Mónár Anna

   Hol vót, hol nem vót, há’ vót eccer egy pár ember. Azok olyan jól éltek, hogy többet nem vót még merre. Az ember erdőpásztor vót. Vót egy kicsikéik es. De az asszony erőst szép vót. Mind haragudtak réjik, hogy milyen jól élnek.
   Vót egy katona, melyik csalta ki az asszonyokat az erdőbe s aggatta fel őket. De valami irigy asszonyok reávették a katonát, hogy csalja el azt es. El es ment a katona, s kezdte csalni. Az asszony nem akart. Addig csalta a katona, s addig erre s emerre, hogy kiverte az eszit. Ott hagyta a kicsikéit a bücsübe, s útnak indultak. Mikor este hazajött az embere az erdőről, megkapta a kicsi gyermekét sírva. Feleségét rikojtsa, keresi, suhutt nincs.
   Ők mentek, mentek, s a katona bévitte őt egy nagy rengeteg erdőbe. Mondja az asszonynak: „Ülj le, néjz egy kicsit a fejembe.” Éppeng az alá a fa alá ültette le, melyikre aggatta őköt. Egy bukros fa alá. Nez az asszony a fejibe a katonának. De a gondja mind vijsza a kicsi fiához vót s az emberihez. Gondolta, milyen jól éltek ők, s hogy tudta ő otthagyni az emberit, s elmennyen hazulról. Egyet nagyot sóhajtott az asszony, s felfelé tekintett. Meg es látta a fán: kilenc felakasztva, s tizedik az ő testvére. Úgy megéjedett az asszony, hogy egészen elment az ereje. Meggondolta abba hejbe, hogy métt van ő es oda vive. Sírni kezdett. Reacseppent a katonának a nyakára a könnye. Felszekik a katona. ,,Mé’ sirc magad, Mónár Anna?” — „Én nem sírok, te katona, elfölhitett, s a felhőből cseppent egy csepp eső.” De a katona kezdte venni mind szép beszédvel s csalogatta. Háha meg tudná csalni, hogy felmenjen a fára. Mondá neki: „Mónár Anna, menyj fel magad ide erre a fára. Vágd le onné’, mejikek fel vannak akasztva.” De a katona nem mondta, hogy ő aggatta fel. „Ó, te katona, én mitőte ezen a világon vagyok, sohasem hágtam fel fára. Hágj fel magad, hogy lássam meg, s utánnad én es felhágok.” Fel es szekik bátran a katona: mutassa meg Mónár Annának, hogy hágnak fára. Hogy szökött fel, hogy nem, visszaejté az éles kardját. Szépen mondja: „Anna, Anna, Mónár Anna, vesd fel ide a kardomat.” — „Fel én — mondja Mónár Anna —, de el es teszem a napodat. Hogy húzta neked a szived, hogy ennyi világot felaggass. Ingemet es azért csaltál, testvérem mellé felakajsz. De nem lesz ki, mer én elteszem a napodat.” Sírni kezdett a katona, könyörögni kezdett neki: „Hadd meg, Anna, a napomat, s add vissza a kardomal, me’ felfogadom én előtted, hogy többet soha senkit fel nem akasztok.” — „Neked a fogadásod olyan, mint a macskának. Felfogadod s meg es teszed.” Akkor a katona, hogy szállott le a fáról, Mónár Anna levágta a fejit.
   Sírni kezdett akkor Mónár Anna. Keservesen siratta a testvérit, hogy hol kellett ő meghaljon. Felhágott a fára, levette onnét. Egyéb tehetsége nem vót, de bár a lapiba bétakarta, eltemette. Immá’ gondolkozott, merre mennyen, s merre fogjon? Levetkeztette a katonát, felőtözött gúnyájába, s elindult a hazájába.
   Mikor béért a faluba, akkor mondják az asszonyok: „Esmeng jő a katona. De mi legyen vele? Nem olyan víg, aki vót. Feje lesütve, sírva mejen az úton.”
   Mikor hazaér a kapuba, há az embere künnt vót, vágta a fát. „Jó estét, jámbor gazda!” — mondá neki Mónár Anna. „Isten hozott, te katona.” — „Adna nekem az éccakára szállást?” — „A jó Istené a szállás, te katona. De nálam te nem tudsz nyugunni, me’ nekem van egy kicsi gyermekem, s az úgy sír. Három naptól sem nem szopott, sem nem aludt.” — „A nem baj, jámbor gazda, azétt tudok én aludni.”
   Bé jes mejen a katona, s mondja az embernek: „Van-e közelibe itt korcsoma?” — „Messze sincsen, közel sincsen. Csak a falu közepibe.” — „Hojzon nekem egy liter bort!” — Én nem menyek, te katona — mondá neki az ember —, me’ meghal a kicsi fiam.” — „A nem hal meg, jámbor gazda.”
   El es menyen az ember, hojzon neki bort. Mónár Anna kibongolta dolomántját, s megszoptatta kicsi fiát. Ahogy szopott, úgy elaludt.
   Meg es tért az ember a háznál. Ér a kapuhoz, de nem hallja, a kicsi fia sírjon. Meg es éjedett. Béfut bátran. „Ugye meghótt kicsi fiam?” — „A nem hótt meg, csak elaludt.” — „Én Istenem, mi az oka? Három naptól sem nem szopott, sem nem aludt.” — „Nádmézet adtam szájába, s ahogy szopta, úgy elaludt.”
   Leültek az asztalhoz, hogy megigyák a bort. Illogattak, beszélgettek. Az ember sírt, panaszkodott. Milyen jó asszonya vót s elment valahová, nem kapja suhutt. Csak mondja neki a katona: „Visszajönne Mónár Anna, megszidná-je, megverné-je.” — „Meg sem szidnám, s meg sem verném, soha életjibe még elé se hoznám.” Akkor sírni kezdett Mónár Anna. Kibongolta dolomántját. „Jámbor gazda, jámbor gazda, én vagyok e Mónár Anna!”
   A gazda nem es kérdette, hogy hol járt, s hol vót, úgy megörvendett.

„Gyere velem bié e bécsbe,
Mennyé pénzt hoztam én velem.”
Jámbor gazda biément bécsbe,
Elvevé a fiényes kardját,
Elcsapá e genge nyakát.

A ballada első változatai már Petrás Ince 1841—42-ből való gyűjtéséből ismeretesek. Moldvában a gyűjtő meseváltozatban is találkozott vele. Egy ilyen változatát lásd kötetünkben a 261. sz. alatt.

Domokos—Rajeczky I, 78—81, 84—6. — Gragger 192—4. — Ortutay, SzNb. 293—4. — Solymossy: MNépr.² III, 85—6, 123—4. — Faragó—Jagamas 68—79. — Csanádi—Vargyas 441—2. — Vargyas, MB. 129—57. — Leader 107—25. — Ortutay—Kriza 736.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 627-628.)