: egyre többen számolnak be jelenlétükről – állítják a már említett tanulmány szerzői.

Az ízeltlábúak közül nagy tömegekben él a vízipoloska (Notonecta Glauca, Carixa), számos szitakötőfaj (Erytromma najas, Libellula depressa, Leptetrum maculatum), rákok és férgek, illetve egysejtűek.

A kráterbelsőben az átlagember számára is jól megfigyelhető a vegetációs inverzió: a tó partján főleg lucfenyvesek vannak, míg magasabban, a keleti és déli lejtőkön főként gyertyánnal keveredett bükkösök helyezkednek el. A növényinverzió elsősorban a kráter hűvös, párás mikroklímájának köszönhető.

A tó északkeleti partjainál található több száz éves lápban több tőzegmoha-faj, ritka sásfajok és kereklevelű harmatfű is előfordulnak. Ugyanakkor napjainkban a tó kerületének több mint a felén tőzegmoha-szegély fedi a parti vizeket.

A Mohos tőzegláp

A Mohos tőzegláp (népi nevén: Kukojzás, vagy Kukujzás-posvány) a Hargita hegység vulkanikus vonulata utolsó, legdélibb tömbjének, a Csomád hegység ikerkráterének északi kráterét tölti ki. (A másik kráterben található a Szent Anna-tó). Az 1050 m tengerszint feletti magasságban fekvő tőzegláp Románia egyik legértékesebb botanikai védterülete, a Mohos Természetvédelmi Terület része.

A legújabb kutatások szerint a Mohos kráterét egy vulkáni robbanást követően a kráter peremén felhalmozódó robbanási termékek hozták létre. A kráter feltöltődését elősegítette a keleti oldalán található piroklasztitok gyorsabb lepusztulása, valamint a kráterből eredő Veres-patak eróziós tevékenysége is. A hajdani krátertó fokozatosan alakult át magashegyi felláppá, amely tápanyagban szegény és hideg, savas vegyhatású (pH: 3,8-4,1) vizzel átitatott.

A tőzegláp több mint tíz méteres, mintegy 3 millió köbmétert kitevő tőzegvastagságával és 80 ha területével egyedülálló Európában. Nagyjából ötszög alakú, legnagyobb hossza 1000 m, szélessége 800 m. A láp vízutánpótlását a felszínére hulló csapadék biztosítja, ezért vízellátottsága és nedvességi mutatói nagyban függnek az évszaktól és a lehullott csapadék mennyiségétől. Jókai Mór a 19. század közepén, még kétszáz-háromszáz apróbb-nagyobb kis tavacskát vélt látni e helyen, de valószínűleg eltúlozta a számot, igaz, a tavacskák száma az évek során jelentősen csappant: Istvánffy Gyula 1894-ben huszonkilenc láptavat számolt meg, Emil Pop 1960-ban mindössze tizenhármat.

1908-ban a lápot a tulajdonos lázárfalvi közbirtokosság vízlevezető árkokkal hálózta be, „hogy a láp hatalmas tőzegtelepe kihasználható legyen és a környéken legelő szarvasmarhák ne süppedjenek el ingoványában". A lecsapolás, valamint a későbbi erdőirtás a láp szintjének jelentős csökkenéséhez vezetett. Urák István és munkatársainak adatai szerint a legelső hivatalos előterjesztést, amelyben a Mohos-tőzegláp 240 hektáros területét javasolják védelemre, 1975. december 18-án keltezték, és 1980. decemberében nyilvánították védetté.

A Mohos tőzegláp elsősorban jégkorszaki maradványnövényei révén vált híressé, bár, amint az utóbbi évek komplex zoológiai felmérései bebizonyították, hogy a láp nemcsak botanikai szempontból érdekes és értékes, hanem egyebek mellett sok ritka ízeltlábúnak is élőhelyet biztosít.

1950-es években Pop Emil biológus, egyetemi tanár állította össze a lápból addig leírt összes növény- és állatfaj listáját és azóta, számos kutató jóvoltából, tovább bővült a jegyzék.

A Mohos nagyrészt láperdővel benőtt vegyes erdős-mohalápnak tekinthető. „Tőzege – botanikai, fizikai, kémiai jellemzői szerint – mohaláptőzeg, túlnyomórészt vegyes mohákat tartalmaz. Növényzetében olyan glaciális reliktumokat őriz, mint amilyenek az itt előforduló harmatfű fajok (Drosera rotundifolia, D. obovata), tőzegrozmaring (Andromeda polifolia), lápi álszittyó (Scheuchzeria palustris), hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum) mámorka vagy fekete varjúbogyó (Empetrum nigrum), tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccus).

A láp fajstruktúrájára alacsony fajszám, magas egyedszám jellemző. Uralkodó növényzete a gyapjúsásos Sphagnum-szőnyeg. Fő növénytársulásai a következők: Scheuchzerietum-semlyék, Andromeda-semlyék, Sphagneto-Eriophoretum vaginati vagy Eriophoreto-Sphagnetum, Pinetum silvestris vaccinietosum, Pinetum silvestris-Eriophoretosum vaginati, Pineto-Betuletum caricetosum echinatae, Alnetum glutinosae caricetosum elongatae vagy C. remotae, Piceto-Betuletum, Betuletum vaccinietosum" – olvasható Urák István, Samu Ferenc, Máthé István, Balog Adalbert: Arachnológiai (arachnida:araneae) kutatások a Mohos-tőzeglápban című tanulmányában. A kutatócsoport, amely 2003 és 2005 között végzett kutatásokat a rezervációban. összesen 108 pókfajt azonosított a területen. Ezek 21 családot képviselnek. Urák István és munkatársai három Románia faunájára új pókfajt (Cnephalocotes obscurus, Maro minutus, Taranucnus setosus) azonosítottak a Mohosban, és bebizonyították két eddig kérdéses faj előfordulását (Zelotes clivicola, Scotina palliardi), valamint azonosították két ritka, csak a közelmúltban jelzett faj (Notioscopus sarcinatus, Gnaphosa nigerrima) jelenlétét. Megállapították, hogy a tőzeglápra leginkább jellemző domináns pókfaj a Pirata hygrophilus nevű farkaspók, a bükkerdőben pedig a Coelotes inermis nevű eretnekpók.

A láp sajátos növény- és állatvilágát az időszakos legeltetés, a szabályozatlan turizmus és a terjedő erdei gyümölcsgyűjtés végveszélybe sodorta. Ezt felismerve, a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület (CSTTE), határozott lépéseket tett a Mohos megmentésére, míg 2000-ben sikeres pályázat eredményeként, a Polgár-Társ Alapítvány támogatásával megépítette Románia első felfüggesztett ösvényét a Mohos tőzeglápban.

A kutatók szerint napjainkban a tőzegláp sorsa nagymértékben a Veres-patak hátráló eróziós tevékenységének megállításától függ. A Szent Anna tó feltöltődésének megállítására is számos javaslatcsomag készült, amelyeket remélhetőleg a közeljövőben életbe is ültetnek.

Daczó Katalin

2007 Méterekkel közelebb a pusztuláshoz. Csíki Hírlap. március 6.

Makfalvi Zoltán – Somay Péter: 

A Mohos tőzegláp.

Pál Zoltán – Pilbáth Attila

A Szent Anna-tó című Természetföldrajzi és környezetvédelmi szintézis

Urák István – Samu Ferenc – Máthé István – Balog Adalbert

2010 Arachnológiai (arachnida:araneae) kutatások a Mohos-tőzeglápban. Acta Siculica 2010. 127–144.

Zsigmond Enikő

2001 Miként védhető egy védtelen terület? Erdélyi Gyopár.

A Szent Anna tó – Mohos tőzegláp természetvédelmi terület Székelyföld és egyben Románia egyik leggazdagabb és legváltozatosabb természetvédelmi területe, amely úgy földtani, mint biológiai szempontból elbűvöli az odalátogatót.