Vajda János siratója

Vajda János, mit gondoltál,
Mikor hazul elindultál?
S én egyebet nem gondoltam,
Feleségem megcsókoltam.

Édesanyám elbúcsúztam,
Avval mezőre indultam.
Én elértem három kutat,
Harmadikból cseppet ittam.

Szíjjam csattja elszakada
Életemre-halálomra.
En Istenem, mi lesz vélem,
Tám jel mutatódik nékem.

Elémenjek, vaj megtérjek,
Méges én arra gondoltam,
Mennyek elé, hogy kaszáljak,
Már én senkinek se vétek.

Már én menyek s elindulok,
Lunguj Tódor ki es állott,
Kiálla már elejembe,
Éles kardját elévéve.

Ki es vevé éles kardját,
Hogy vágja el a nyakamat.
„Lunguj Tódor, jó barátom,
Békiljink meg, én nem bánom!”

Az harmadik szózatjára,
Csak elvesze a nagy vérbe,
Mind kicsi hal a tengerbe,
Vajda János ő meghala.

Felesége várja haza,
Várja haza vacsorára,
Este eljött, regvel eltőtt,
Vajda János haza nem jött.

Mondja már az anyossának:
„Anyám, anyám, édesanyám,
Mi fog lenni már Jánosval,
Hogy ő nem fog hazajönni.”

„Hadd el, fiam, me’ hazajő,
Nem jött haza már ebédre,
Hazajő bár nagyebédre,
Kaszálója fog már lenni.”

Menyen vala ja szomszédja,
Menyen vala már kaszálni,
Meg es kapá Vajda Jánost,
Vajda Jánost már meghalva,

A véribe elnyuvadva.
Visszatére ja szomszédja,
„Honn vagy-e te, Mónár Kata?”
„Honn vagyok én, jó szomszédok.”

„Honn van-e már Vajda János?”
„Nincs honn, nincs honn már az társom,
Úgy elment ő a tennaptól,
A tennaptól már kaszálni.”

„Mónár Kati, Mónár Kati,
Meg ne fogj te már ijedni,
Vajda János meg van halva,
A véribe elnyuvadva.”

Mónár Kati sírni foga,
Hogy meghott az hitestársa,
Rikojtsa az szógácskáját:
„Szógám, szógám, kicsi szógám,

Fogd bé már az paripádot:
Hojzuk haza a gazdádot!”
Bé es fogák az paripát,
Elmentek már János után.

Elmene jaz szomszédjával,
Megkapták már Vajda Jánost
A zéd fűbe, meg van halval,
A véribe elnyuvadval.

Mónár Kati reja borult,
Megcsókolta, úgy sirajsa,
Vajda János piros vére
Virágokat festett véle.

„Társom, társom, édes társom,
Kinek fogtál már véteni,
Kinek fogtál már véteni,
Hogy téged elfogtak vágni!”

Feltették már az kocsiba,
Hazavitték Vajda Jánost,
Meghúzatták nagyharangot,
Szépen őt feléteztették,

Gyászos koporsóba tették.
Mónár Kati gyászruhába,
Úgy kíséri bé az sírba,
Mónár Kati úgy sirajsa,

Hitestársa már meghala.
Megelelé édesanyja:
„Ne sírj, ne sírj, Mónár Kati,
Me’ magad es meg fogsz halni.”

Onnat ők már hazamentek,
De nem olyan sok üdőre,
Mónár Kati már bémene,
Bémene már a mezőre.

Enni vive kaszássának,
Mónár Kati ő megtére,
Lunguj Tódor ki es álla
Mónár Kati eleibe.

„Mónár Kati, Mónár Kati,
Vesd le már a gyászruhádat,
Ne gyászold te többet Jánost,
Fogadj ingem a társadnak!”

„Fogadnálak a társamnak,
Ha tudnám, hogy ki vágta el!”
„Mónár Kati, Mónár Kati,
Megmondanám én már neked,

Ha meg nem mondod senkinek.”
„Én nem mondom, Lunguj Tódor,
Társamnak fogadlak téged,
Csak tudjam, hogy ki vágta el.”

„En vágtam el, Mónár Kati,
Már tégedet szerettelek.
Eltél vele egy esztendőt,
Eljünk ketten es bár kettőt!”

„Elünk, elünk, Lunguj Tódor,
Csak engedd meg, menjek haza,
Vessem le a gyászruhámat!”
Visszatére Mónár Kati.

Már a csendérekhez mene,
Megmondá jaz csendéreknek,
Ki vágta jel Vajda Jánost.
Megfogták már a csendérek,

Kezit, lábát vasba tették,
Regten a bíróhoz vitték.
„Mónár Kati, Mónár Kati,
Elvágjuk-e vagy megléjjük,

Vaj erekes rabnak zárjuk?”
„Meg se lejjék, el se vágják,
Akasztófára már tegyék,
Kénos halálra már vessék!

Nékem nem kell senki párja,
Már az ejém féd gyomrába,
Nekem ha már kellett vóna,
Máig es az ejém vóna.”

A haragosától lekaszabolt Vajda János balladás hangú siratóját eddig egy gyoszényi és egy lészpedi változatban ismertük. Az újabban lejegyzett 33 versszakos lészpedi változat az eddig előkerült legterjedelmesebb darab; a Gerlénből származó változat csak töredék. A ballada Lészpedre valószínűleg a Gyimesvölgyéből került. Az I. változatbeli Háromkút egyik gyimesvölgyi település neve. A moldvai változattal együtt itt közzétett gyimesvölgyi darabot a lejegyzett több más idevaló változat közül választotta ki közlés céljára a gyűjtő. A balladában a cselekmény első személyben való előadása esetleg ősi, ugorkori előadásmódbeli sajátságot őrizhet.

Csanádi—Vargyas 563—5. — Ortutay-Kriza 781—2.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallóz Zoltán 1971: 640-641.)