Balladatár


Címek
1   a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Évek
1837   1839   1853   1854   1856   1857   1859   1860   1862   1863   1864   1865   1866   1867   1868   1869   1870   1871   1873   1875   1882   1894   1895   1896   1897   1898   1899   1900   1901   1903   1904   1905   1906   1914   1933   1934   1936   1937   1938   1939   1940   1942   1943   1945   1946   1947   1949   1950   1951   1952   1953   1954   1955   1956   1957   1958   1959   1960   1961   1962   1963   1964   1965   1966   1967   1968   1969   1970   1971   1972   1973   1974   1975   1976   1977   1978   1979   1980   1981   1982   1983   1984   1987   1988   1990   2013   2014   ismeretlen  

Helymutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   z  

Névmutatók
a   b   c   d   e   f   g   h   i   j   k   l   m   n   o   p   r   s   t   u   v   w   z  

Mónár Anna


Gyűjtő: Kallós Zoltán
Gyűjtés ideje: 1959
Gyűjtés helye: Rácsila
Közlő: Kallós Zoltán
Közlés ideje: 1971
Megjelenés helye: Kallós Zoltán 1971: 597-599/261. sz.

Szöveg

   Hol vót, hol nem vót, há’ vót eccer egy pár ember. Azok olyan jól éltek, hogy többet nem vót még merre. Az ember erdőpásztor vót. Vót egy kicsikéik es. De az asszony erőst szép vót. Mind haragudtak réjik, hogy milyen jól élnek.
   Vót egy katona, melyik csalta ki az asszonyokat az erdőbe s aggatta fel őket. De valami irigy asszonyok reávették a katonát, hogy csalja el azt es. El es ment a katona, s kezdte csalni. Az asszony nem akart. Addig csalta a katona, s addig erre s emerre, hogy kiverte az eszit. Ott hagyta a kicsikéit a bücsübe, s útnak indultak. Mikor este hazajött az embere az erdőről, megkapta a kicsi gyermekét sírva. Feleségét rikojtsa, keresi, suhutt nincs.
   Ők mentek, mentek, s a katona bévitte őt egy nagy rengeteg erdőbe. Mondja az asszonynak: „Ülj le, néjz egy kicsit a fejembe.” Éppeng az alá a fa alá ültette le, melyikre aggatta őköt. Egy bukros fa alá. Nez az asszony a fejibe a katonának. De a gondja mind vijsza a kicsi fiához vót s az emberihez. Gondolta, milyen jól éltek ők, s hogy tudta ő otthagyni az emberit, s elmennyen hazulról. Egyet nagyot sóhajtott az asszony, s felfelé tekintett. Meg es látta a fán: kilenc felakasztva, s tizedik az ő testvére. Úgy megéjedett az asszony, hogy egészen elment az ereje. Meggondolta abba hejbe, hogy métt van ő es oda vive. Sírni kezdett. Reacseppent a katonának a nyakára a könnye. Felszekik a katona. ,,Mé’ sirc magad, Mónár Anna?” — „Én nem sírok, te katona, elfölhitett, s a felhőből cseppent egy csepp eső.” De a katona kezdte venni mind szép beszédvel s csalogatta. Háha meg tudná csalni, hogy felmenjen a fára. Mondá neki: „Mónár Anna, menyj fel magad ide erre a fára. Vágd le onné’, mejikek fel vannak akasztva.” De a katona nem mondta, hogy ő aggatta fel. „Ó, te katona, én mitőte ezen a világon vagyok, sohasem hágtam fel fára. Hágj fel magad, hogy lássam meg, s utánnad én es felhágok.” Fel es szekik bátran a katona: mutassa meg Mónár Annának, hogy hágnak fára. Hogy szökött fel, hogy nem, visszaejté az éles kardját. Szépen mondja: „Anna, Anna, Mónár Anna, vesd fel ide a kardomat.” — „Fel én — mondja Mónár Anna —, de el es teszem a napodat. Hogy húzta neked a szived, hogy ennyi világot felaggass. Ingemet es azért csaltál, testvérem mellé felakajsz. De nem lesz ki, mer én elteszem a napodat.” Sírni kezdett a katona, könyörögni kezdett neki: „Hadd meg, Anna, a napomat, s add vissza a kardomal, me’ felfogadom én előtted, hogy többet soha senkit fel nem akasztok.” — „Neked a fogadásod olyan, mint a macskának. Felfogadod s meg es teszed.” Akkor a katona, hogy szállott le a fáról, Mónár Anna levágta a fejit.
   Sírni kezdett akkor Mónár Anna. Keservesen siratta a testvérit, hogy hol kellett ő meghaljon. Felhágott a fára, levette onnét. Egyéb tehetsége nem vót, de bár a lapiba bétakarta, eltemette. Immá’ gondolkozott, merre mennyen, s merre fogjon? Levetkeztette a katonát, felőtözött gúnyájába, s elindult a hazájába.
   Mikor béért a faluba, akkor mondják az asszonyok: „Esmeng jő a katona. De mi legyen vele? Nem olyan víg, aki vót. Feje lesütve, sírva mejen az úton.”
   Mikor hazaér a kapuba, há az embere künnt vót, vágta a fát. „Jó estét, jámbor gazda!” — mondá neki Mónár Anna. „Isten hozott, te katona.” — „Adna nekem az éccakára szállást?” — „A jó Istené a szállás, te katona. De nálam te nem tudsz nyugunni, me’ nekem van egy kicsi gyermekem, s az úgy sír. Három naptól sem nem szopott, sem nem aludt.” — „A nem baj, jámbor gazda, azétt tudok én aludni.”
   Bé jes mejen a katona, s mondja az embernek: „Van-e közelibe itt korcsoma?” — „Messze sincsen, közel sincsen. Csak a falu közepibe.” — „Hojzon nekem egy liter bort!” — Én nem menyek, te katona — mondá neki az ember —, me’ meghal a kicsi fiam.” — „A nem hal meg, jámbor gazda.”
   El es menyen az ember, hojzon neki bort. Mónár Anna kibongolta dolomántját, s megszoptatta kicsi fiát. Ahogy szopott, úgy elaludt.
   Meg es tért az ember a háznál. Ér a kapuhoz, de nem hallja, a kicsi fia sírjon. Meg es éjedett. Béfut bátran. „Ugye meghótt kicsi fiam?” — „A nem hótt meg, csak elaludt.” — „Én Istenem, mi az oka? Három naptól sem nem szopott, sem nem aludt.” — „Nádmézet adtam szájába, s ahogy szopta, úgy elaludt.”
   Leültek az asztalhoz, hogy megigyák a bort. Illogattak, beszélgettek. Az ember sírt, panaszkodott. Milyen jó asszonya vót s elment valahová, nem kapja suhutt. Csak mondja neki a katona: „Visszajönne Mónár Anna, megszidná-je, megverné-je.” — „Meg sem szidnám, s meg sem verném, soha életjibe még elé se hoznám.” Akkor sírni kezdett Mónár Anna. Kibongolta dolomántját. „Jámbor gazda, jámbor gazda, én vagyok e Mónár Anna!”
   A gazda nem es kérdette, hogy hol járt, s hol vót, úgy megörvendett.



Megjegyzés

Az Európa-szerte ismert Kékszakáll-monda, a szeretőit legyilkoló nőcsábító története a magyar balladaváltozatokban — a többi európai balladáktól eltérően — a csábító halálával, az áldozatul újonnan kiszemelt hősnő szerencsés megmenekülésével és férjéhez, gyermekéhez való visszatérése fordulatával végződik. A balladának már eddig is ismertük moldvai változatait, a változataink közé besorolt új aranyosszéki és a gyimesvölgyi előfordulások azonban bővítik a folklór-földrajzi előfordulást illető ismereteinket. A gyűjtő helyszíni tapasztalatai szerint e balladát a Szeret melléki csángó falvak mindenikében ismerik. Az egyik klézsei változatban — az összes többi változatoktól eltérően — a hazatérő Molnár Annának a férj nem kegyelmez meg. A változat utolsó sorait idézzük:

„Gyere velem bié e bécsbe,
Mennyé pénzt hoztam én velem.”
Jámbor gazda biément bécsbe,
Elvevé a fiényes kardját,
Elcsapá e genge nyakát.

A ballada első változatai már Petrás Ince 1841—42-ből való gyűjtéséből ismeretesek. Moldvában a gyűjtő meseváltozatban is találkozott vele. Egy ilyen változatát lásd kötetünkben a 261. sz. alatt.

Domokos—Rajeczky I, 78—81, 84—6. — Gragger 192—4. — Ortutay, SzNb. 293—4. — Solymossy: MNépr.2 III, 85—6, 123—4. — Faragó—Jagamas 68—79. — Csanádi—Vargyas 441—2. — Vargyas, MB. 129—57. — Leader 107—25. — Ortutay—Kriza 736.

(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 627-628.)