Kinizsi Pál

Majlát Józsefné Ötvös Sára, Kibéd

     Kinizsi Pál udvarába
     Hamar kialudt a lámpa.

Mer a törökök réjarontottak Kinizsire, s még elmenekülni se tudott. Élve fogták el. Megragadták, s béhajtották egy nagy kútba. Egy malomkővel letakarták.
Mikor az ellenség továbbment, Kinizsi kijött a kútból. Az a malomkő lett a kalapja. Elhatározta, hogy elindul a csatába, s a kalapjával leveri az egész ellenséget.

     Katonáit összeszedte,
     Fehér lovát felnyergelte.
     Megindult a nagy csatába,
     Az ellenség sátorába.

     – Rózsás vitéz, én vagyok itt,
     Gyere, s mondd meg, mi ja bajod?

Rögtön elkezdtek harcolni, az egész ellenség kitámadta Kinizsit.

     Az ellenség kitámadta,
     Záporgolyó hullott rája.
     S ami golyót szórtak rája,
     Kinizsi Pál visszavágta.

Csak tartotta ki a tenyerit, a golyókat fogta ki, s úgy dobta vissza a katonákra. Aztán kezdett csudálkozni, hogy mért van annyi ellenség, mikor mindig a kalapjával vágott oda, s mégis tízannyian állottak elé.

     Kinizsi Pál széjjelnézett,
     S meglátta a szövőszéket.

Az a szövőszék feszt szőtte a katonákot, s előbb azt kellett elposztítani. A botjával odadobott, s a szövőszék rögtön szétszakadott.
Akkor szempercek alatt Kinizsi leverte az egész sereget, aztán hazamehetett. Ő nyerte meg a nagy csatát.

Kinizsi Pál

Az 1497-es török feletti kenyérmezei győzelem igen jelentős és népszerű témája lehetett az énekmondók hősi elbeszélő költészetének. Bonfini történetíró is följegyezte művében, hogy Kinizsi Pál győztes harca után „már a helyszínen keletkezett ének a katonák ajkán” (A magyar irodalom története. I. kötet. Bp. 1964). A csatáról az első, máig fennmaradt verses feldolgozások a 16. századból valók, 1568-ban a Nikolsburgi Névtelen „igen szép historiában” énekelte meg a kenyérmezei ütközetet, egy évvel később pedig, 1569-ben Temesvári István deák írt históriás éneket „az jeles győzedelemről”. (Mindkét adatért A. Molnár Ferencnek mondok hálás köszönetet.) A későbbi évszázadokban aztán megszaporodtak a Kinizsi életével és tetteivel foglalkozó feldolgozások: népszerű elbeszélések, regények formájában örökítették meg az eseményeket. A ponyvára átkerült téma pedig termékenyítően hatott a népköltészetre.

Ötvös Sára gyermekkorában az édesapjától tanulta az éneket. „Szép énekje vót s nagy történelme ennek a Kinizsinek” – mondta. Gyermekkora óta egyszer sem énekelte, s nem is hallotta senki mástól a faluban.

A történetet az énekes prózává oldódott változatban mondta el. A verses részek ritmikája meglehetősen hibátlannak tetszik: igen, mert Ötvös Sára énekelte ezeket a részeket, de a dallam műzenei eredetű. Már a figyelmes olvasó is könnyen észreveheti, hogy itt tulajdonképpen három mesemotívumból építkezett a népi alkotó. A kútba dobott, majd a malomkővel letakart mesehős újbóli színre lépése tréfás meséink gyakori eleme. Úgyszintén az a mozzanat is, hogy Kinizsin nem fog a záporgolyó. Nemcsak mesekincsünk, de népballadaköltészetünk is megőrizte a főhős megsebezhetetlenségének motívumát. Legkézenfekvőbb példa erre a Kerekes Izsák című hősénekszerű balladánk. Az ellenséggel vagdalkozó Kerekes Izsák így beszél: Mit adok rajtatok, ha egyedül vagyok, / Kard nem jár meg engem, akármint vágjátok! Ugyanez a motívum a Kinizsi-énekben: „S ami golyót szórtak rája, / Kinizsi Pál visszavágta. Csak tartotta ki a tenyerit, a golyókat fogta ki, s úgy dobta vissza a katonákra. Harmadikként varázsmeséink gyakran visszajáró elemét, s a katonákat szövő szövőszék motívumát kell kiemelnünk. A kibédi mesegyűjtés is hozott felszínre ehhez hasonló motívumot. Énekünk tehát a történelmi tényektől függetlenné vált a nép ajkán. Forrása minden bizonnyal a ponyva lehetett. Leginkább a nagyon ritka meseballadáink közé sorolhatjuk: verses monda- avagy mesemotívumokkal átszőtt epikus ének.

(Ráduly 1979: 142–143.)