Pákainé
Jaj de hosszú, jaj de széles az az út,
Amelyiken kilenc zsandár elindult,
S Pákainé udvarára befordult.
– Pákainé, adjon isten jó estét!
– Adjon isten az uraknak szerencsét!
– Ne kévánjon, Pákainé, szerencsét,
Még ma éjjel szívébe szúrom a kést!
Mikor eztet Pákainé meghallá,
A két kezét fejire felkapcsolá.
– Jaj istenem, hogy kell nekem meghalnom,
Három éves kis gyermekem itt hagynom!
E balladában eredetileg nem „Pákainé”, hanem „Pápainé” szerepelt, akinek udvarára nem „kilenc zsandár”, hanem „kilenc betyár” fordult be. Az eset a következőképpen történt:
„Szolnoktól délnek a Tisza partján, az ún. vezsenyi kanyarulat szélén, ahol a Szentes felé vivő vasútvonal ma a Tiszát éri, állt egykor a Hajlati csárda (ma helyén vasúti őrház áll). Ennek bérlője volt az 50-es években Pápai Mihály. Őt és családját irtották ki 1859-ben, áldozó csütörtökre virradó hajnalon. A tanúskodó rokonok szerint a meggyilkoltak következők voltak: Pápai Mihály csárdás és felesége Darvas Katalin, ezek gyermekei: Franciska és Katalin, s az ott éjjeli szálláson meghált kúnszentmártoni gépész, ennek fia és kocsisa, utóbbiak nevei ismeretlenek. Megmenekültek a csárdásnak két gyermeke: Rozália és Gyula, kik a kemence kuckójából nézték végig a gyilkosságot. Állítólag ők ismerték fel a gyilkost is, aki a csárdásnak keresztkomája, a gyermekeknek pedig keresztapjuk volt. A gyilkos neve Kasza Kovács és társai. A gyilkosság állítólag bosszúból történt.” (Ethn. 1918: 245.)
(Konsza 1957: 205-206.)