Pávás leány
Új világi énekek című ponyvanyomtatványból
Ad Notam: Én vagyok az halász legény.
1. Egy leány a hegyek között,
Csak egyedül, pávát őrzött.
Jöttek hozzá jövevények,
Három ifjú szép legények.
2. Mondván: – Szép leányzó, kérünk,
Az erdőre jöjj el vélünk:
Ott sétálni barátsággal,
Tisztességes mulatsággal!
3. – Ha veletek utam vészem,
A pávámat hová tészem?
– A pávádat hajtsd forrásra;
Mert ezt nem bízhatod másra.
4. – Mert, ha szegény eltévedne,
A szívem is megrepedne!
– Ottan őtet megtalálod;
Nem lesz messze: majd meglátod.
5. Midőn értek az erdőre,
Lehevertek a mezőre.
A szűz, hogy elfáradt, ledűlt,
És mély álomba elmerült.
6. A legények, mikor látták,
Hogy aludnék, megvizsgálták;
Csókot adtak ajakára,
Szíve vigasztalására.
7. A szűz felkelvén estvére,
Fülemüle énekjére,
Látván magát a pusztába’,
Sír, és így szól ő magába’:1 ||
8. Ó, nagy Isten, ki lakozol,
Mennyből ki reánk vigyázol,2
Büntesd őket ostoroddal,
Égből hulló tűzlángoddal!
9. Lám most ugyan reászedtek,
Az erdőre bévezettek;
Most itt hagytak éjtszakára,
Fenevadak prédájára.
1. Azaz: egyedül, magában.
2. Két sor az eredetiben így lehetett:
Nagy Isten, ki fenn lakozol,
Mennyből a ki ránk vigyázol,
Büntesd őket stb.
E század elején kelt ponyvanyomtatványból közöljük. Hogy ott is csak késői utánnyomat lehetett, meggyőzőn bizonyítja az akkor már összeromlott 8-ik strófa. Erdélyi János Muzsla, Nyitra, Rábaköz és Ungvár környékéről közli rövidebb és romlottabb változatban (Népdalok és mondák, I. 374–375). Ugyanő a régiek forrástiszteletét magyarázza ki e sajátságos hangú néprománcból. (Uo. II. 419–420).
A múlt században s helyenként ma is pávatollakkal cifrázták föl magokat az oláh leányok ünnepi viseletökben, pávatollal jártak füleik mögött, mondja Jósika Miklós (Emlékirat, V. 34). E szokás többé-kevésbé meglehetett a mi népünknél is. Más oldalról jól tudjuk azt, hogy a páva népdalainkban a szabadságot jelképezi (Vesd össze A fogoly katona c. székely balladával: „Ha én páva volnék, Folyóvízre mennék, stb. (Népkölt. Gyűjt. III. 43). Ez a páva itt, költeményünkben a leány hajadon voltát, szabad és gondatlan életét példázhatja, amelyet nem szívesen hagy oda az „ifjú, szép legények” csábító hitegetéseért: „Ha veletek utam vészem, A pávámat hová tészem? Mert ha szegény eltévedne, A szívem is megrepedne”… E szavak elég jól festik lelke aggodalmait. Végre mégis enged a hitegető szónak; azonban csakhamar keservesen meglakol könnyen-hívése: a csapodár ifjak eltűnnek, s a lány egyedül marad az erdőn „éjtszakára, fenevadak prédájára.”
(Kanyaró 2015: 263.)
95. Pávás leány (Ponyvanyomtatványból)
Lelőhely: EA 2276: 61–62. lap, 31. sz. Kanyaró Ferenc kézírása.
(Olosz Katalin jegyzete; Kanyaró 2015: 660.)