Szabó Gyula

Boda Dezső, 19 éves

Kis Sándor, 20 éves

Szabócs megye, nyíregyházi nagy erdő,
Vérrel van ott megöntözve ja mező.
Zúg az erdő, suttog a szél szüntelen,
Jaj istenem, milyen is a szerelem.

Szabó Gyula Horvát Jolánt szereti,
De szülei nem akarják engedni.
– Hadd el, Jolán, ha nem szabad szeretni,
Szerelemért mit fogok én megtenni!

Szabó Gyula egy vasárnap délután
Találkozik Jolánkával az utcán.
Kihivja ja ződ erdőbe sétálni,
Hogy ott majd ők virágot fognak szedni.

Amikor ők kiérnek az erdőbe,
Így szól Gyula: – Üljél hát az ölömbe.
Nem engedem,¹ hogy te legyél a másé,
Még az éjjel² meg kell haljunk egymásér.

Szabó Gyula belenyúl a zsebébe,
Fényes beretva villan a kezébe.
– Evvel vágom ki ja gyönge szívedet,
Szerelemért ezt áldozom fel neked.

Szabó Gyula benyúl a más zsebébe,
Fényes revolver villan a kezébe.
Kettőt lőtt a Jolánkának szívébe,
S ráborult a Jolánka holttestére.

– Apák, anyák, ti rajtunk tanuljatok,
A szerelmet soha meg ne tiltsátok!
Jaj istenem, bár ne születtem volna,
Kit szerettem, meg sem üsmertem volna!

Gyászba borul a főutca ki végig,
Horvát Jolánt rajta viszik ki végig.
Koporsóján végtől végig koszorú,
S megy utánna édesanyja, szomorú.

– Lánybarátim, isten legyen veletek,
A síromhoz szép fehérbe jöjjetek.
Késérjetek ki jengem a főutcán,
Úgyse lássuk soha többé meg egymást.

Jolán anyja, ha bemegy a szobába,
Ráborul a Jolánka jasztalára,
S úgy sirassa: – Isten sincsen az égen,
Hová tette szép gyermekem az éjjen?

Ó te Gyula, hogy nem fájt a te szíved,
Amikor a szép gyermekem meglőtted?
– Akkor nem fájt, de most mindjárt meghasad,
Viselem a tizenkét fontos vasat.

– Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy,
Ó te Gyula, ilyen későn hová mensz?
– Megyek ki a gyásztemető aljába,
Rózsát viszek Jolánkámnak sírjára.³

1 Változat: Nem akarnám.
2 Változat: Mi most ketten.
3 Változat: Jolánkám sírhalmára.

(Konsza 1957: 213-214.)