Molnár Anna
Jere velem, Molnár Anna!
Rengetegre, hosszu útra.
Nem mehetek, Ajgó Márton!
Vagyon nekem hütös társam,
Hütös társam, jámbor uram,
Karon ülő kicsi fiam.
Addig hítta, addig csalta,
Lóra kapta s elrabolta. ||
Elindúlnak, mennek, mennek,
Hosszu útnak, rengetegnek,
Találtak egy burkos fára,
Leültek az árnyékába.
Molnár Anna, édes kincsem!
Nézz egy kicsit a fejembe;
Addig nézett a fejibe,
Míg elaludt az ölibe;
Föltekintett feje fölí,
Burkos fának ága közí,
Hát ott vagyon hat szép leány
Fölakasztva egymásután;
Aj! gondolá ő magába’,
A hetedik én leszek ma,
Köny szemíbül kicsordula
Ajgó Márton orczájára.
Mért sírsz, mért sírsz Molnár Anna!
Nem sírok én Ajgó Márton!
Harmat vagyon a faágon,
A hullott le az orczádra.
Hogy hullana harmat mostan,
Mikor épen álló dél van . . .
Készülj, készülj Molnár Anna,
Indulj föl a burkos fára!
Nem menyek én Ajgó Márton,
Nem szoktam én mászni fákon,
Mutass példát, menj előre,
Megtanólom majdég tőlled.
Ajgó Márton fölindula,
Éles kardja visszahulla.
Add föl, add föl Molnár Anna!
Mingyárt, mingyárt jó katona.
Ugy fölhajtá éles kardját,
Ketté csapá gyenge nyakát.
Úgy kell néked Ajgó Márton.
Mér’ csaltál ki a házamtól!
Fölöltözék gunyájába,
Talpig vörös angliába,
Fölfordula jó lovára,
Elvágtatott hazájába.
Ott megállott kapujába,
Békiáltott udvarába:
Aluszol-e jámbor gazda?
Nem aluszom, jó katona!
Adsz-e szállást éjszakára?
Nem adhatok jó katona:
Elhagyott a feleségem,
Siró gyermek tűzhelyemen.
Attól ugyan adhatsz szállást,
Hallottam én gyermeksirást.
No ha ugy van, jere bé hát,
Eltöltünk itt egy éjszakát.
Hallod-e te jámbor gazda!
Van-e jó bor a faluba?
Ha van jó bor a faluba,
Hozz egy kupát vacsorára.
Aj! A jó bor messze vagyon,
S a gyermekem kire hagyom?
Míg az apja oda járna,
Én viselek gondot rája.
S hogy elmenjen, alig várja;
S míg a gazda borért jára,
Kigombolá a dolmányját,
Megszoptatá siró fiát,
Megszoptatta, megcsókolta,
S a tűzhelyen elaltatta.
Hogy az apja megérkezik,
Sirást nem hall, csudálkozik,
A gyermek tám azér’ hallgat,
Hogy a háznál idegen van.
[a strófa folytatódik]
Leültek a vacsorához,
S szól a vendég a gazdához:
Hallod-e te jámbor gazda,
Egyet kérdek, felelj rea:
Feleséged ha még élne,
S élve hozzád hazajőne,
Megszidnád-e, megvernéd-e?
Még éltibe” fölvetnéd-e?
Meg se szidnám, meg se verném,
Még éltibe föl se vetném.
Én vagyok a feleséged,
Kivel elmondtad a hitet.
Ők egymásra ismerének,
Össze is ölelkezének,
Vigon is vacsorálának,
S holtig együtt maradának.
GÁLFI Sándor 1864. (Koszorú) Lapalji megjegyzés a Koszorúban: „Kriza J. Vadrózsáinak sajtó alá adandó II-ik kötetéből” – Ua. MNGY I. 1872: 138–141/2. sz. Udvarhelyszék, Gálfi Sándor gyűjtése. – Ua. in SZNGY I. 1956: 27–30/8. sz. Udvarhelyszék, Gálfi Sándor gyűjtése.
A balladát Kriza János a következő sorok kíséretében küldte el Gyulai Pálnak 1863 decemberében: „Az eddig megjelent balladáknak variánsait kutatni egyik feladatommá tűztem ki – sikerült is már többnek nyomába jőnöm, s azok közt éppen a Barátom Uram által fölfedezett s irodalmilag méltányolt Molnár Annának egy több mint két akkora terjű változatát fedezé föl Gálfi Sándor barátom s közlé a napokban velem. Én küldöm ezennel Önnek azzal a biztos reménynyel, hogy örülni fog kétség || kivül a közösen kedvelt Molnár Anna ily nagyra növekedtének. Az én igénytelen nézetem és izlésem szerint elég szép ő most ilyetén nagy leány korában s megérdemli hogy a nagy közönségnek is bémutassuk. Sziveskedjék azért Barátom Uram közölni őt a »Koszoru« nagyon tisztelt szerkesztőjével, s ha jónak találják, közöljék is ugy a mint leirtam a jövő évbeli »Koszoruban«. Az Ön által ismertetett Annának némely szépség-darabjai e variánsban ugyhiszem előnyösen lesznek feltárva – s ily alakban előadva tán nem ok nélkül gyanitom, hogy legalább az elbeszélőre figyelő nép teljesb élvezetet talál – habár nem mondhatni, hogy az Önének alakja ódonabb szinezetű, s oly formán áll a Gálfi által közlötthöz, mint az egyik Kádár Kata a másikhoz.” (Kriza János levele Gyulai Pálhoz. Kolozsvár, 1863. december 19. MNGY XII. 1911: 409–410)
(Olosz Katalin jegyzete; Kriza János 2013: 627-628.)