Kerekes Izsák

Hallottad-e hírét a hires Szebennek,
A hires Szebennek s a hires Mohának,
A Mohában lakó Kerekes Péternek,
S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?
Ez egyszer ittason ment az istállóba,
Ott le is feküvék a lovak jászlyába.

Egyszer csak kimene az ő édes apja
A tornáczba s lenéz onnan a határra,
Hát bizony jődögel[!] nagy fekete sereg,
Ugy látszik messzünnen mint a setét felleg,
Nem tudják miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondolják: a szebeni ráczok.

Ekkor csak lemene Izsák édes apja
A lovak jászlyához s ilyen szókkal mondja:
Kelj fel, fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik messzünnen mint a setét felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.

Ekkor megfordúla az első álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.

Másodszor kimene az ő édes anyja,
S ilyen szókkal költi igen hamarjába:
Kelj fel fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik meszünnen[!] mint a setét felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz e vagy labancz,
De mégis gondoljuk a szebeni ráczok.

Ekkor megfordúla második álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.

Harmadszor kimene szép gyönyörű mátka
A tornáczba s mindjárt lenéz a határra,
Hát jő az ellenség igen hamarjába,
És leszalada ő a lovak jászlyához,
És igy kezd beszélni a kedves urához:
Kelj fel, szívem, kelj fel; itt van az ellenség,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.

És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,
Igen hamarjába a lovát kihozák,
Felköté a kardját mindjárt oldalára,
S felfordúla szépen jó barna lovára,
És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt: ||
Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért.

E szók után lovát sarkantyúba kapja,
S az ellenség felé nagybátran ugratja;
Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van,
Kardemelve vágtat igen iszonyuan.
Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák!
A ráczok előre neki ezt kiáltják –
Látjuk hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,
A reménység téged most mindjárást itt hagy,
Akármint mesterkedj, a mi kezünkbe vagy!

,Mit adok rajtatok, hogy egyedül vagyok!
Kard nem jár meg engem, akármint vágjatok.
Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra,
Hullatja a ráczot a kardja egymásra,
Egy elémentébe gyalog ösvényt vága,
És visszajöttébe szekérutat nyita,
De ekkor megbotlék a lovának lába,
Ő meg a lováról a földre borúla.

Jó Kerekes Izsák igy járt a lovával,
A ráczok pediglen karddal és dárdával
Vágják, ölik őtet s mindaddig göbődik
A míg egyet sem rug s nem is vergölődik.

Igy pusztitották el Kerekes Izsákot,
A ki a kardjával levága sok ráczot.

Kriza János 1865a (Koszorú) –  Ua. in MNGY III. 1882: 4–6/2. sz. Változatlan szövegközlés, a strófabeosztás néhol eltér a folyóiratban közöltétől. – Ua. in SZNGY I. 1956: 54–57/23. sz.

(Olosz Katalin jegyzete; Kriza János 2013: 638.)