[Midőn fogván estek két magyar urfiak]

Midőn fogván estek két magyar urfiak
Császár tömleczibe két gerezd szőllőért,
Már hét esztendeig elfelejtve voltak
Császár tömleczibe két magyar urfiak,
Kik megkeseredvén éneket kezdének:  
Istenem, Istenem, szerelmes Istenem!
Ne hagyj münket tovább e setét tömleczben,
Mert hét esztendeje hogy mű itten vagyunk,
Azután világról semmit mű nem tudunk.
Nem tudjuk, nem tudjuk a napnak járását,
És a csillagoknak változó forgását.
. . . . Ezt ajtón hallgatá császár szép leánya,
Két magyar urfinak ilyen képpen szólla:
Halljátok szavaim, két magyar urfiak,
Atyám tömleczibe rég lakó ifiak!
Fel-fogadjátok-e? ha innen kiveszlek:
Hogy Magyarországra engemet levisztek.
Feleltek e szóra két magyar urfiak:
Császár szép leánya! bizony felfogadjuk.
. . . . Onnan elindula császár szép leánya,
Felmene nagy gyorsan festett szobájába,
Kevés költőpénzét magához is vevé,
Háromszáz arannyát a zsebibe tevé. ||
És onnan felmene az atyja házába,
A kezit rátevé tömleczök kolcsára.
Feljárá azonnal lovaknak pajtájit,
Megnézi atyjának jobbik paripájit.
Kivezeté annét három nyerges lovát.
A háromra feltőn három éles pallost.
Gyorsan felnyitotta tömleczök ajtóját.
Felszóval igy kiált két magyar urfinak,
Jertek ki, lássátok szinét e világnak,
A szép fényes napnak ragyogó forgását
És a csillagoknak változó járását!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Felülének hárman három paripára
És elindulának egy nagy régi utra.
Midőn mennek vala, az hajnal feltetszék
Császár szép leánya akkor visszateként.
Láta még messzűről sok sereg katonát
Jőni az atyjának kegyitlen táborát.
Felszóval igy kiált két magyar urfinak:
,Ne hol jön az atyám kegyitlen tábora!
Tikteket elvágnak, engem visszavisznek,
Piros véretekkel itten földet festnek.
Felelnek ekkor a két magyar urfiak:
Téged el nem visznek, ha isten megsegit,
Münket le nem vágnak ha kard el nem törik.
. . . . . . Azonnal érkezik császár szép tábora,
Két magyar urfinak ilyenképpen szólla: ||
Jó napot, jó napot! . . .  két magyar urfijak,
Császár tömleczéből szökevény ifijak!
Feleltek ekkorra két magyar urfiak:
Isten hoz titeket császár szép tábora!
Szóval ismét felel császár katonája:
Jöttünk tű hozzátok egy vagdalkozásra!
Felele ekkor a nagy Szilágyi Miklós:
,Nem bánom – nem bánom, ha meg vagdalkozunk.
. . . . Azonnal elkezdik a nagy vagdalózást.
Nagy Szilágyi Miklós tőn egy vagdalózást:
Egy elmenetire gyalogösvenyt vága,
Visszajövetire szekér utat csapa.
A nagy tábor között csak egyet meghagya
A ki a császárnak e nagy hirt megmondja.

Kéziratból: MTAKK 4751: 1-3.  – A ballada nem szerepel sem az MNGY III-ban, sem az SZNGY-ben.

A ballada ismeretlen kéz írása, más kéz belejavított. Ez utóbbi lehetett akár Kriza is. A javításokat nem jelöltük, de nagyon jól olvasható, áttekinthető az íráskép, így könnyen kijegyezhetők a változtatások is. Pl. kezét – kezit, tömlöczök – tömleczök, Isten – isten, elfeledve – elfelejtve, minket – münket, tömlöczében – tömlöczibe. Az egyetlen teljes sornyi javítás kézírása hasonlít Krizáéra, egészen biztosan azonban nem azonosítható, ahhoz nem elég hosszú a sor. Ugyancsak más kéz írta a ballada végére: „Közli: Kriza.” A balladát leíró személy kézírása nagyon szép, olvasható, határozott, helyesírása és ékezethasználata is biztos.

A három oldalra terjedő ballada csatlakozik egy Krizának Gyulaihoz írt leveléhez (1864. július 17.), melyben Kriza röviden beszámol a balladáról: „A mint egy székely földi barátom közléséből kezemhez jöve e ballada, sietek azt Tisztelt Barátommal közleni, mert ha jól emlékezem, erről nekem egykor szólott volt hogy valakitől az első sorokat hallotta, s kiváncsi volt a többit is megkaphatni. Örvendek, ha ez talál lenni. Ha ugy látja, a’ Koszorúban is talán közölhető lesz. […] Egyébiránt ez az itt közlött ballada mint mondák, egy régi kéziratból van leirva. Meglehet, hogy ennek is fognak lenni variánsai.” (Kriza János levele Gyulai Pálhoz. Kolozsvár, 1864. júl. 17. MTAKK. Jelzete 4751/110)

A Kriza által beküldött balladát Gyulai nem közölte, mert korábban Szabó Károlytól már beérkezett hozzá ugyanennek a balladának ugyanabból a forrásból származó másolata. Tekintettel arra, hogy Gyulainak tudomása volt arról, hogy Kriza csak Szabó Károly közvetítése folytán juthatott csíki adatokhoz, minden bizonnyal elsőbbséget adott Szabó Károlynak, az ő közleményét továbbította Arany Jánosnak, aki Szabó Károly közlésében hozta nyilvánosságra a balladát a Koszorú 1864. augusztus 28-i számában (II. évf. II. félév, 9. sz. 211-213.)  A ballada felfedezésének, közlésének részleteiről l. bővebben: Olosz Katalin 2009: 215–222. Uo., a 222-223 lapon jelent meg először nyomtatásban a ballada Kriza-féle szövege, fotokópiája pedig a 239-241. oldalon.

Szakál Anna újabb forrásfeltáró munkájának köszönhetően bebizonyosodott, hogy a ballada eredeti kéziratát Szabó Károly Becze Antaltól kapta, akit a Koszorúban tévesen Becze Józsefként emlegetett.  (L. Becze Antal  Szabó Károlyhoz. Csíkszentmárton, 1864. szeptember 14. In Szakál Anna 2012) Az újonnan felfedezett Becze Antal-levél tartalmazza azt az új információt is, hogy Szőke Miklós akinek hagyatékából előkerült a ballada, Zöld Péterrel ment ki Moldvába (tehát a 18. század utolsó harmadában), s egy darabig ott élt. A levélből azonban nem derül ki, hogy Moldvából hozta-e, vagy Csíkban vetette papírra Szőke Miklós a balladát.

Nagy a valószínűsége annak, hogy Kriza János – közvetve vagy közvetlenül – ugyancsak Becze Antaltól kapta meg a ballada szövegét (a két szöveg szó szerinti egyezése, a régi kéziratra való hivatkozás mindenképpen ezt sugallja). Gáspár Jolán Andrea írásszakértő szerint azonban a Kriza János által beküldött balladaszöveg nem Becze Antal kézírása.

A Két rab úrfi típusú balladának Gergely Pál is közzétette egy töredékét Kriza János gyűjtéseinek összesítő válogatásában Hét magyar úrfiak címen. (SZNGY I. 1956: 50–51/19. sz.) Az udvarhelyszéki töredéket „kéziratból” közölte, ezúttal is a forrás megnevezése nélkül. A jegyzetből viszont arról értesülünk, hogy a „Szilágyi és Hajmási-ballada töredékének látszó” nyolcsornyi szöveget Szabó Sándor gyűjtötte (SZNGY II. 1956: 486/19. sz.). Kriza János gyűjtőinek-munkatársainak sorában a Kriza-kutatás eleddig nem találkozott ezzel a névvel. Minthogy sem a kéziratos töredéket, sem annak lelőhelyét nem ismerjük, és nem tudjuk a gyűjtőt sem azonosítani, gyűjteményünkbe nem vettük fel ezt az adatot.

Szabó Sándor nevével az SZNGY-ben még találkozunk egyszer:  Gergely Pál szerint a Hét magyar úrfiak után közvetlenül következő, ugyancsak kéziratból közölt balladát is Szabó Sándor gyűjtötte. (SZNGY I. 1956: 51–52/20. sz. Boriskám, Boriskám; SZNGY II. 486/20. sz.) Minthogy ez utóbbinak megtaláltuk a kéziratát, melyen a gyűjtő neve nem szerepel, s amelyről csaknem teljes biztonsággal állítható, hogy nem a Kriza-, hanem a Gyulai-hagyaték része, fenntartással és kétkedéssel kell fogadnunk Gergely Pál információinak hitelességét. (L.  bővebben a Források jegyzékében, az MTAKK 412 kézirategyüttes ismertetésénél.)

            A Két rab úrfi típusú ballada udvarhelyszéki előfordulásáról/nyomáról viszont van hiteles adatunk is. Az 1862. január 30-án írt (általunk csak Kriza jegyzetéből ismert) levelében Gálffy Sándor  ezt a balladatípust is felsorolta azok között, melyeknek „Némi vázzát” bírja, „de variánsai kénenek”. Mivel névtelen volt a töredék, a ballada kezdő sorait írta le Gálffy ahhoz, hogy azonosítható legyen a szöveg. A negyedikként említett „Névtelen igy kezdődik – olvashatjuk Kriza János feljegyzésében: Hét szép esztendeje, teljes harmad napja, Hogy rabságba estem bé Torokorszagba, Két gerezd szőlőért, három szem baraczk...”
(l. Kriza János jegyzetét in MTAKK 413: 30.) A kezdő sorokból ítélve egyértelműen kijelenthető, hogy Gergely Pál nem a Gálffy-féle töredéket találta meg és hozta nyilvánosságra Szabó Sándor gyűjtéseként.

(Olosz Katalin jegyzete; Kriza János 2013: 638-640.)