Szilágyi Andrásné

László Elekné Domokos Anna, 63 éves

– Elmegyek, elmegyek nagy Törökországba,
Kissebb leányomnak látogatására,
Mert én azt hallottam, a szegényt nem szánja,
Mert én azt hallottam, a szegényt nem szánja.

Jó napot, jó napot, nagyságos asszonyom.
– Isten hozott, Isten, szegény koldusasszony.
– Istállok, istállok egy falat kenyeret,
Istállok, istállok egy pohár friss vizet.

– Egy falat kenyerem minthogy neked adnám,
Egy falat kenyerem a kutyának dobnám!
Egy pohár friss vizet minthogy neked adnám,
Egy pohár friss vízzel a földet öntözném!

– Ki leánya valál, mikor kicsi valál?
Szilágyi Andrásnak kissebb lánya valál!
Én pediglen annak hites társa vagyok,
Én pediglen annak hites társa vagyok!

– Így hát édesanyám, lelkem édesanyám,
Így hát édesanyám, kedves édesanyám,
Néked adom, néked, hófehér kenyerem,
Néked adom, néked, úri levesemet.

Néked adom, néked, úri levesemet,
Néked adom, néked, pompás palotámat,
Néked adom, néked, gyontáros kocsimat,
Néked adom, néked, hat szép paripámot.

– Egye meg a penész hófehér kenyered,
Laccsa fel a kutya úri levesedet,
Egye meg a penész hófehér kenyered,
Laccsa fel a kutya úri levesedet!

Vigye el a szellő pompás palotádot,
Vigye el a szellő pompás palotádot,
Egye meg a rozsda gyontáros kocsidot,
Egye meg a kutya hat szép paripádot!

S mikor annak vége, anyjára borula,
S mikor annak vége, anyjára borula,
Szíve megszakada, rögtön szörnyen hala,
Szíve megszakada, rögtön szörnyen hala.

14–17. A gazdag asszony anyja. I–IV.

Változatai Erdélyből, illetve a moldvai csángóktól kerültek elő. Seprődi János nem

találta meg a századforduló éveiben. Pedig még jól ismerhették az akkori öregek, hiszen olyan népballada, amely honos volt a helyi népköltészetben. Ezt bizonyítja az a tény, hogy négy szép változatát sikerült lejegyeznem.

            Mind a négy változat az érthetőség határáig tömör, a szájhagyományozás során minden felesleges motívum kihullott már belőlük. A magyar balladákra jellemző tömör szűkszavúság szép példáivá váltak. Legelőször a 17. sz. változatra akadtam rá. Kézenfekvő eljárás alkalmazásával került felszínre: az adatközlőnek nyomtatott gyűjteményekből olvastam föl régi balladákat. Kisgergő Istvánné, Nagy Bihal Albertné történetének hallatára az adatközlő ezt a megjegyzést tette: „Nálunk nem Bihal Albertné szerepel a nótába, hanem Görgei Mihályné.” És elmondta a szöveget. A balladát az édesanyjától tanulta: „ő tanítgatta nekünk.” Az édesanyja így beszélte el a történetet: „Az asszonynak a leánya elment Törökországba szolgálni, aztán jól férjhez ment, nagy úri asszony lett belőle. Eccer hallotta az édesanyja, hogy a leánya milyen fösvény lett, a szegénnek nem adott. Elhatározta, hogy elmenyen a látogatására. Felőtözött kódusruhába, vett egy botot a kezibe, s elment felkeresni a leányát. Amikor oda ért, akkor kezdte énekelni ezt az éneket.”

            Az adatközlő gyermekkora óta egyszer sem énekelte, Görgei Mihályné személyéről semmit sem tud. Dallamára sem emlékszik. „A dallama olyan vót, mint a kódusok ahogy énekelnek” – mondta.

            A most előkerült négy kibédi változat közül a leghibátlanabb s legteljesebb a 14. sz. az adatközlő mintegy 50 esztendővel ezelőtt tanulta a fonóban: „A vén László Andrásné sokszor fútta, mert annyi éneket tudott, hogy híre vót.” Fiatal asszony korában még el-elénekelgette néhányszor, aztán egyre ritkábban jutott az eszébe. Mintegy 15-20 évvel ezelőtt énekelte utoljára.

            Ehhez a változathoz feltűnően közel áll a 16. sz. variáns. Kiderült, hogy mind a két adatközlő ugyanattól az énekestől tanulta gyermekkorában. Így tehát mind a két változat közös forrásra megy vissza. Külön tanulmányozás tárgyát képezheti, hogy egy jó emberöltővel később ismét lejegyzett ballada milyen módosuláson ment át a nép alakító-variáló műhelyében.

            A gyűjteményben egyetlen dallamot sem közölhetünk. Az 15., 16. és 17. sz. változatok adatközlői egyáltalán nem tudták reprodukálni már a dallamot. A 14. változat énekesének dallama viszont műdal (lásd a jegyzékben).

            Sort kerítettem arra is, hogy megvizsgáljam a ballada elterjedtségét a faluban: mindössze ez a négy öregasszony ismeri. Közülük a legfiatalabb is már 62 éves. Férfi adatközlőt egyet sem találtam. A fiatal nemzedék ugyan ismeri magát a történetet, de nem a kibédi változatok alapján. Mintegy 7-8 évvel ezelőtt a helyi 10 osztályos általános iskola tanulóival nagyszabású ballada-estélyt rendeztünk. Itt hangzott el a Kodály Zoltán által 1910-ben lejegyzett ditrói változat, a Nagy-Bihal Albertné. (Színpadi feldolgozását lásd Kostyákné Bálint Erzsébet: Balladajátékok. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1958.) Kibéden tehát a ballada utolsó, halódó változatait sikerült lejegyeznem.

(Ráduly 1975: 175–176.)