Molnár Anna
Anna, Anna, Molnár Anna,
Molnár Anna ül ablakba,
Köti, köti koszorúját,
Ringatgatja kicsi fiát.
Arra sétál egy katona.
„Gyere velem, Molnár Anna!”
„Nem mehetek, vitéz uram,
Mert nekem van hitvestársam.
Kicsi fiam a bölcsőbe,
Jámbor uram a szőlőbe,
Búza tészta tekenyőbe,
Ég a tűz a kemencébe.”
Addig hítta, csalogatta:
„Gyere velem, Molnár Anna,
Nekem vagyon hat kőházam,
Hetediket most csinálom.”
Molnár Anna mit gondola,
Katonával elindula.
Mennek, mennek, mendegélnek,
Míg egy nagy erdőbe értek.
Találtak egy burkos fára,
Leültek az árnyékába.
„Molnár Anna, édes kincsem,
Keress egy kicsit fejembe.
Keress egy kicsit fejembe,
Csak fel ne tekints az égre.”
Addig nézett a fejébe,
Míg elaludt az ölébe.
Molnár Anna mit gondola,
Feltekinte a nagy fára,
A nagy fának ágaira
Hat szép leány felakasztva.
Könny szeméből kicsordula.
„Mért sírsz, mért sírsz, Molnár Anna?”
„Eszembe jutott kis fiam,
Kicsi fiam, jámbor uram.
Kicsi fiam a bölcsőbe,
Jámbor uram a szőlőbe,
Búza tészta tekenyőbe,
Ég a tűz a kemencébe.”
„Készülj, készülj, Molnár Anna,
Indulj fel a burkos fára!”
„Nem szoktam én fára mászni,
Csak a földön szoktam járni.
Mutass utat, menj előre,
Megtanulom én is tőled.”
A katona elindula,
Éles kardja visszahulla.
„Add fel, add fel, Molnár Anna!”
„Mingyár, mingyár, jó katona.”
Úgy fel hajtá éles kardját,
Ketté csapá gyenge nyakát.
Felöltözött dolmányába,
Visszaindult hazájába.
Ott megállott kapujába,
Bekiáltott udvarára:
„Aluszol-e, jámbor gazda,
Adsz-é szállást éjszakára?”
„Nem adhatok, jó katona,
Elhagyott a feleségem,
Elhagyott a feleségem,
Síró gyermek tűzhelyemen.”
„Attól ugyan adhatsz szállást,
Hallottam én gyermeksírást.
Hallod-e te, jámbor gazda,
Van-é jó bor a faluba?”
„A jó bor az messze vagyon,
A gyermekem kire hagyom?”
Mig a gazda borért jára,
Mit csinála Molnár Anna,
Kigombolá a dolmányát,
Megszoptatta kicsi fiát.
Hogy az apja megérkezik,
Sírást nem hall, csudálkozik.
„Hallod-e te, jámbor gazda,
Egyet kérdek, felelj arra.
Feleséged ha még élne,
Élve hozzád haza jönne,
Megszidnád-e, megvernéd-e?
Még éltibe felvetnéd-e?”
„Meg se szidnám, meg se verném,
Még éltibe fel sem vetném.”
Az Európa-szerte ismert Kékszakáll-monda, a szeretőit legyilkoló nőcsábító története a magyar balladaváltozatokban — a többi európai balladáktól eltérően — a csábító halálával, az áldozatul újonnan kiszemelt hősnő szerencsés megmenekülésével és férjéhez, gyermekéhez való visszatérése fordulatával végződik. A balladának már eddig is ismertük moldvai változatait, a változataink közé besorolt új aranyosszéki és a gyimesvölgyi előfordulások azonban bővítik a folklór-földrajzi előfordulást illető ismereteinket. A gyűjtő helyszíni tapasztalatai szerint e balladát a Szeret melléki csángó falvak mindenikében ismerik. Az egyik klézsei változatban — az összes többi változatoktól eltérően — a hazatérő Molnár Annának a férj nem kegyelmez meg. A változat utolsó sorait idézzük:
„Gyere velem bié e bécsbe,
Mennyé pénzt hoztam én velem.”
Jámbor gazda biément bécsbe,
Elvevé a fiényes kardját,
Elcsapá e genge nyakát.
A ballada első változatai már Petrás Ince 1841—42-ből való gyűjtéséből ismeretesek. Moldvában a gyűjtő meseváltozatban is találkozott vele. Egy ilyen változatát lásd kötetünkben a 261. sz. alatt.
Domokos—Rajeczky I, 78—81, 84—6. — Gragger 192—4. — Ortutay, SzNb. 293—4. — Solymossy: MNépr.2 III, 85—6, 123—4. — Faragó—Jagamas 68—79. — Csanádi—Vargyas 441—2. — Vargyas, MB. 129—57. — Leader 107—25. — Ortutay—Kriza 736.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 627-628.)