Molnár Annának a férje

Albert Mátyásné Tamás Katalin, 65 éves

Molnár Annának a férje
Elment egyszer az erdőbe.
Otthon maradt Molnár Anna
S a bölcsőbe a kis fia.

Bement hozzá egy katona.
– Gyere velem, Molnár Anna,
Veszek neked selyem szoknyát,
S a lábodra piros csizmát!

– Elmegyek én, jó katona,
Elmegyek én, jó katona.

Elindula Molnár Anna,
Mentek, mentek hosszú útra.
Bémenének egy erdőbe,
S leültek egy fa tövébe.

– Ülj le ide, Molnár Anna,
De fel ne tekints a fára!
Nézz fejembe Molnár Anna –
Arra kérte a katona.

Nézegetett Molnár Anna,
De elaludt a katona.
Molnár Anna feltekintett
A nagy fának tetejére.

Kilenc kislány ott fityege,
Felakasztva mind a kilenc.
Meg es jedett Molnár Anna,
Eszibe jutott kisfia.

Könnyei kezdtek hullani
A katona orcájára.
Felébredett a katona,
Rászólott, hogy: – Mit sírsz, Anna?

– Nem sírok én, dehogy sírok,
Harmat cseppent le a fáról.

Felkelt onnan a katona.
– Gyere te is, Molnár Anna,
Mássz fel erre a nagy fára!
– Nem tudok én fára mászni.

– Májsz fel, Anna, gyorsan májsz fel!
– Felmászok én, jó katona,
Csak mutasd meg, hogy csináljam.

S elindult a jó katona,
Hogy májszon fel a nagy fára,
S visszaesék fényes kardja.

S Molnár Anna felragadá,
A katona fejit lecsapá.
– Így kell neked, jó katona.

Molnár Anna felőtözék
A katona dolmányába,
Hazamene vacsorára
Jámbor ura szállására.

– Hallod-e te, jámbor gazda,
Adjál szállást éjszakára!
– Nem adhatok, jó katona,
Elhagyott a feleségem.
Síró fiam a bölcsőbe,
Úgy sem pihenhetsz te tölle.

– Nem baj az má, jámbor gazda.
Elévette pénztárcáját,
Odaadott húsz forintot.
– Hozzál nekem, jámbor gazda,
A kocsmából egy kupa bort!

Elmene a jábor gazda.
S míg a gazda odajára,
A dolmányát kigombolá,
Síró fiát megszoptatá.

Kicsi fia elaluvék,
Mint a bunda, úgy nyugovék.
Hazament a jámbor gazda,
Csudálkozék, mi az oka,
Hogy úgy alszik a kisfia.

Vacsoráltak s borozgattak.
Megszólalt a jó katona:
– Jámbor gazda, mit is szólnál,
Feleséged visszajőne,
Megszidnád-e, megvernéd-e?

– Meg se szidnám, meg se verném,
A szemire meg se vetném,
Csak még egyszer itthon lenne,
Hogy fiamnak anyja lenne.

S levetkezék Molnár Anna,
S megismeré jámbor gazda,
S lefekteté s betakarta,
Soha többet fel se hozta.

  Korábban Az elcsalt menyecske (Vargyas Lajos II. 44.), legutóbb Az elcsalt anya típuscímen (Faragó József 1998. 206. 40.) közölték e balladát.
  Vargyas Lajos (II.50.) 74 változat lelőhelyét sorolta fel. Csíkból a következő helységek szerepelnek: Borszék, Csíkmadaras, Gyergyóditró, Gyergyószentmiklós, Gyimesfelsőlok, Gyimesfelsőlok–Sántatelek 2, Gyimesközéplok–Bükkhavaspataka, Gyimesközéplok–Jávárdipataka, Gyimesvölgye–Hidegség, Gyimesvölgye–Récepatak, Gyimesvölgye–Magyarcsügés, Szárhegy, Tekerőpatak.
  A fentieket még 27 régebbi és újabb adattal egészítettük ki. (Albert Ernő 1989. 151–152.)
  Újabb közlések: 1–5. Ág Tibor―Sima Ferenc―Mórocz Károly 1979. 20:2. és 4 lelőhely (402:2.j.).; 6–11. Pozsony Ferenc 1984. 239.; 12–17. Szegő Júlia 1988. 63–77:24–29.; 18–19. Albert Ernő 1989. 59–68:7–8.;  20–21. Seres András―Szabó Csaba 1991. 209:144., 211:146.; 22. B. Kovács István 1994. 240:1.; 23. Pozsony Ferenc 1994. 31:2.; 24. Zsók Béla 1995. 31:10.
  Az eddigi változatok, prózai szövegekkel együtt az itt közölt 3 balladával 128-ra emelkednek.
  Vargyas Lajos a ballada francia eredetét bizonyította (II. 54–64.); összesen 600 francia, olasz, portugál, spanyol, angol, holland, német, dán, svéd, norvég, lengyel, szlovák-morva, román, délszláv e típusú ballada adatait közölte.
  A ballada fa alatti jelenete és a fejbenézés motívuma megtalálható számos keleti, szibériai nép költészetében, ami annak a bizonyítéka, hogy a franciáktól átvett balladába „beillesztettük a keleti hősénekből származó elemet, a fa alatti pihenőt a rajta felakasztott korábbi áldozatokkal” (Vargyas Lajos 1994. 172:19.). Legutóbb Faragó József újabb adatokkal gazdagította az eddigi kutatások eredményeit. (1998. 302–303.)
  Özv. Márton Ferencné Ádám Terézia 61 éves korában mondotta 1973. augusztus 16-án: „Akkorjában, mikor gyermekek vótunk, nagyon forgott, ugye. Azok elhaltak, akik olyan öreg nénik, akik énekelgették, ugye…, ezelőtt ez vót a nóta.”

(Albert Ernő 2004: 304.)