Molnár Anna
Anna, Anna, Mónár Anna,
Utcán sétál egy katona.
„Jere velem, Mónár Anna”
„Én nem mejek, te katona.”
Kicsi fiam sír bőcsőbe,
Jámbor uram ződ erdőbe,
Jámbor uram ződ erdőbe,
Fémlik a kard az övibe.”
Mind azt írja levelibe,
Mónár Anna ül ölibe.
Addig hítta, csalogatta,
Amíg útnak indította.
Addig mentek, menegettek,
Míg a burkus fához értek.
„Mónár Anna, ülj le ide,
Nézz egy kicsit a fejembe.”
Nezni kezdett a fejibe,
Burkus fára feltekinte.
Hát ott kilenc felakasztva,
Tizedik az ő testvére.
Sírni foga Mónár Anna,
Hol hótt meg az ő testvére.
Katanának orcájára
Reácseppent egy csepp könnye.
Fel es szekett az katana.
„Mé sírc magad, Mónár Anna?”
„Én nem sírok, te katana:
Ide került egy kis felhő.
Ide került egy kis felhő,
Abból cseppent egy csepp eső.”
„Kelj fel magad, Mónár Anna,
Hágj fel magad burkus fára!”
„Én nem hágok, te katana,
Én nem szoktam fára hágni,
Hágj fel magad, hogy lássam meg,
S utánnad felhágok én es.”
Fel es szekett az katana,
Visszaesett éles kardja.
Úgy felvette Mónár Anna,
Hogy gyenge nyakát elvágta.
Visszaesett az katana,
Sírni kezdett Mónár Anna.
Sírni kezdett, gondolkozni,
Merre tudjon ő most fogni?
Felöltözött huszárosan,
Huszárosan, káprárosan,
S elindula hazájába,
S elindula hazájába.
Addig mene, menegete,
Míg a kapujába ére.
Há künnt van a jámbor gazda,
Bennt úgy sír a kicsi fia.
„Jó estét, te, jámbor gazda!”
„Isten hozott, te katana!”
„Jámbor gazda, jámbor gazda,
Befogad-e zéccokára?
Nem adna-e nekem szállást,
Ezen éccakára szállást?”
„Én nem bánom, te katana,
De úgy sír a kicsi fiam.
Harmad napja, hogy nem aludt,
Se nem szopott, se nem aludt!”
„A nem semmi, jámbor gazda.”
Bé es mene a katana.
„Jámbor gazda, jámbor gazda,
Messze van-e a korcsoma?”
„Nincs es közel, nincs es messze,
Csak a falu közepibe.”
„Hozjon nekem egy kupa bort,
Egy kupa bort hogy megigyuk.”
Felakasztá éles kardját,
Kobongolá dolomántját.
Míg az ura oda jára,
Kicsi fiát megszoptatta.
Ahogy szopott, úgy elaludt,
Úgy elaludt, úgy elnyúgutt.
Hát úgy jő a jámbor gazda;
Most meghott a kicsi fia.
„Dehogy hott meg, csak elaludt,
Elringattam, s elaltattam.
Jámbor gazda, jámbor gazda,
Hazajönne Mónár Anna,
Megszidná-e, megverné-e
Vaj órára felhánná-e?”
„Me se verném, me se szidnám,
Még órára fel se hánnám.”
Kibongolta dolomántját,
Kibongolta dolomántját.
„Jámbor gazda, jámbor gazda,
Én vagyok e Mónár Anna.”
Megrémült a jámbor gazda,
Hogy milyen most Mónár Anna.
Az Európa-szerte ismert Kékszakáll-monda, a szeretőit legyilkoló nőcsábító története a magyar balladaváltozatokban — a többi európai balladáktól eltérően — a csábító halálával, az áldozatul újonnan kiszemelt hősnő szerencsés megmenekülésével és férjéhez, gyermekéhez való visszatérése fordulatával végződik. A balladának már eddig is ismertük moldvai változatait, a változataink közé besorolt új aranyosszéki és a gyimesvölgyi előfordulások azonban bővítik a folklór-földrajzi előfordulást illető ismereteinket. A gyűjtő helyszíni tapasztalatai szerint e balladát a Szeret melléki csángó falvak mindenikében ismerik. Az egyik klézsei változatban — az összes többi változatoktól eltérően — a hazatérő Molnár Annának a férj nem kegyelmez meg. A változat utolsó sorait idézzük:
„Gyere velem bié e bécsbe,
Mennyé pénzt hoztam én velem.”
Jámbor gazda biément bécsbe,
Elvevé a fiényes kardját,
Elcsapá e genge nyakát.
A ballada első változatai már Petrás Ince 1841—42-ből való gyűjtéséből ismeretesek. Moldvában a gyűjtő meseváltozatban is találkozott vele. Egy ilyen változatát lásd kötetünkben a 261. sz. alatt.
Domokos—Rajeczky I, 78—81, 84—6. — Gragger 192—4. — Ortutay, SzNb. 293—4. — Solymossy: MNépr.2 III, 85—6, 123—4. — Faragó—Jagamas 68—79. — Csanádi—Vargyas 441—2. — Vargyas, MB. 129—57. — Leader 107—25. — Ortutay—Kriza 736.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 627-628.)