Molnár Anna

Simonfi Elekné Sándor Judit, 64 éves

– Gyere velem, Mónár Anna,
Rengetegbe, nagy havasba.
Gyere velem, Mónár Anna,
Rengetegbe, nagy havasba.

– Nem mehetek, Salgó Márton,
– Van énnékem hitves társom.
Van énnékem hitves társom,
Karon üllő kicsiny fiam.

Addig hívta, addig csalta,
Lóra kapta s elragadta,
Elértek a burkus fához,
Burkus fának árnyékához.

Burkus fának ágaira
Hat szép leány felakasztva,
Hat szép leány felakasztva.
– A hetedik én leszek ma.

– Mér sírsz, mér sírsz, Mónár Anna?
– Nem sírok én, Salgó Márton,
Nem sírok én, Salgó Márton,
Harmat vagyon a faágon.

– Harmat ugyan hogyan vóna,
Mikor éppen álló dél van.
Készülj, készülj, Mónár Anna,
Gyere velem fel a fára.

– Nem szoktam én hágni fákon,
Menj előre, mutass példát,
Menj előre, mutass példát,
Úgy követem én is útját.

Felméne ja burkus fára,
Élles kardja visszahulla.
– Add fel, add fel, Mónár Anna,
Add fel, add fel, Mónár Anna!

Mónár Anna úgy feladta,
A gyönge nyakát levágta.
Felőtözött Mónár Anna
Salgó Márton ruhájába.
– Jó estét, te jámbor gazda,
Adsz-é szállást az éjszaka?
– Szállást ugyan nem adhatok,
Sír a fiam igen nagyon.

– Hallod-é, te jámbor gazda,
Van-é jó bor a faluba?
– Jó bor ugyan vagyon, vagyon,
Sír a fiam igen nagyon.

Míg az ura oda jára,
Kigombolta ja dolmányát,
Kigombolta ja dolmányát,
Megszoptatta kicsiny fiát.

– Hallod-é, te jámbor gazda,
Hogyha feleséged élne,
Megvernéd-e, megszidnád-e,
Életibe fölvetnéd-e?

– Meg se szidnám, meg se verném,
Életibe föl se vetném.
– Én vagyok a feleséged,
Akivel mondtad a hitet.

Egyike a legrégebbi balladáinknak. Első kibédi változata 1913-ban jelent meg, dallammal együtt (Seprődi, 1974: 377; Marosszéki, 1913: 38; ESzD: 67.) A balladához csatolt jegyzeteiben Seprődi azt írja hogy „… a ballada ma is még élő, fejlődő alakuló életet él a nép közt.” (Marosszéki, 1913: 38.)

            Gyűjteményemben a ballada hét változata található, hatot közlök. A kimaradt változat (156.) töredékes. Az adatközlő, aki a legfiatalabb a Molnár Anna-énekesek közül (50 éves), mindössze a két első versszakot tudta reprodukálni. Tizenkét esztendős lehetett, amikor megtanulta az édesanyjától. A tollútépőben énekelték. Egykori népszerűségét az is bizonyítja, hogy a legtöbb adatközlő a fonóban tanulta 50-60 évvel ezelőtt. A 4. sz. ballada adatközlője meg is jegyezte: „A fonóban divatos nóta vót.” Ma a fiatalabb nemzedék körében egyáltalán nem ismerik, könyvből, rádióból hallottak róla. Az öregek is csak a gyűjtő kérlelésére mondták el az egykor tanult szövegeket. Igen tanulságos a dallamokról tett észrevételünk: dallammal együtt csak négyen tudták reprodukálni, de ebből a négyből is csak kettőt közölhettünk. A többinek az adatközlője vagy egyáltalán nem emlékezett már a dallamra (5. és 9. sz.), vagy teljesen rossz, egészen romlott dallamra, illetve féldallamra énekelte (6. és 8. sz.).

            „Senkinek se kell az ilyen hosszú nóta” – mondta a 4-es számú ballada énekese. Ez a megjegyzés egybecseng azzal, amit nemrég, éppen a kibédi balladákról beszélve, így összegeztem: „Fölvetődik végül a kérdés: mi a magyarázata a balladák ilyen nagymérvű háttérbe szorulásának? A leglényegesebb az, hogy alapvetően megváltozott a nép élete, megszűntek a régi életmód társas összejövetelei (fonó, kukoricahántó, disznótor, kaláka stb.), gyors életritmusunk pedig nem kedvez többé a hosszú »történelmes« énekeknek. A könyv, a rádió, a tévé térhódítása révén a lakosság hozzájutott a magasabb civilizációhoz. Megszűnt a falu évszázados zártsága. A közösben végzett munka egyre inkább a gyors információcsere szerepét játssza: a falu, az ország, a nagyvilág hírei, a politikai események képezik a beszélgetések legfőbb tárgyát. Országot, világot lát a nép, illetve az ország, a világ gondja-baja beköltözött szűk otthonába. Fiataljaink például a hosszú téli estéken még össze-összegyűlnek varró-estékre (fonó nincs, mert nincs csepű), de ezekről az összejövetelekről már elmaradhatatlan a lemezjátszó és a rádió táncműsora…” (Énekeseink balladakészlete. Falvak Dolgozó Népe, 1973. szept. 19.).

            Ezek a körülmények, nyilván, alaposan kikezdték epikus énekhagyományunkat. A 9. sz. ballada például már félig vers, félig próza állapotában van. Pedig az adatközlő valamikor jól tudta az éneket, de ahogy teltek az évek, egyre ritkábban jutott eszébe, s másoktól is alig hallotta. Nem igényelte senki, s most csak a gyűjtő kérlelésére próbálta újra reprodukálni. Már nem jutott eszébe a dallam s nem tudta elmondani egészében a szöveget sem: prózai részekkel egészítette ki a hiányzó momentumokat.

            Ezek után nyilvánvaló, hogy a Molnár Anna-ballada már nem él „fejlődő-alakuló életet”, a kibédi népköltészetben, mint a századforduló éveiben, Seprődi korában. Feltűnő, hogy egyetlen férfi adatközlőre sem akadtam, valószínű, elsősorban a nők kedvelt „történelmes” éneke lehetett. „Van tehát egy vonzalom, érvényesül egy szelekció, amelynek folytán a balladaköltészetből a nők elsősorban a női tragédiákra, a férfiak elsősorban a férfitragédiákra reagálnak.” (Faragó–Ráduly).

(Ráduly 1975: 173–174.)