A nagyváradi vár

A nagyváradi vár Bihar megye legjelentősebb későközépkori és koraújkori műemléke, mai formáját 1570–1618 között nyerte el, de története a 10. században kezdődik. Ekkor épült meg egy nagy kiterjedésű de alacsony magaslaton egy kis méretű, kör alaprajzú földvár, amely később a középkori vár magja lett.

Később László herceg (Szent László) kedvenc tartózkodási helye, aki Biharról ide költöztette a bihari püspökség székhelyét, létrehozva a váradi püspökséget. Az első monumentális székesegyházat amely a várfalakon belül kapott helyet és amely a 17. századig létezett, szintén Szent László építtette.

A tatárjárás után a várat szinte teljesen újjá kell építeni. 1474-ben a törökök sikeretlenül ostromolják, 1514-ben Dózsa György hadai sem tudják bevenni. Az Erdélyi Fejedelemség megalakulása után megnő a jelentősége, a fejedelmség és a törökök által elfoglalt országrész határára kerül. A 16. század második felében kezdik kialakítani az ötszögletű, újolasz bástyás várat. Az 1598-as török ostrom idején három bástya elpusztul.

A pasasági székhellyé vált Buda (1541) és Temesvár (1552) elestét követő hadászati-politikai változások megkövetelték egy a kor hadászati követelményeinek jobban megfelelő erődítés felépítését Váradon, a középkori püspökvár helyén.

1557-ben alakul meg a Váradi Főkapitányság intézménye, mely a fejedelemség nyugati határainak valamint a váradi várbirtoknak a védelmére volt hivatott, átvéve a püspökség és a káptalan uradalmait, miután a reformáció eredményeképpen a katolikus intézmények megszűntek. A váradi főkapitány szerepe nemcsak helyi szinten volt jelentős, hanem azáltal is, hogy e tisztséget viselők többen, így Báthori István (1575-től lengyel király is), Báthori Kristóf, Bocskai István, II. Rákóczi György is a fejedelmi székbe emelkedtek.

Az erdélyi fejedelmek a hadiépítészetben leggyakorlottabb olasz hadmérnököket alkalmaztak, akik megtervezték az új, ötszög alaprajzú, újolaszbástyás, sáncokkal övezett későreneszánsz épületegyüttest, mely két periódusban épült fel: 1569–1598 (kivéve a Bethlen-bástyát) között a külső védőöv (Giulio Cesare Baldigara, Domenico Ridolfini, Simone Genga) majd 1619–1650 között a belső ötszögű várkastély (Giacomo Resti).

Az Oszmán Birodalom hadserege 1598-ban, 1658-ban és 1660-ban ostromolta meg a várat. Ez utóbbi év augusztus 27-én egy 46 napos ostrom után – mely során egy 45.000 főből álló török sereg állt szemben egy 850 fős várvédő csapattal –, az árulással is gyengített vár kapitulált s ezzel kezdetét vette a 32 éves hódoltság időszaka, amikoris létrejött a Váradi Pasaság a várban létrehozott székhellyel.

A visszafoglalás egy igen hosszúra nyúlt ostrom (1691. július – 1692. június) végén, 1692. június 5-én következett be, amikor az utolsó váradi pasa, Abdulatiff és Heissler Donath tábornok aláírták a kapitulációs szerződést, mely a várat az osztrákok kezébe juttatta. Ez a pillanat egyúttal a kereszténység győzelmét és Váradnak az újkorba lépését jelentette.

1692-től kezdve a vár a Habsburg hadászati védelmi rendszer részévé vált különböző szerepeket kapva az új tartomány politikai és katonai viszonyainak függvényében. A vár új urai különös figyelemmel kezelték az objektumot, ennek megfelelően végeztek javítási-újjáépítési munkálatokat az 1692–1695, 1725, 1754–1755, 1775–1777 és 1883–1887 években.

Az 1857. május 16-i rendeletével Ferenc József császár végleg megszűnteti a vár hadászati erősség-jellegét, így az 1918-ig csak hadkiegészítő szerepet kap. Mindazonáltal 1918 után is megmarad a vár katonai objektum-jellege s ennek megfelelően használták 1998-ig.

Az első újolaszrendszerű fülesbástya, a Királyfia-bástya építése 1569-ban indult meg, majd 1571-ben Giulio Cesare Baldigara dolgozta ki azt az új tervet, amelynek alapján a már elkezdett bástyát befejezték és kijelölték a többi bástya helyét. A jelenlétében, 1570-től építeni kezdett hasonlóan kisméretű Csonka-bástyát Baldigara belefoglalta a megközelítőleg szabályos ötszögű, a középkori várövet fokozatosan felváltó, kiterjedt védműbe. A vár egyetlen kapuját a Csonka- és Bethlen-bástya közötti kurtina középtengelyében utólag hozzáragasztott védőfalak fogják közre.

A Báthoryak korában következetesen továbbfolytatott országos építkezés során emelték a jóval nagyobb méretű Aranyos- (1572) és Veres-bástyát (1584), s a század végére elkészült az ideiglenesen csak palánkszerkezettel védett Földbástya is. A kötőgátak és a Földbástya kőburkolatának a teljes kiépítésére már csak 1598 után került sor, ekkor az erődítmény és védői sikeresen hárítottak el egy török ostromot.

Bethlen Gábor uralkodása alatt, 1618-ban a Földbástya (azóta Bethlen-bástya) kőburkolatának az építése kezdődött el. A kapu felőli bástyafülön látható veretdíszes keretű verses feliratot azonban a munkálatok elhúzódását tükrözően csak később, 1627-ben készítették el.

A váradi vár belsejében álló fejedelmi palota a legnagyobb szabású erdélyi példája a későreneszánsz, olasz eredetű centrális kastélytípusnak. Az erdélyi művészettörténet szempontjából azonban egyedi jelentőségű, hogy a fejedelem és észak-olasz származású építésze, a vernai Giacomo Resti egy teljesen új, addig ismeretlen koncepciót dolgozott ki a palota megépítésére: a vár többé-kevésbé szabályos ötszögébe koncentrikusan beleíródó ugyancsak szabályos ötszögű együttest terveztek meg úgy, hogy a palota öt saroktornya a már létező várbástyák tengelyébe essék, épületszárnyai pedig párhuzamosai legyenek a várfalak kötőgátjainak.

Két pusztító várostrom, a 18–19. század kaszárnyaízű átépítései és szerencsétlen beavatkozásai ellenére a napjainkra részben használhatatlan rommá vált épület szerkezetében nem nehéz felismerni a szabályos ötszögű alaprajzot, amelyből ma már csak egyetlen teljesen ép, négy-négy homlokzati tengelyes bástya, az épületszárnyaknak az újabb épületekbe foglalt külső vagy belső falai s a nyugati szárnynak szinte a pártázat magasságáig fennmaradt falszövete tanúskodik.

A váradi palota általunk ismert díszítményei is ebben a korszakban készültek. Valószínű, hogy a déli oldalon nyílt főkapu egykori keretét rajzolta le id. Storno Ferenc a 19. század végén, s szerencsénkre ennek a keretnek egy töredéke ma is létezik. Így kimondhatjuk, hogy ez a keret szerkezetében és méreteiben is megegyezett a gyulafehérvári fejedelmi palota 1626–27-ben készült, ma is álló főkapujával.

A váradi palota együttesében is, nyugati szárnya tekintetében is Bethlen Gábor korának a kiemelkedő alkotása, melynek értékét csak emeli, hogy benne maradtak fenn egy figurális stukkó-kompozíció maradványai – egyedülálló módon Közép-Kelet Európában.

A termet fedő dongaboltozat boltfiókjainak lunettáiban illetve a rövid oldalakon, a boltozat alatt nyolc stukkóábrázolás maradt fönn: állatokról, állatpárokról. Ezek egyrészt reális, másrészt fantasztikus állatok valamint egy gyümölcsfüzér, a következő összeállításban: a nyugati falon egy griff, a déli falon egy unikornis, oroszlánpár és egy lépő ló, a keleti falon egy szarvaspár, a nyugatin egy gepárd, egy gyümölcsfüzér és egy vadász elefántháton.

Az 1692, a város császári csapatok általi felszabadítása utáni periódus egy új, a korábbiaktól jócskán eltérő korszakot jelent a vár és a benne működő intézmények történetében. A vár bécsi haditanács (Hofkriegsrat) által kinevezett kapitányai nyomban a visszafoglalás után nagyarányú építkezésekbe fogtak s ezek elhúzódtak majdnem a teljes 18. század folyamán. A legfontosabb megoldandó probléma megfelelő épületek biztosítása volt a helyőrség számára, szállások, lőszerraktárak, anyag- és élelmiszertároló terek kialakítása. A képzett helyi kivitelezőmunkások hiánya miatt elsősorban a 18. század első évtizedeiben a Habsburg Birodalom nyugati vidékeiről hoztak kőműveseket, ácsokat és egyéb mesterembereket, ugyanakkor osztrák építészeket szerződtettek, a kamarai építészt, Venerio Cesarolát, a század második negyedében pedig Doxat, Rousseau és Karl von Cornidi mérnököket.

Sajnos nem tudjuk, melyek azok az épületek, amelyeket ők voltak hivatottak megtervezni, így a várbeli épületek egyikét sem tudjuk pontosan ezen tervezőkhöz kötni.

A fokozott ütemű helyreállítási munkálatokat a század első felében Corbelli és Borgsdorf várkapitányok vezették, később Benzini és Lodovico Marini mérnökök. A legfontosabb munkálatok a következők voltak: a vársáncon átívelő hidak újjáépítése, a fejedelmi palota épületszárnyainak helyreállítása, bővítése illetve átépítése, a helyőrségi kaszárnyák megépítése, a palota sarokpavilonjainak átépítése, a nyugati elővédmű megépítése, a helyőrség raktárépületeinek, a lőszer- és fegyverraktáraknak a megépítése, a tisztek és mérnökök lakosztályainak kialakítása, a várárok kitisztítása valamint haszonkertek kialakítása.

Az 1848-as forradalom idején a vár helyőrsége, amelynek Gläser tábornok volt a parancsnoka, átállt a forradalom oldalára. Március 21-éről 22-ére virradóra nemzeti színű kokárdákat tűztek ki a forradalomhoz való csatlakozás jeléül, így elhárult a veszélye annak, hogy megtámadják a forradalmárokat. Az év végén a magyar Országgyűlés úgy döntött, hogy a dolgok rosszra fordulása miatt minden forradalmi intézményt Pestről Debrecenbe kell költöztetni, ez alkalomból határozat született arról, hogy Nagyváradot fontos katonai támaszponttá alakítják, amelynek magját a császári helyőrség által elhagyott vár alkotta. Ennek nyomán 1849 januárjában ide költöztették a puska-, szurony- és kardkészítő műhelyeket, és jelentős mennyiségű lőszert raktároztak el. A műhelyekben naponta mintegy 250 000 töltény készült.

Egy 1857-ben kibocsátott rendeletben Ferenc József császár végképp megszüntette a váradi vár katonai rendeltetését, így az 1918-ig csupán a katonai tevékenységeket kiegészítő mellékintézményként működött. 1883 és 1887 között számos belső javítást végeztek el, a megerősítési és rendezési munkálatokat 1881 és 1883 között a várban folytatott első régészeti kutatások előzték meg, ezek keretében fedezték fel a 14. századi gótikus székesegyház nyomait.

1918 után, a két világháború között a várban csendőriskola működött, 1945 után pedig szintén katonai létesítménynek adott otthont, amelyet mind a belügy-, mind a védelmi minisztérium használt. Úgy tűnik, hogy 1947 és 1952 között a Szekuritáté tranzitlágert működtetett a várban, a fejedelmi palota északi szárnyában. A 70-es évek közepétől kezdve a várba gazdasági egységek is beköltöztek, amelyek teljes mértékben hozzájárultak az épület leromlásához, mivel jellegét és korát figyelmen kívül hagyva használták.

A kommunizmus időszakában elszenvedett károsodásokat a rendszerváltás utáni modern kor igyekszik helyreállítani, a feltáró és felújítási munkálatok 2010. tavaszán kezdődtek. A munkálatokat a regionális operatív programon keresztül az Európai Unió finanszírozza. A 2015-ben befejeződő felújítás első szakaszában a középkori erődítmény nyolc épületét állítják vissza eredeti állapotába.

A vármúzeum mellett kenyérmúzeum és könyvtár, étterem, valamint korabeli mesterségeket bemutató céhes utca is nyílik majd a restaurált épületekben.

A mostani újjáépítés összértéke meghaladja a 36 millió lejt (93 milliárd forint). A többi épületet a felújítás második szakaszában, 2015. után állítják helyre.

Balogh Jolán

1947 Vég-várad vára. Budapest.

1982 Varadinum. Várad vára. I–II. (Művészettörténeti füzetek, 13/I–II.) Budapest.

Emődi János

1998 Adalékok a váradi vár építéstörténetéhez. In: Uő: Történeti adatok Nagyvárad múltjából. II. Nagyvárad, 8–79.

Kovács András

1996 L’architetto del'anno 1570 delta fortezza di Oradea. In: Omagio a Dino Adameşteamu. Cuj-Napoca.

Kovács András – Mircea Ţoca

1973 Arhitecţi italieni în Transilvania în cursul secolelor al XVI-lea şi al XVII-lea. Studia Universitatis Babeş-Bolyai Seria Historia. (18)

1977 Contribuţii la cunoaşterea palatului în stil renaştere de la Oradea: Reliefurile în stuc din secolul al XVII-lea. Biharea. (4) Oradea.

Rusu, Adrian Andrei (coord.)

2002 Cetatea Oradea. Monografie arheologică. Zona palatului episcopal. Oradea.

Sebestyén, Gheorghe

1987 O pagină din istoria arhitecturii României. Renaşterea, București.

Scholtz Béla

1907 Nagy-Várad várának története. Nagyvárad.

A nagyváradi vár vitathatatlanul az egyik legjelentősebb késő középkori építészeti műemlék Erdélyben és az egész országban, ezenfelül Európa egyetlen későközépkori ötbástyás vára. A 16. és a 17. században a Habsburg Birodalom és az Erdélyi Fejedelemség által az Oszmán Birodalommal szemben kidolgozott és kiépített védelmi rendszer egyik kulcselemévé vált, ily módon pedig a keresztény Európa egyik félelmetes bástyájává lett a muzulmán terjeszkedéssel szemben. Ezen minőségét két évszázadon keresztül megőrizte, és a kortársak is egyöntetően elismerték.

Amennyire a Mátyás-kultusz jelen van Kolozsváron, olyannyira jellegzetessége Nagyváradnak a Szent László-kultusz.

Királyunk eltemetését legendák köde övezi, ahogy egyikükből kiderül, a király még életében hangot adott azon kívánságának, hogy Nagyváradon temessék el: „Szent László király úgy rendelkezett, hogy holttestét Nagyváradra vigyék, ott helyezzék örök nyugalomra a templomban. De halála után a főemberek tanácskozni kezdtek, vajon teljesíthetik-e a szent király végső rendelkezését. Mert nagy nyári meleg volt, s abban a melegben holttest olyan hosszú utat nem tehet, hiszen a romlandó test felbomlik a hőségtől. Ezért az egyik úr azt mondta: – Vitessük a szent király holttestét Székesfehérvárra, úgyis ott nyugszanak a többi magyar királyok. Ebbe a többiek is belenyugodtak, a szent testet szekérre tették, és elindultak Székesfehérvár felé. Este a szálláshelyen elnyugodtak, mind elaludtak – de nem aludott az Isten! Amikor a halottkísérők hajnalban felébredtek, ugyan körülnéztek, de a szekeret sehol sem látták! Ezen nagyon elcsodálkoztak, és mindjárt keresni kezdték a szekeret. Minden utat, minden helyet bejártak, de csak nem találták meg. Végre arra az útra tértek, amely Nagyvárad felé vezet. Hát halljatok csodát! Ott megpillantották a szekeret, ott gördült a váradi úton. De nem barmok vonták, hanem Isten angyalai taszították. Amikor a halottkísérők ezt a csodát látták, mindnyájan leborultak, és Istent dicsérték.”

A valóságban azonban a király Zólyomban halt meg, 1095 július 25-én, földi maradványait pedig jóval később szállították át az általa alapított váradi monostorba, valamikor 1134 után. Itteni eltemetése nyomán a sír fontos zarándokhellyé vált (1192-ben az uralkodót szentté avatták), az esemény pedig jelentős befolyással bírt a környéken létrehozott települések és a leendő vár későbbi fejlődésére.

A jelenlegi munkálatok során is egymás után tárják fel a különböző korok felbecsülhetetlen régészeti és eszmei értékeit, mely értékek véleményünk szerint érdemessé teszik a nagyváradi várat a külhoni magyarság értéktárába való felvételre.