Mért sírsz, kis gőrice?
„Mér' sírsz, mér' sírsz, kis gőrice?”
„Hogyne sírjak, te nagy madar,
Ha' ccer nekem társam veszett,
Ha' ccer nekem társam veszett!”
„Társad helyett társad leszek.”
„Nem kell nekem senki társa,
Nem kell nekem senki társa,
Csak az enyém, az igazi.”
„Mér’ sírsz, mér’ sírsz, kis gőrice?”
„Hogyne sírjak, te nagy madar,
Ha ’ccer nekem apám veszett,
Ha ’ccer nekem apám veszett!”
„Apád helyett apád leszek.”
„Nem kell nekem senki apja,
Nem kell nekem senki apja,
Csak az enyém, az igazi.”
„Mér’ sírsz, mér’ sírsz, kis gőrice?”
„Hogyne sírjak, te nagy madar,
Ha ’ccer nekem anyám veszett,
Ha ’ccer nekem anyám veszett!”
„Anyád helyett anyád leszek.”
„Nem kell nekem senki anyja,
Nem kell nekem senki anyja,
Csak az enyém, az igazi.”
„Mér’ sírsz, mér’ sírsz, kis gőrice?”
„Hogyne sírjak, te nagy madar,
Ha ’ccer nekem bácsim veszett,
Ha ’ccer nekem bácsim veszett!”
„Bácsid helyett bácsid leszek.”
„Nem kell nekem más bácsija,
Nem kell nekem más bácsija,
Csak az enyém, az igazi.”
„Mér’ sírsz, mér’ sírsz, kis gőrice?”
„Hogyne sírjak, te nagy madar,
Ha ’ccer nekem néném veszett,
Ha ’ccer nekem néném veszett?”
„Nénéd helyett nénéd leszek.”
„Nem kell nekem senki nénje,
Nem kell nekem senki nénje,
Csak az enyém, az igazi.”
„Mér’ sírsz, mér’ sírsz, kis gőrice?”
„Hogyne sírjak, te nagy madar,
Ha ’ccer nekem húgom veszett,
Ha ’ccer nekem húgom veszett!”
„Húgod helyett húgod leszek.”
„Nem kell nekem senki húga,
Nem kell nekem senki húga,
Csak az enyém, az igazi!”
„Mér’ sírsz, mér’ sírsz, kis gőrice?”
„Hogyne sírjak, te nagy madar,
Ha ’ccer nekem öcsém veszett,
Ha ’ccer nekem öcsém veszett!”
„Öcséd helyett öcséd leszek.”
„Nem kell nekem senki öccse,
Nem kell nekem senki öccse,
Csak az enyém, az igazi!”
E ballada főmotívuma, a párja vesztett bánatos gerlice viselkedése abban az ó-, illetőleg középkori hiedelemben gyökeredzik, hogy a gerlice gyászában csak száraz ágra száll, és ott siratja párját. E motívum már Arisztotelésznél előfordul, irodalmunkban először Temesvári Pelbártnál (1503) latin szövegben, majd hamarosan a Nádor-kódexben (1508) magyarul is jelentkezik, sőt Balassi Bálint is él vele. Énekeskönyveink közül elsőként a Vásárhelyi daloskönyv (1672 körül) őrzi e gerlice-motívumot (Ferenczi kiad. 107). Népköltési gyűjtőink közül először Petrás Ince jegyezte le 1841—42-ben egy rövidebb és egy terjedelmesebb klézsei változatát. Azóta alig van népköltési gyűjtemény, amelybenne lenne benne a párja vesztett gerlice éneke. A román régiségből is már 1644-ből ismerünk rá vonatkozó adalékot.
Domokos—Rajeczky I, 68, 94—6, II, 217. — Gragger 201. — Ortutay, SzNb. 286—8. — Csanádi—Vargyas 510. — Leader 333—6. — Ortutay—Kriza 764—5. — Magára a motívumra
nézve l. Eckhardt Sándor, Középkori természetszemlélet a magyar költészetben: Kny. EPhilK. LIII. köt-ből 13—9. — Mona Ilona, Adatok a középkori magyar irodalom és a magyar népdalszövegek kölcsönhatásához: Ethn. LXXIV, 182—3.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 630-631.)