Balladatár


Címek
1   a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Évek
1837   1839   1853   1854   1856   1857   1859   1860   1862   1863   1864   1865   1866   1867   1868   1869   1870   1871   1873   1875   1882   1894   1895   1896   1897   1898   1899   1900   1901   1903   1904   1905   1906   1914   1933   1934   1936   1937   1938   1939   1940   1942   1943   1945   1946   1947   1949   1950   1951   1952   1953   1954   1955   1956   1957   1958   1959   1960   1961   1962   1963   1964   1965   1966   1967   1968   1969   1970   1971   1972   1973   1974   1975   1976   1977   1978   1979   1980   1981   1982   1983   1984   1987   1988   1990   2013   2014   ismeretlen  

Helymutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Névmutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   w   z  

Vajda János siratója


Gyűjtő: Kallós Zoltán
Gyűjtés ideje: 1952
Gyűjtés helye: Lészped
Közlő: Kallós Zoltán
Közlés ideje: 1971
Megjelenés helye: Kallós Zoltán 1971: 492–497/190. sz.

Dallam



Szöveg

Vajda János, mit gondoltál,
Mikor hazul elindultál?
S én egyebet nem gondoltam,
Feleségem megcsókoltam.

Édesanyám elbúcsúztam,
Avval mezőre indultam.
Én elértem három kutat,
Harmadikból cseppet ittam.

Szíjjam csattja elszakada
Életemre-halálomra.
En Istenem, mi lesz vélem,
Tám jel mutatódik nékem.

Elémenjek, vaj megtérjek,
Méges én arra gondoltam,
Mennyek elé, hogy kaszáljak,
Már én senkinek se vétek.

Már én menyek s elindulok,
Lunguj Tódor ki es állott,
Kiálla már elejembe,
Éles kardját elévéve.

Ki es vevé éles kardját,
Hogy vágja el a nyakamat.
„Lunguj Tódor, jó barátom,
Békiljink meg, én nem bánom!”

Az harmadik szózatjára,
Csak elvesze a nagy vérbe,
Mind kicsi hal a tengerbe,
Vajda János ő meghala.

Felesége várja haza,
Várja haza vacsorára,
Este eljött, regvel eltőtt,
Vajda János haza nem jött.

Mondja már az anyossának:
„Anyám, anyám, édesanyám,
Mi fog lenni már Jánosval,
Hogy ő nem fog hazajönni.”

„Hadd el, fiam, me’ hazajő,
Nem jött haza már ebédre,
Hazajő bár nagyebédre,
Kaszálója fog már lenni.”

Menyen vala ja szomszédja,
Menyen vala már kaszálni,
Meg es kapá Vajda Jánost,
Vajda Jánost már meghalva,

A véribe elnyuvadva.
Visszatére ja szomszédja,
„Honn vagy-e te, Mónár Kata?”
„Honn vagyok én, jó szomszédok.”

„Honn van-e már Vajda János?”
„Nincs honn, nincs honn már az társom,
Úgy elment ő a tennaptól,
A tennaptól már kaszálni.”

„Mónár Kati, Mónár Kati,
Meg ne fogj te már ijedni,
Vajda János meg van halva,
A véribe elnyuvadva.”

Mónár Kati sírni foga,
Hogy meghott az hitestársa,
Rikojtsa az szógácskáját:
„Szógám, szógám, kicsi szógám,

Fogd bé már az paripádot:
Hojzuk haza a gazdádot!”
Bé es fogák az paripát,
Elmentek már János után.

Elmene jaz szomszédjával,
Megkapták már Vajda Jánost
A zéd fűbe, meg van halval,
A véribe elnyuvadval.

Mónár Kati reja borult,
Megcsókolta, úgy sirajsa,
Vajda János piros vére
Virágokat festett véle.

„Társom, társom, édes társom,
Kinek fogtál már véteni,
Kinek fogtál már véteni,
Hogy téged elfogtak vágni!”

Feltették már az kocsiba,
Hazavitték Vajda Jánost,
Meghúzatták nagyharangot,
Szépen őt feléteztették,

Gyászos koporsóba tették.
Mónár Kati gyászruhába,
Úgy kíséri bé az sírba,
Mónár Kati úgy sirajsa,

Hitestársa már meghala.
Megelelé édesanyja:
„Ne sírj, ne sírj, Mónár Kati,
Me’ magad es meg fogsz halni.”

Onnat ők már hazamentek,
De nem olyan sok üdőre,
Mónár Kati már bémene,
Bémene már a mezőre.

Enni vive kaszássának,
Mónár Kati ő megtére,
Lunguj Tódor ki es álla
Mónár Kati eleibe.

„Mónár Kati, Mónár Kati,
Vesd le már a gyászruhádat,
Ne gyászold te többet Jánost,
Fogadj ingem a társadnak!”

„Fogadnálak a társamnak,
Ha tudnám, hogy ki vágta el!”
„Mónár Kati, Mónár Kati,
Megmondanám én már neked,

Ha meg nem mondod senkinek.”
„Én nem mondom, Lunguj Tódor,
Társamnak fogadlak téged,
Csak tudjam, hogy ki vágta el.”

„En vágtam el, Mónár Kati,
Már tégedet szerettelek.
Eltél vele egy esztendőt,
Eljünk ketten es bár kettőt!”

„Elünk, elünk, Lunguj Tódor,
Csak engedd meg, menjek haza,
Vessem le a gyászruhámat!”
Visszatére Mónár Kati.

Már a csendérekhez mene,
Megmondá jaz csendéreknek,
Ki vágta jel Vajda Jánost.
Megfogták már a csendérek,

Kezit, lábát vasba tették,
Regten a bíróhoz vitték.
„Mónár Kati, Mónár Kati,
Elvágjuk-e vagy megléjjük,

Vaj erekes rabnak zárjuk?”
„Meg se lejjék, el se vágják,
Akasztófára már tegyék,
Kénos halálra már vessék!

Nékem nem kell senki párja,
Már az ejém féd gyomrába,
Nekem ha már kellett vóna,
Máig es az ejém vóna.”



Megjegyzés

A haragosától lekaszabolt Vajda János balladás hangú siratóját eddig egy gyoszényi és egy lészpedi változatban ismertük. Az újabban lejegyzett 33 versszakos lészpedi változat az eddig előkerült legterjedelmesebb darab; a Gerlénből származó változat csak töredék. A ballada Lészpedre valószínűleg a Gyimesvölgyéből került. Az I. változatbeli Háromkút egyik gyimesvölgyi település neve. A moldvai változattal együtt itt közzétett gyimesvölgyi darabot a lejegyzett több más idevaló változat közül választotta ki közlés céljára a gyűjtő. A balladában a cselekmény első személyben való előadása esetleg ősi, ugorkori előadásmódbeli sajátságot őrizhet.

Csanádi—Vargyas 563—5. — Ortutay-Kriza 781—2.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallóz Zoltán 1971: 640-641.)