Kelemen Sámuel

ismeretlen

1. Szomorú hír temiattad,
A bús szív könnyekre fakad.
Levágott a halál karja
Ifi ú legény koromba.

2. Ezernyolcszázharminchétbe,
Éppen első decemberbe,
Pénteken reggel felkelék,
És az erdőbe indulék.

3. Egy kétlovas taligával,
Titkos, néma sóhajtással,
Így ballagtam andalogva,
Az lovakot hajtogatva.

4. Míg a Rozsdás patakába
Elértem végső órámra:
Reám dőle ellenségem,
Honnan várjam segítségem?

5. Ó, nagy isten, reám tekints!
Mert itt még egy szem lélek sincs.
Ha itt elveszed éltemet,
Vedd magadhoz a lelkemet!

6. Jaj, fulladok, nyögdécselek,
Halálos párát lehelek.
Vértajtékot hoz fel torkom,
Megkékül gyenge ajakom.

7. Rajtam volt a gyilkos kádfa,
Míg az atyám rám talála,
És még két hív barátaim,
Ifiú legénytársaim.

8. – Fiam, fiam, édes fiam,
Szerencsétlen lett magzatom!
Az patakba voltál halva:
Hogy hoztak tégedet haza?1

9. – Roncsolt tetemim felvevék
Taligámra, s haza vivék,
Nyugvó helyére letevék,
Sorsom mindenek kesergék.

10. Tizennyolc éves koromba,
Ifjúságom virágába,
A vad sors ellenem állott,
S reménységem földbe szállott.

11. Barátim, ha az erdőbe
Mentek, jusson eszetekbe:
Itt Kelemen Sámuelnek
Kihült tetemi senyvednek.

12. – Édes fiam, mért halál meg?
Szüvem mért szomorítád meg?
Mit tudjak én már most tenni,
Ha nem foglak soha látni?

13. – Anyám, anyám, édes anyám!
Ne búsuljon többé reám!
Nem süt a nap a szemembe,
Le van koporsóm szegezve. ||

14. – Édes fiam, mán mit tegyek?
Nem tudom, mitévő legyek.
Nem kapom meg temetődet:
Tegyek-é fejedhez követ?

15. – Édes anyám, lelkem, anyám!
Síromban is meghálálnám:
Ha nekem fejkövet tenne,
Síromhoz eljövögetne.

16. – Teszek, teszek, édes fiam,
Lelkem, megsiratott fiam!
Csak, a te bús fejkövedre,
Mondd meg, mi legyen jegyezve?

17. – Én bús, bánatos fejfámra
Ne legyen semmi más írva:
Itt Kelemen Sámuelnek
Roncsolt tetemi senyvednek.

18. Mikor sírom felett álltok,
Éppen csak annyit mondjatok:
Mindenkinek meg kell halni,
S hogy mikor, nem lehet tudni.

1. Anyja kérdi haza vitt halott fiától.

 Kelemen Sámuel egyike azoknak a szerencsétlenül jártaknak, kik a székely balladákban maguk elmondják esetüket, s holtuk után is elbúcsúznak szüleiktől, rokonaiktól. A székely balladák e fajának jellemző példája Kelemen Sámuel számos más társával együtt.

(Kanyaró 2015: 491-492.)

295. Kelemen Sámuel (Háromszék)
Lelőhely: AKKvár–MsU 2105: 31–32. lap. Kanyaró Ferenc másolata.

295.1. A ballada eredeti lejegyzése: MUEKvGyLtár 40. csomag ([Háromszéki népköltési gyűjtemény], 2. ív, f) jelzésű adat, számozatlan lapok.)
 A hosszú siratóverset – mivel egy 1837 decemberében történt baleset áldozata szólal meg benne – feltételezzük, hogy írott forrásból másolta át a gyűjtemény összeállítója. – Kanyaró kevés helyen változtatott a szövegen, s azok is jobbára hangtani módosítások: nyelvjárási szóalakokat cserélt át köznyelvire. (talyiga helyett taliga /3 és 9. vsz./, fujladok helyett fulladok /6. vsz./, vótál helyett voltál /8. vsz./, es helyett is /15. vsz./) Csupán egyetlen helyen, az 5. strófában avatkozott be erőteljesebben: a második sor ritmushibájának javítására nem az egyszerűbb megoldást – egy szó(tag) kihagyását – választotta, hanem új szót iktatott be annak a szónak a helyére, melyet feltehetően nem tudott kiolvasni. Emellett – gyaníthatóan stilisztikai meggondolásból – átírta a harmadik sort is:

Oh, nagy isten, reám tekints!
Mert itt még egy szánó ^szem lélek sincs.
Ha itt megvetted lelkemet ^{elveszed éltemet},
Vedd magadhoz a lelkemet

(Olosz Katalin jegyzete; Kanyaró 2015: 776–777.)