Molnár Anna

Mátys Klára, 61 éves

– Gyere velem, Mónár Anna,
Gyere velem hosszú jútra,
Gyere velem hosszú jútra,
Hosszú jútra, rengetegbe.

– Nem megyek én, Ajgó Márton,
Vagyon nékem jámbor uram,
Vagyon nékem jámbor uram,
Karon üllő kicsi fiam.

Addig csalta, csalogatta,
Lóra kapta s elragadta,
Elragadta hosszú jútra,
Burkos fának árnyékába.

– Mónár Anna, édes kincsem,
Nézz egy kicsit a fejembe.
Amint nézett a fejébe,
El is aludt az ölébe.

Feltekint a burkos fára,
Kilenc szép lány felakasztva,
Kilenc szép lány felakasztva.
– A tizedik én leszek ma!

– Mónár Anna, édes kincsem,
Add fel nékem a kardomat.
Kirántotta élles kardját,
S levágta ja gyönge nyakát.

Felőtözött ruhájába,
Felpattant a paripára,
Felpattant a paripára,
S visszatért a falujába.

– Hallod-é, te jámbor gazda,
Adsz-e szállást az éjszaka?
– Én már szállást nem adhatok,
Síró gyermek ne zavarjon.

– Nem bánom én, hogyha sír is,
Telik az éjszaka úgy is.
Hallod-é, te jámbor gazda,
Van-é jó bor a faluba?

– Itt a jó bor messzi vagyon,
Sír a gyermek, nem hagyhatom.
– Nem bánom én, hogyha sír is,
Vigyázok rá én magam is.

Elindul a jámbor gazda
Jó bort hozni, hogyha kapna.
Elindul a jámbor gazda
Jó bort hozni, hogyha kapna.

Mónár Anna azon közben
Kigombolta dolomántját,
Kigombolta dolomántját,
Megszoptatta kicsi fiát.

Jön haza ja jámbor gazda.
– Tán tudja ja kicsi fiam,
Hogy idegen van a házban,
Hogy idegen van a házban?

Leülének, vacsoráznak,
S a jó borból illogásznak.
Leülének, vacsoráznak,
S a jó borból illogásznak.

– Hallod-é, te jámbor gazda,
Feleséged hogyha jönne,
Feleséged hogyha jönne,
Megszidnád-e, megvernéd-e?

– Meg se szidnám, meg se verném,
Még éltiben föl se vetném.
– Én vagyok a feleséged,
Kivel elmondtad a hitet.

Egyike a legrégebbi balladáinknak. Első kibédi változata 1913-ban jelent meg, dallammal együtt (Seprődi, 1974: 377; Marosszéki, 1913: 38; ESzD: 67.) A balladához csatolt jegyzeteiben Seprődi azt írja hogy „… a ballada ma is még élő, fejlődő alakuló életet él a nép közt.” (Marosszéki, 1913: 38.)

            Gyűjteményemben a ballada hét változata található, hatot közlök. A kimaradt változat (156.) töredékes. Az adatközlő, aki a legfiatalabb a Molnár Anna-énekesek közül (50 éves), mindössze a két első versszakot tudta reprodukálni. Tizenkét esztendős lehetett, amikor megtanulta az édesanyjától. A tollútépőben énekelték. Egykori népszerűségét az is bizonyítja, hogy a legtöbb adatközlő a fonóban tanulta 50-60 évvel ezelőtt. A 4. sz. ballada adatközlője meg is jegyezte: „A fonóban divatos nóta vót.” Ma a fiatalabb nemzedék körében egyáltalán nem ismerik, könyvből, rádióból hallottak róla. Az öregek is csak a gyűjtő kérlelésére mondták el az egykor tanult szövegeket. Igen tanulságos a dallamokról tett észrevételünk: dallammal együtt csak négyen tudták reprodukálni, de ebből a négyből is csak kettőt közölhettünk. A többinek az adatközlője vagy egyáltalán nem emlékezett már a dallamra (5. és 9. sz.), vagy teljesen rossz, egészen romlott dallamra, illetve féldallamra énekelte (6. és 8. sz.).

            „Senkinek se kell az ilyen hosszú nóta” – mondta a 4-es számú ballada énekese. Ez a megjegyzés egybecseng azzal, amit nemrég, éppen a kibédi balladákról beszélve, így összegeztem: „Fölvetődik végül a kérdés: mi a magyarázata a balladák ilyen nagymérvű háttérbe szorulásának? A leglényegesebb az, hogy alapvetően megváltozott a nép élete, megszűntek a régi életmód társas összejövetelei (fonó, kukoricahántó, disznótor, kaláka stb.), gyors életritmusunk pedig nem kedvez többé a hosszú »történelmes« énekeknek. A könyv, a rádió, a tévé térhódítása révén a lakosság hozzájutott a magasabb civilizációhoz. Megszűnt a falu évszázados zártsága. A közösben végzett munka egyre inkább a gyors információcsere szerepét játssza: a falu, az ország, a nagyvilág hírei, a politikai események képezik a beszélgetések legfőbb tárgyát. Országot, világot lát a nép, illetve az ország, a világ gondja-baja beköltözött szűk otthonába. Fiataljaink például a hosszú téli estéken még össze-összegyűlnek varró-estékre (fonó nincs, mert nincs csepű), de ezekről az összejövetelekről már elmaradhatatlan a lemezjátszó és a rádió táncműsora…” (Énekeseink balladakészlete. Falvak Dolgozó Népe, 1973. szept. 19.).

            Ezek a körülmények, nyilván, alaposan kikezdték epikus énekhagyományunkat. A 9. sz. ballada például már félig vers, félig próza állapotában van. Pedig az adatközlő valamikor jól tudta az éneket, de ahogy teltek az évek, egyre ritkábban jutott eszébe, s másoktól is alig hallotta. Nem igényelte senki, s most csak a gyűjtő kérlelésére próbálta újra reprodukálni. Már nem jutott eszébe a dallam s nem tudta elmondani egészében a szöveget sem: prózai részekkel egészítette ki a hiányzó momentumokat.

            Ezek után nyilvánvaló, hogy a Molnár Anna-ballada már nem él „fejlődő-alakuló életet”, a kibédi népköltészetben, mint a századforduló éveiben, Seprődi korában. Feltűnő, hogy egyetlen férfi adatközlőre sem akadtam, valószínű, elsősorban a nők kedvelt „történelmes” éneke lehetett. „Van tehát egy vonzalom, érvényesül egy szelekció, amelynek folytán a balladaköltészetből a nők elsősorban a női tragédiákra, a férfiak elsősorban a férfitragédiákra reagálnak.” (Faragó–Ráduly).

(Ráduly 1975: 173–174.)