Nagygalacon
Nagy Lajos (Borbáth), 74 éves
Nagygalacnak a térsége
Műveletlen a népsége.
Borvizemet elöntözöm,
Üvegemet összetöröm,
Szekeremet elégetem,
Vasát a Dunába vetem,
Hogy senki hasznát ne vehesse.
Vótam egy úrnak házánál,
Nem tovább, csak hat óránál,
Csupán a lónak valóért
Hat forintot kellett fizetni.
De ezt nem bírom fizetni,
Lovaimot el kell adni.
Látom a Dunát előttem,
Hát én ide minek jöttem?
Borvizemet ingyen kérik,
Annak örömit nem érik.
Mit vigyek feleségemnek,
Otthon hagyott kedvesemnek?
Mit egyebet, bút, bánatot,
Ezért szegény csak várhatott.
Ha kimegyek Barassóba,
Felülök a Fehér Lóra,
Ott fordul a sorsom jóra.
A Fehér Ló futogatott,
A búbánat szotyogatott.
A Székelyföldön egymás érik a borvízforrások. „Úton-útfélen, árokban, hegyoldalon, erdők sűrűjében, sőt a kapa nyomában is csodás vízi források fakadnak a székelyek földjéből”. (Köllő János 2001. 154–155.)
A borvizet messze vidékekre elszállították, árusítása ezer meg ezer embernek megélhetést jelentett.
Hagyomány őrzi, hogy Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemsége idején (1581–1602) köszvénye gyógyítására borszéki borvizet szállítottak Gyulafehérvárra (Tarisznyás Márton 1982. 168.).
Egyes adatok szerint a borszéki borvíz híre az 1700-as években Bécsig eljutott, sőt később nagyobb mennyiségben eladás céljából e városba is szállították a csíki székely szekereken. (Orbán Balázs II. 117.)
Bizonyos időszakokban Moldvába és Havasalföldre is szállítottak borvizet a csíki szekereken. „A Tömösi-hágón át Bukarestig, Ploiesti-ig, sőt Galacig is eljutottak” (Tarisznyás Márton 1982. 169.). Rendszeresen szállították Moldva, Havaselve különböző városaiba a kászoni borvizet is.
A borvíz szekerekkel szállítása nem kis veszéllyel járt, számos bosszúságot okozott eladása is.
1985-ben Ditróban még emlékeztek a borvizet szállító szekeresekre. Mészáros János mondotta: „Vótak itt olyan emberek, hogy az vót kimondottan a foglakozásuk, pénzkereset. Avval foglalkozott… A harmincas években megszűnt”.
(Albert Ernő 2004: 330-331.)