Túl a vízen, a szendrődi határba
Kakucs Gyöngyi, 11 éves
Túl a vizen, a szendrődi határba
Öreg nyárfa levelezget magába.
Szendre határ legidősebb bojtárja,
Juhászbojtár furulyálgat magába.
Éjfél után kettőt ütött az óra,
Mégis, mégis szépen szól a furulya.
Furulyaszó elhallszik a határba,
Elhallszik a Szendre báró házába.
Ki is nyílik Szendre báró ablaka,
Kökényszemű barna lány néz ki rajta.
S a barna lány így sóhajt fel magába:
– Mért is lettem Szendre báró leánya!
Harmadnapra a báró úr bújába
Kilovagolt a szendrődi határba.
Megkérdezte legidősebb bojtárját,
Nem-e látta egyetlenegy leányát?
– Báró uram, ha mondom, hogy nem láttam,
Legényifjam, bojtárom is oda van.
Három napja, hogy a bojtár oda van,
Biztosan, hogy a kisasszony vélle van.
– Lányom, lányom, lányomnak se mondnálak,
Hogy én téged a bojtárnak adnálak.
– Én nem bánom, édesapám, tagadj meg,
De a szívem a bojtárér szakad meg.
Túl a vizen most faragják azt a fát,
Amelyikre juhászbojtárt akasszák.
Fújja ja szél gyolcsingét, gyolcsgatyáját,
Nem öleli Szendre báró leányát.
– Házunk előtt van egy feneketlen tó,
Abban úszik egy fekete koporsó.
Oda van a juhászbojtár temetve,
S oda van a boldogságom elrejtve.
103–107. A bárókisasszony. I–V.
Az adatközlők szerint a századforduló éveiben honosodott meg Kibéden: „akkor vót a divatja az éneknek”. Kukoricahántóban, fonóban, mezei munkák alkalmával sokszor énekelték. Az öregek és a középkorúak ma is elég jól ismerik, de egyre ritkábban éneklik. A fiatalok között alig akad adatközlő, aki reprodukálni tudja a teljes változatot. A dallamok jó része műdal (103. és 14. sz.).
(Ráduly 1975: 184.)