Tündér Anna s Mónár János

   Hol vót, hol nem vót, hol a tetűt s a bolhát rézpatkóba verték, s a sújval s a fenével meg ne botorkájzék, há vót egy legény, Mónár János, s vót egy leány, Tindér Anna.
   Ők, ezek az éfiak ojan igazán szeretkeztek, úgy szerették egyik a mást, hogy azt nem es lehet kimondani, Mónár János kérelte es az anyját igen-igen, hogy engedje meg, vegye el Tindér Annát asszonyául. De édesanyja nem fogta engedni, elvegye. Nem es roszszaságból, csak azt mondta: „Tindér Anna szép leány, de nem szereti Mónár Jánost igazán.” Mónár János es azt mondta az anyjának: „Édesanyám, én érte fogok meghalni.” — „Ha meghalc es magad, édes fiam, eltemetlek, de én téged bú s bánatra nem nevellek.” — „Édesanyám, engedjen meg nekem, hogy menyjek el s búcsújzak el tőle!” El es indula nagy szomorán Mónár János babbájához. Babbájának ajtójába vót egy rózsafa kinővel. Leültek a rózsa tövére, s ott ketten beszélgettek. „Acca, Anna, jobb kezedet s csókoljam meg két orcádat, met anyám nem engedi, én tégedet elvegyelek. De azt es tudd meg magad, Tindér Anna, szép szerelmem, érted fogok én meghalni. Mikor meghallad, hogy harangoznak, tudd meg magad, hogy én meghaltam. Magad őtejzél fel tiszta gyászba, s úgy gyere el az én halálomra. Erről a rózsafáról szakajsz magad egy szálat, szúrjad a mejjembe, hogy tudja meg anyám, hogy magad es szerettél ingemet igazán.” Hazatére Mónár János, s bémene az házba. Elvevé az nagy kést az asztalról, bémene a virágos kertjibe, s beléütte szívibe. Mónár János elnyúvadott az véribe, mind kicsi hal az Duna vizibe. Édesanyja megkapá Mónár Jánost a kertjibe meghalva. Felölelé, s gyászos koporsójába tette. Meghuzatta a nagyharangot, s oda es fogtak gyűlni sok éfiak Mónár János csudájára halott látni. Tindér Anna, mikor meghallta, hogy harangoznak, ki es állott ajtajába, s kérdi vala szomszédját, vajon kinek harangoznak? „Megholt, megholt Mónár János, most jövök a csudájáról.” Tindér Anna keservibe sírni foga. Bémene nagy jajszókval édesanyjához. „Édesanyám, édesanyám, meghala már az én babbám. Erejszen el halott látni!” Felétezett tiszta gyászba, s úgy ment Mónár János halálára. Reábújt az koporsójára, forró könyveket hullatott az orcájára, s nagy keservesen siratta. „Babbám, babbám, szép Jánosom, nem engedte anyád, elvégy te ingemet. Értem fogtál meghalni, már én es érted fogok meghalni. Tudja meg anyád s az egész világ es, hogy én téged igazán szerettelek.” Tindér Anna megcsókolta babbáját, s akkor abba hejbe meg es szakadt a szüve. Egy koporsóba belétették őket, el es fogták a sírba kísérni. De az anyja Tindér Annát olyan keservesen siratta, hogy ki hallta, mindenki vele sírt. „Leányom, leányom, szép tindér leányom, már én csak tőled nékil maradtam. Vegyen példát róla minden édesanya, hogy két édes szűt ne fogjon elválajsztani soha egymástól. Met amikor két édes szű egymástól elválik, még az édes méz es keserűvé válik. Akkor megtudhajsák, hogy halál fog történni.”

Maga a derűs, románcszerű tárgy (a tettetett halálban szerelmesét magához csalogató, a belőle feléledő és szerelmesével boldogan egyesülő csuda-halott) Európa-szerte ismert; albán, dán, német, svéd, skót, szlovén és olasz változatairól tudunk. A magyar változatokban a csudamalom-motívum a ballada északi rokonságára mutathat. Az itt közölt négy csángó változat mindenike földrajzilag a magyar darabok közül a legkeletebbről
előkerült, legteljesebb és tájnyelviességekben legbővelkedőbb darab. Annak ellenére, hogy itt négy csángó változatot is közlünk, a gyűjtő megfigyelése szerint a moldvai csángóság között elég ritkán kerül elő változat: a székelyes csángó falvakban a gyűjtő nyolc-, az sz-elő falvakban hatszótagos változatait figyelte meg. — Két meseváltozatát lásd kötetünkben a 266—267. sz. alatt.

Gragger 198. — Ortutay, SzNb. 302—3. — Solymossy: MNépr.2 III, 117—8, 126. — Domokos, MM.3 270—3. — Csanádi—Vargyas 519—21. — Vargyas, MB. 68—76.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 636-637.)