Molnár Anna

Nagy Sándorné Seprődi Sára, 73 éves

– Gyere velem, Mónár Anna,
Rengetegbe, hosszú útra,
Rengetegbe, hosszú útra.

– Nem mehetek, Ajgó Márton,
Vagyon nékem hites társom,
S karon üllő kicsiny fiam.

Addig hítta, addig csalta,
Lóra kapta s elragadta,
Lóra kapta s elragadta.

Elmentek a messze útra,
Ződ erdőnek közepébe,
Ződ erdőnek közepébe.

Elértek egy burkus fához,
Burkus fának árnyékába,
Burkus fának árnyékába.

– Mónár Anna, édes kincsem,
Nézz egy kicsit a fejembe,
Nézz egy kicsit a fejembe.

Addig nézett a fejébe,
Míg elaludt az ölébe,
Míg elaludt az ölébe.

Széttekintett az erdőbe,
Meglátta ja nagy burkus fát,
Meglátta ja nagy burkus fát.

Burkus fának ágaira
Nyolc lány vala felakasztva,
Nyolc lány vala felakasztva.

Hej, gondolta ő magába,
Kilencedik leszek én ma,
Kilencedik leszek én ma.

Sírni kezdett Mónár Anna,
Szeméből könny kicsordula,
Szeméből könny kicsordula.

– Mér sírsz, mér sírsz, Mónár Anna?
– Nem sírok én, Ajgó Márton,
Csak harmat van a faágon.

– Ugyan harmat hogy is vóna,
Hiszen mostan álló dél van,
Hiszen mostan álló dél van.

Készülj, készülj, Mónár Anna,
Indulj fel a burkus fára,
Indulj fel a burkus fára.

– Nem menyek én, Ajgó Márton,
Nem szoktam én fára mászni,
Nem szoktam én fára hágni.

S menj fel előbb, Ajgó Márton,
Megtanolom, hogy kell menni,
Megtanolom, hogy kell menni.

Felmene ja burkus fára,
Visszahulla élles kardja,
Visszahulla élles kardja.

– Add fel, Anna, a kardomat.
– Mindjár, mindjár, Ajgó Márton,
Mindjár, mindjár, Ajgó Márton.

Lehajola Ajgó Márton,
Hogy ő vegye át a kardot,
Hogy ő vegye át a kardot.

Mónár Anna meggondolta,
Karddal a nyakát levágta,
Karddal a nyakát levágta.

Felőtözött Mónár Anna
Ajgó Márton ruhájába,
Ajgó Márton ruhájába.

Lóra pattant s elnyargala
Édes fia otthonába,
Édes fia otthonába.

– Hallod-é, te kedves gazda,
Adj szállást az éjszakára,
Adj szállást az éjszakára.

– Szállást ugyan nem adhatok,
Sír a fiam igen nagyon,
Sír a fiam igen nagyon.

– Hallod-é, te édes gazda,
Van-e jó bor a faluba,
Van-e jó bor a faluba?

– Vagyon jó bor, vagyon, vagyon,
Síró fiam kire hagyom,
Síró fiam kire hagyom?

– Hallod-é, te édes gazda,
Ügyelek én a fiadra,
Ügyelek én a fiadra.

S míg az ura borér jára,
Síró fiát megszoptatta,
Síró fiát megszoptatta.

– Hallod-é, te jó katona,
Mér nem sír a kicsi fiam,
Mér nem sír a kicsi fiam?

– Ölbe vettem, megcsókoltam,
Az ölömbe elaltattam,
Az ölömbe elaltattam.

Hallod-é, te édes gazda,
Feleséged hogyha élne,
Megszidnád-e, megvernéd-e?

Megszidnád-e, megvernéd-e,
Vagy szemire felvetnéd-e,
Vagy szemire felvetnéd-e?

– Meg se szidnám, s meg se verném,
A szemire fel se vetném,
A szemire fel se vetném.

– Én vagyok a feleséged,
Kivel elmondtad a hitet,
Kivel elmondtad a hitet.

Egymás vállára borulva
Megölelte, megcsókolta,
Megölelte, megcsókolta.

4–9. Az elcsalt anya (Molnár Anna. I–VI.)

Egyike a legrégebbi balladáinknak. Első kibédi változata 1913-ban jelent meg,

dallammal együtt (Seprődi, 1974: 377; Marosszéki, 1913: 38; ESzD: 67.) A balladához csatolt jegyzeteiben Seprődi azt írja hogy „… a ballada ma is még élő, fejlődő alakuló életet él a nép közt.” (Marosszéki, 1913: 38.)

            Gyűjteményemben a ballada hét változata található, hatot közlök. A kimaradt változat (156.) töredékes. Az adatközlő, aki a legfiatalabb a Molnár Anna-énekesek közül (50 éves), mindössze a két első versszakot tudta reprodukálni. Tizenkét esztendős lehetett, amikor megtanulta az édesanyjától. A tollútépőben énekelték. Egykori népszerűségét az is bizonyítja, hogy a legtöbb adatközlő a fonóban tanulta 50-60 évvel ezelőtt. A 4. sz. ballada adatközlője meg is jegyezte: „A fonóban divatos nóta vót.” Ma a fiatalabb nemzedék körében egyáltalán nem ismerik, könyvből, rádióból hallottak róla. Az öregek is csak a gyűjtő kérlelésére mondták el az egykor tanult szövegeket. Igen tanulságos a dallamokról tett észrevételünk: dallammal együtt csak négyen tudták reprodukálni, de ebből a négyből is csak kettőt közölhettünk. A többinek az adatközlője vagy egyáltalán nem emlékezett már a dallamra (5. és 9. sz.), vagy teljesen rossz, egészen romlott dallamra, illetve féldallamra énekelte (6. és 8. sz.).

            „Senkinek se kell az ilyen hosszú nóta” – mondta a 4-es számú ballada énekese. Ez a megjegyzés egybecseng azzal, amit nemrég, éppen a kibédi balladákról beszélve, így összegeztem: „Fölvetődik végül a kérdés: mi a magyarázata a balladák ilyen nagymérvű háttérbe szorulásának? A leglényegesebb az, hogy alapvetően megváltozott a nép élete, megszűntek a régi életmód társas összejövetelei (fonó, kukoricahántó, disznótor, kaláka stb.), gyors életritmusunk pedig nem kedvez többé a hosszú »történelmes« énekeknek. A könyv, a rádió, a tévé térhódítása révén a lakosság hozzájutott a magasabb civilizációhoz. Megszűnt a falu évszázados zártsága. A közösben végzett munka egyre inkább a gyors információcsere szerepét játssza: a falu, az ország, a nagyvilág hírei, a politikai események képezik a beszélgetések legfőbb tárgyát. Országot, világot lát a nép, illetve az ország, a világ gondja-baja beköltözött szűk otthonába. Fiataljaink például a hosszú téli estéken még össze-összegyűlnek varró-estékre (fonó nincs, mert nincs csepű), de ezekről az összejövetelekről már elmaradhatatlan a lemezjátszó és a rádió táncműsora…” (Énekeseink balladakészlete. Falvak Dolgozó Népe, 1973. szept. 19.).

            Ezek a körülmények, nyilván, alaposan kikezdték epikus énekhagyományunkat. A 9. sz. ballada például már félig vers, félig próza állapotában van. Pedig az adatközlő valamikor jól tudta az éneket, de ahogy teltek az évek, egyre ritkábban jutott eszébe, s másoktól is alig hallotta. Nem igényelte senki, s most csak a gyűjtő kérlelésére próbálta újra reprodukálni. Már nem jutott eszébe a dallam s nem tudta elmondani egészében a szöveget sem: prózai részekkel egészítette ki a hiányzó momentumokat.

            Ezek után nyilvánvaló, hogy a Molnár Anna-ballada már nem él „fejlődő-alakuló életet”, a kibédi népköltészetben, mint a századforduló éveiben, Seprődi korában. Feltűnő, hogy egyetlen férfi adatközlőre sem akadtam, valószínű, elsősorban a nők kedvelt „történelmes” éneke lehetett. „Van tehát egy vonzalom, érvényesül egy szelekció, amelynek folytán a balladaköltészetből a nők elsősorban a női tragédiákra, a férfiak elsősorban a férfitragédiákra reagálnak.” (Faragó–Ráduly).

(Ráduly 1975: 173–174.)