Terítsd le a subádat
Szépen legel a báróné gulyája,
Maga a kisasszony sétál utánna.
Még messziről kiáltja a gulyásnak:
„Jancsi fiam, terítsd le a subádat.”
„Hogy terítném le én az én subámat,
Attól félek, behajtják a gulyámat.”
„Jancsi fiam, arról ne legyen gondod,
Kiváltja azt édesanyám, ha mondom.”
„Lányom, lányom, lányomnak se mondalak,
Mintsább téged a gulyásnak adjalak.”
„Nem bánom én, édesanyám, tagadj meg,
Az én szívem a gulyásér’ szakad meg,”
A hegytetőn most faragják azt a fát,
Amelyikre juhászlegényt akasszák.
Fújja a szél fehér ingét, gatyáját,
Nem öleli a báróné leányát.
A nagy úton végigmenni nem merek,
Mind azt mondják, fekete gyászt viselek.
Fekete gyász, hófehér a zsebkendőm,
Gulyáslegény volt a régi szeretőm.
Az újabb keletkezésű ballada első jelentkezésére egy versfaragó versgyűjteményében találunk adatokat (Magyari Költeményei 1858), Magyari azonban feltehetően egy akkor már ismert népballadát iktatott bele gyűjteményébe. Minthogy ezt a verset ugyanez évben Simonffy Kálmán meg is zenésítette, ez kerülhetett vissza a néphez. Ma ez az egyik legközkeletűbben ismert ballada. Erdélyi elterjedtségét a kalotaszegi, mezőségi és gyimesvölgyi változat előkerülése jelzi. A Mezőség Kolozs megyei részén a viszonylag újabb eredetű szöveghez igen szép és régi stílusú dallamok párosulnak.
Csanádi—Vargyas 554—6. — Ortutay—Kriza 778.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 639.)