Balladatár


Címek
1   a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Évek
1837   1839   1853   1854   1856   1857   1859   1860   1862   1863   1864   1865   1866   1867   1868   1869   1870   1871   1873   1875   1882   1894   1895   1896   1897   1898   1899   1900   1901   1903   1904   1905   1906   1914   1933   1934   1936   1937   1938   1939   1940   1942   1943   1945   1946   1947   1949   1950   1951   1952   1953   1954   1955   1956   1957   1958   1959   1960   1961   1962   1963   1964   1965   1966   1967   1968   1969   1970   1971   1972   1973   1974   1975   1976   1977   1978   1979   1980   1981   1982   1983   1984   1987   1988   1990   2013   2014   ismeretlen  

Helymutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Névmutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   w   z  

Vízkeresztnek fényes nappalán


Gyűjtő: Bódi Ibolya
Gyűjtés ideje: 1974-01
Gyűjtés helye: Gyergyócsomafalva
Közlő: Albert Ernő
Közlés ideje: 2004
Megjelenés helye: Albert Ernő 2004: 255/178. sz.
Adatközlő neve, életkora, foglalkozása:

Nem mondták meg nevüket



Szöveg

Vízkeresztnek fényes nappalán
Köllő Péter testvérbátyját megölte.
Fejit vágta, mint egy fogolymadárnak
Nagynyárosi szegény Köllő Jánosnak.

Fújja a szél Sándor Vitó kendőjét,
Gyászolja a szelid volt szeretőjét.
Gyászolhatod, Vitó, te már örökre,
Úgy sem látod többé Jánost életbe.



Megjegyzés

  Körülbelül harminc éve történt. Köllő Péter testvére volt Köllő Jánosnak. Péter szerette Sándor Viktóriát, kinek János udvarolt, azonban Pétert tiltották a lánytól. Erre ő nagyon megharagudott, és akkor, amikor János Vízkereszt napján fáért ment az erdőre, ő is utána ment egy fejszével. Találkozásukkor még beszélgettek, együtt mentek, de amikor bátyja egy mélyedésbe került, Péter pedig a marton ment, levágta János fejét, majd elmenekült. Végül elfogták, vagy négy évre el is zárták, s még most is él a faluban.
  Az énekesek nevüket nem mondták meg.

(Albert Ernő 2004: 333.)