Megrikoltom, édesanyám
„Hájdi, barát katonának!”
„Háj, nem menek, met levágnak.”
Ne félj, barát, met nem vágnak,
Csak e kardval lapogatnak.
Aval útnak esz indítnak,
Sziép csapokval megtámasztnak,
Könyveidvel megmosgyoznak,
Gyászruhával megtörölnek.
Katonaszágim nem bánom,
Csak apám sz anyám szajnálom.
Iédeszapám szok sziép szityka,
Iédeszanyám szok sziralma,
Kit hallgattam, kit szem szoha,
Kit hallgattam, kit szem szoha.
Meghallgatnám, de már kiésző,
Met elmúlt e szok sziép idő.
Menen trupa eléfelé,
Jén isz menek aláfelé,
Jén isz menek aláfelé
Iédeszanyám kapujánál.
Megrikojtam: iédeszanyám,
Jöjjen, nézze meg e ruhám,
Nézzen rivám e gúnyámra,
Nézzen rivám e gúnyámra!
Iédeszanyám, mikor meglát,
Katonagúnyámat szírja,
Iédeszanyám, ne szirasszon,
Nem tellik szok idé múlva,
Le tudom rajzilni rajta,
Le tudom rajzilni rajta,
Nem üszelem rég ideig,
Nem üszelem rég ideig.
Az első szakasznak szinte szó szerinti énekindítását már Krizánál (Vadr. 221) fellelhetjük, a továbbiakban is elegyednek bele az erdélyi népköltési darabokból ismert sorok. A 3—4. versszak változatát egy ének részleteként l. Domokos, MM.³ 309.
(Szabó T. Attila jegyzete; Kallós Zoltán 1971: 646.)