Tímár Sándor és Molnár Julcsa

Pál Rozália füzetéből, 16 éves

Jaj Istenem, mi lesz már a világból?
Nem hallani jót, csak a sok gyilkolásról.
Napról napra betörések, lopások,
Megtörténnek a gyászos öngyilkolások.

Aki ezt a történetet olvassa,
Nem állja meg, hogy ezt meg ne sírassa.
Két fiatal teremtésnek lett vége,
Kik egymásért pihennek a sír ölében.

Nagy a világ, nincsen hossza, sem vége,
De sok bánatvirág terem keblében.
De sok szívnek halál lett az orvosa,
Amint ezt e történet is mutatja.

Kissármáson történt ez a nagy eset,
Tímár Sándor ott egy leányt szeretett.
Molnár Julcsa volt a szép leány neve,
Tímár Sándor igaz szívből szerette.

Molnár Gábor ott élt nagy boldogságban
A szépséges Julcsa nevű lányával.
Tímár Sándor szolgalegény volt náluk,
Ebből történt  a szomorú haláluk.

Tímár Sándor Molnár Julcsát szerette,
Őérte él, ő volt minden reménye.
Nem törődött ő az egész világgal,
Csak szívének drága Iluskájával.

És a leányt Sándor híven szerette
A legtisztább szerelmével, szívével.
Ez okozta mindkettőjük halálát,
Ifjú éltük szomorú pusztulását.

Molnár Gábor büszke volt vagyonára,
De még jobban az egyetlen lányára.
Szegény Sándor, hogyan is remélhette,
Hogy Juliskát feleségül nyerhesse.

Ünnep napján Molnár Gábor házánál
Mulatságra gyűlt össze a rokonság.
Ó, kinek is jutott volna eszébe,
Hogy temetés lesz a mulatság vége.

Tímár Sándor így gondolja magában:
― Most vagy soha, beszélek a gazdámmal,
Előbb-utóbb úgy is ez lesz a vége,
Legyen rossz ennek a következménye.

Tímár Sándor belépett a szobába,
Molnár Gábor szívességgel fogadta:
― Kerülj belől, ülj ide az asztalhoz,
Sándor öcsém, mi jóban jársz, hadd hallom!

Most a legény keserveset sóhajtott,
És azután szelid hangon így szólott:
― Gábor gazda, az volna a kérdésem,
Hogy a lányát adná-e feleségül?

Mert ő az életemnek reménysége,
Ifjúságom tündöklő hajnalfénye.
Nincsen senkim a kerek nagy világon,
Csak őbenne találom a boldogságom.

És Juliska is szeret engemet,
Kérjük tehát beleegyezésüköt.
Nem óhajtjuk pénzét és gazdagságát,
Adja reánk az apai áldását!

Molnár Gábor e szavak hallatára
Kékül-zöldül szégyen- és haragjában.
És a legényt vállánál megragadta,
Nagy hirtelen a szobából kidobta.

Molnár Julcsa, amint eztet meglátta,
Nagy sírással befutott a szobába:
― Édesapám, ne törd össze szívemet,
Mert én csak a Tímár Sándoré leszek.

Árva fiú: nincsen apja sem anyja,
Nincsen neki sem földje, sem tanyája.
Én vagyok a szívének gazdagsága,
Reménysége, élete nagy világa.

Molnár Gábor erre csak annyit szólott:
― Távozz töllem, kerüljed a házamot.
Szégyent hoztál deresedő fejemre,
Koldus névvel mensz az oltár elébe?

Szegény Julcsa, fájdalmától megtelve
Egyenesen kiment a temetőbe,
Ráborult az édesanyja sírjára,
Zokog és sír, kiáltott fájdalmában.

― Édesanyám, kijöttem hát meghalni,
Jobb lesz nékem már a földön nem élni.
Édesapám kitagadott engemet
Csak azért, hogy szegény legényt szeretek.

E szavaknál vette a kést kezébe,
Markolatig ütte saját szívébe,
Egy sikoltás, s aztán mindennek vége,
Hátraroskadt anyja sírja tövébe.

― Gábor gazda, jőjenek ki, nagy baj van! ―
A szolgáló sikoltott rémült arccal ―
Tímár Sándor felakasztotta magát!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

― Mit ér most a pénzem és gazdagságom,
Ha nincs nékem egyetlen egy leányom?
Reáborult keservesen zokogva:
― Jaj, én lettem mindkettőjük gyilkosa!

Gyászruhát ölt az egész falu népe,
Két koporsót visznek a temetőbe.
Két fiatal élet nem fog virulni,
Közös sírba teszik őköt pihenni.

Apák, anyák erre jól hallgassatok,
E történet legyen első példátok,
Miért a pénz, a földnek gazdagsága,
Hogyha nincsen a szívnek boldogsága.

  Az itt közölt ének tragikus eseményt tartalmaz ugyan, de igen bőbeszédű, eléggé töredezett versszerkezete, ritmusa, ríme is. Egyelőre írásos úton terjedő népi éneknek tekinthetjük. A Szendre báró ballada dallamára próbálták énekelni.

(Albert Ernő 2004: 336.)