[Hát a szegény Ebesfalva]

(Lukács deák históriás éneke, 1660–1661)

Hát a szegény Ebesfalva
Sirva fejit lehajtotta,
Szegény rab urát ohajtya,
Még valaha haza várja.
Ki felől nem jó hírt hallánk
Sok tallérral megindulánk,
Az havason általhágánk
Molduvába béballagánk.
Jászvásárra hogy béjutánk
A pénzt vajda kézhez adánk.
Kegyes szemmel néze reánk.
Ott sokáig várakozánk,
Szegény rab urat elhozák
Tatárok, csak megmutaták,
Esmét hamar viszszavonák,
Sokat könyvezénk, zokogánk,
Krim felé hogy meginditták
Egy nap mind oda hurczolák,
Szintén estve viszszahozák.
Lábáról vasat levágák.
Immár mit tenni nem tudunk:
Örülyünk-é avagy sirjunk?
Az Istenhez fohászkodunk,
Urunk körül csak tapotunk. ||
Hol vagynak most jó baráti,
Távul nézík szomszédsági,
Nincsenek atyafiai,
Csiak a szolgái szánói.
Az ő jámbor felesége
Az Istennek nagy kegyelme,
Szolgáinak nagy hűsége
Isten után segedelme.
Láttam csiak egy atyafiát
A kegyes Apafi Annát,
Ki megmutatta jóvoltát,
Nem száná sok fáradságát,
Vérével is jól tett volna
Ha mi jót tehetett volna,
Ha szárnyat adhatott volna
Haza repitette volna.
Isten soha is mind magát,
Mind penig szép maradékát
Az édes kis Szántó Clárát
Eltesse mind kedves rósát.
Ettől ő legtöbb jókat várt,
A tett neki legnagyobb kárt:
Szabadulása ellen járt,
Hátrébb vetette a határt.
De ő mégis nem haragszik
Jó lélekkel viseltetik.
Csiak az egy Istenben bízik,
Abba meg nem csialatkozik. ||
Itélye meg Isten dolgát,
Mert ő nem álya boszszuját,
Világosságra szép napját
Felhozza ő s szép csillagát.
Manassesnek szép példáját,
Mind setétben égő fáklyát,
Előttünk viselyük dolgát.
Dicsirjük az Egek urát.
Dicsirtessék a nagy Isten
Mind örökké áldott légyen,
Hogy könyörült a szegényen:
Nem hagyá, hogy odavesszen.
Az oroszlányok verméből
Pharaonak tömlöczéből
Ugy, mint egy vaskemenczéből
Megszabadult az inségből.
Szíveink megvídulának,
Hajunk szálai felállnak,
Az törökök ugy kiáltnak,
Segitségre Allaht hínak.
A tatárok kezét fogák,
Vajda eleibe hozák,
Ott nagy örömmel fogadák.
A tatárt kitaszigálák.
Minket jó szivel látának,
Kegyelmesen fogadának,
Köntössel felruházának,
Engedelmesen szollának,
Nekünk jó szállást adának. ||
Elég étket, bort hordának
Ott igen vigan tartának.
Hálá légyen a nagy Urnak,
Tatárok is megnyugvának,
Nekik sok tallért adának.
Hogy nekik butsiut adának
Minket is elbocsátának;
Megköszönők a Vajdának,
Sok jót kivánánk mű annak,
Hogy nem hagyá a tatárnak:
Minket tovább kinozzanak.
Az vajdától elbutsiuzánk,
Hazafelé gondolkodánk;
Az nagy úton megindulánk,
Tatármodra elszáguldánk.
Isten hozzád Jászvására
Az uradat az megáldgya,
Birodalmát szaporittsa,
Sok jókkal meglátogassa,
Hogy mű velünk ilyen jót tett,
Tatárok kezéből kivett,
Az határig kísírtetett,
Reánk gondot viseltetett.
Jászvásárról kiindulánk,
Kutnár várossába hálánk,
Onnét Bányára ballagánk
Hosszumezőn is meghálánk.
Onnét a havasnak fogánk
Kitől ugyan megirtozánk. ||
Dornán is égy éjjel hálánk,
Ott is bizon csiak jól lakánk,
Sok vizet átal gázolánk,
Sokat tekergénk-fatsargánk,
Sok tökeket általhágánk,
Igen sokat csötlénk-botlánk,
Az havas tetőre jutánk
Egy hideg szállást találánk,
Még csak madár szót sem hallánk,
Nem kevéssé szomorkodánk.
Ó te Borgói nagy havas
Kin soha nem szollt a kakas,
Kérlek ne sirj, immár hallgass,
Mert uradnak nincs lábán vas.
Rajtad vagyon igen rosz út,
Pokolra sincs nehezebb út,
Rettenetes, iszonyu rút.
Borgó előttünk talám fut!
Garbanszások ott járjanak,
Sárkánt rajtad hordozzanak.
En bár rajtad akkor járjak
Mikor vizek viszszafojnak! –
Az havasból hogy kijutánk
Két szép gerlitzét találánk,
Gyönyörű szózatot hallánk,
Kitől ugyan megvidulánk.
Borgó ne fuss, kérlek: ály meg,
Fáratt uradot nyugtasd meg,
Kit az Isten fizessen meg.
Meghoztuk az vásárfiat,
Mind töllünk elveszett drachmát, ||
Mind egy kedves aranyalmát,
Add meg már az áldomássát.
Sűle a Szent Márton lúdja,
Készen annak áldomassa,
Azt sok szegény legény várja,
Hogy örömmel megihassa.
Vessék el már a gyászruhát,
Tartsák jól az Apafiát;
Pendits tánczot, verj virginát,
Az hegedün vonj szép nótát.
Sok ideje, hogy rab volt ez,
Tatár kézben buban evez.
Bizony igen drága has ez,
Azért néki igen kedvezz.
Cávé, tabak, sorba, Boza:
Ebédelő ilyen vala,
De azt is nem ingyen kapta,
Mert az árát jól megatta.
A tubákot tedd felfelé,
Sorbat, bozát kérlek lát-é?
Hondorffi jó bort végy elé,
Azt köszönd el renddel elé.
Mulassunk Isten hirével,
Egymás után igyunk rendel,
Lám, jártunk nagy nyereséggel
Mind haza jövénk jó békével.
Elmult a telnek ideje,
Megindult a tavasz szele,
Hazajött a kedves Fetske,
Edesen szoll annak nyelve. ||
Kit régólta szűből vártunk,
Sokszor sírva óhajtottunk,
Immár szemünkkel láthatunk,
Kiért csiak Istent imádunk.
Aldott az Ur, hogy elérénk,
Alig kétségben nem esénk.
Az szállás itt már a miénk.
Jó, hogy ide elérkezénk.
Ott mü hamar szót fogadánk,
Jó meleg házba szaladánk,
Kedves étkekkel jól lakánk,
Az Istennek hálát adánk.
Megköszönők Beszterczének,
Hogy művelünk jól tevének:
Az Vajdának izenének,
Hogy reánk gondot viselének.
Beszterczén is vigan lakánk.
Örömünkben jól tánczolánk,
Birót, polgárt odahivánk.
Vagy két pohár bort megivánk.
Onnét reggel elbutsiuzánk,
Soofalvára béballagánk,
Ott csiak egy bénézést hagyánk,
Két multsant reggel elhozánk.
Sajó mellett csiak elfutánk,
Egy nagy hegyen általhágánk,
Bátoson csiak evénk ivánk,
Beresztelkén kezet fogánk,
Vásárhelyre is bejutánk,
Jó bort ott is megkostolánk. ||
A szászok közé hogy jutánk
Zágorba is jól mulatánk.
Egésséggel immár Hondorff!
Urad eleibe ki loff.
Mert ihol jő ama nagy Groff
Attól hallgat az úri stoff.
Ebesfalvára, hogy jutánk
A templom elött leszállánk,
A szentházba béballagánk,
Az Istennek imádkozánk.
Egy szép zsoltárt is elmondánk
Örömünkben ugyan siránk,
Tiszta szűből hálát adánk,
Hogy rabságból szabadulánk.
Ebesfalvára bészállánk,
Ropogának a nagy puskák,
Megrengének a paloták,
Szépen szollnak a muzsikák.
Mind hazajöttek a szolgák
Az örömkulatsot hozzák,
De az árát jól megatták,
Nekünk is majd megmutattyák.
Molduva uttyát megjártuk,
Az urunkot kiváltottuk,
Az erszényt üresen hoztuk,
A tallért tatárnak attuk.
Jámbor vagy Apafi Mihály
Tatárországtól távol ály.
Immár vigan egyél igyál
Aszszommal bár ithon hály.
Ne hadd el Erdély országát
Mind jó fia édes anyát,
Megbecsüld mind aranyalmát,
Ne cserély te subán gubát.

Hát a szegény Ebesfalva[1]

Sirva fejit lehajtotta,

Szegény rab urát ohajtya,

Még valaha haza várja.

Ki felől nem jó hírt hallánk

Sok tallérral megindulánk,

Az havason általhágánk

Molduvába béballagánk.

Jászvásárra[2]hogy béjutánk

A pénzt vajda kézhez adánk.[3]

Kegyes szemmel néze reánk.

Ott sokáig várakozánk,

Szegény rab urat elhozák

Tatárok, csak megmutaták,

Esmét hamar viszszavonák,

Sokat könyvezénk, zokogánk,

Krim felé hogy meginditták

Egy nap mind oda hurczolák,

Szintén estve viszszahozák.

Lábáról vasat levágák.[4]

Immár mit tenni nem tudunk:

Örülyünk-é avagy sirjunk?

Az Istenhez fohászkodunk,

Urunk körül csak tapotunk. ||

Hol vagynak most jó baráti,

Távul nézík szomszédsági,

Nincsenek atyafiai,

Csiak a szolgái szánói.

Az ő jámbor felesége

Az Istennek nagy kegyelme,

Szolgáinak nagy hűsége

Isten után segedelme.

Láttam csiak egy atyafiát

A kegyes Apafi Annát,[5]

Ki megmutatta jóvoltát,

Nem száná sok fáradságát,

Vérével is jól tett volna

Ha mi jót tehetett volna,

Ha szárnyat adhatott volna

Haza repitette volna.

Isten soha is mind magát,

Mind penig szép maradékát

Az édes kis Szántó Clárát[6]

Eltesse mind kedves rósát.

Ettől ő legtöbb jókat várt,[7]

A tett neki legnagyobb kárt:

Szabadulása ellen járt,

Hátrébb vetette a határt.

De ő mégis nem haragszik

Jó lélekkel viseltetik.

Csiak az egy Istenben bízik,

Abba meg nem csialatkozik. ||

Itélye meg Isten dolgát,

Mert ő nem álya boszszuját,

Világosságra szép napját

Felhozza ő s szép csillagát.

Manassesnek[8]szép példáját,

Mind setétben égő fáklyát,

Előttünk viselyük dolgát.

Dicsirjük az Egek urát.

Dicsirtessék a nagy Isten

Mind örökké áldott légyen,

Hogy könyörült a szegényen:

Nem hagyá, hogy odavesszen.

Az oroszlányok verméből

Pharaonak tömlöczéből

Ugy, mint egy vaskemenczéből

Megszabadult az inségből.

Szíveink megvídulának,

Hajunk szálai felállnak,

Az törökök ugy kiáltnak,

Segitségre Allaht hínak.

A tatárok kezét fogák,

Vajda eleibe hozák,

Ott nagy örömmel fogadák.

A tatárt kitaszigálák.

Minket jó szivel látának,

Kegyelmesen fogadának,

Köntössel felruházának,

Engedelmesen szollának,

Nekünk jó szállást adának. ||

Elég étket, bort hordának

Ott igen vigan tartának.

Hálá légyen a nagy Urnak,

Tatárok is megnyugvának,

Nekik sok tallért adának.

Hogy nekik butsiut adának

Minket is elbocsátának;

Megköszönők a Vajdának,

Sok jót kivánánk mű annak,

Hogy nem hagyá a tatárnak:

Minket tovább kinozzanak.

Az vajdától elbutsiuzánk,

Hazafelé gondolkodánk;

Az nagy úton megindulánk,

Tatármodra elszáguldánk.

Isten hozzád Jászvására

Az uradat az megáldgya,

Birodalmát szaporittsa,

Sok jókkal meglátogassa,

Hogy mű velünk ilyen jót tett,

Tatárok kezéből kivett,

Az határig kísírtetett,

Reánk gondot viseltetett.

Jászvásárról kiindulánk,

Kutnár[9]várossába hálánk,

Onnét Bányára[10]ballagánk

Hosszumezőn[11]is meghálánk.

Onnét a havasnak fogánk

Kitől ugyan megirtozánk. ||

Dornán[12]is égy éjjel hálánk,

Ott is bizon csiak jól lakánk,

Sok vizet átal gázolánk,

Sokat tekergénk-fatsargánk,

Sok tökeket általhágánk,

Igen sokat csötlénk-botlánk,

Az havas tetőre jutánk

Egy hideg szállást találánk,

Még csak madár szót sem hallánk,

Nem kevéssé szomorkodánk.

Ó te Borgói nagy havas

Kin soha nem szollt a kakas,

Kérlek ne sirj, immár hallgass,

Mert uradnak nincs lábán vas.

Rajtad vagyon igen rosz út,

Pokolra sincs nehezebb út,

Rettenetes, iszonyu rút.

Borgó[13]előttünk talám fut!

Garbanszások ott járjanak,

Sárkánt rajtad hordozzanak.

En bár rajtad akkor járjak

Mikor vizek viszszafojnak! –

Az havasból hogy kijutánk

Két szép gerlitzét[14]találánk,

Gyönyörű szózatot hallánk,

Kitől ugyan megvidulánk.

Borgó ne fuss, kérlek: ály meg,

Fáratt uradot nyugtasd meg,

Kit az Isten fizessen meg.

Meghoztuk az vásárfiat,

Mind töllünk elveszett drachmát,[15]||

Mind egy kedves aranyalmát,

Add meg már az áldomássát.

Sűle a Szent Márton lúdja,[16]

Készen annak áldomassa,

Azt sok szegény legény várja,

Hogy örömmel megihassa.

Vessék el már a gyászruhát,

Tartsák jól az Apafiát;

Pendits tánczot, verj virginát,

Az hegedün vonj szép nótát.

Sok ideje, hogy rab volt ez,

Tatár kézben buban evez.

Bizony igen drága has ez,

Azért néki igen kedvezz.

Cávé, tabak, sorba, Boza:

Ebédelő ilyen vala,

De azt is nem ingyen kapta,

Mert az árát jól megatta.[17]

A tubákot tedd felfelé,

Sorbat, bozát kérlek lát-é?

Hondorffi[18]jó bort végy elé,

Azt köszönd el renddel elé.

Mulassunk Isten hirével,

Egymás után igyunk rendel,

Lám, jártunk nagy nyereséggel

Mind haza jövénk jó békével.

Elmult a telnek ideje,

Megindult a tavasz szele,

Hazajött a kedves Fetske,

Edesen szoll annak nyelve. ||

Kit régólta szűből vártunk,

Sokszor sírva óhajtottunk,

Immár szemünkkel láthatunk,

Kiért csiak Istent imádunk.

Aldott az Ur, hogy elérénk,

Alig kétségben nem esénk.

Az szállás itt már a miénk.

Jó, hogy ide elérkezénk.

Ott mü hamar szót fogadánk,

Jó meleg házba szaladánk,

Kedves étkekkel jól lakánk,

Az Istennek hálát adánk.

Megköszönők Beszterczének,

Hogy művelünk jól tevének:

Az Vajdának izenének,

Hogy reánk gondot viselének.

Beszterczén is vigan lakánk.

Örömünkben jól tánczolánk,

Birót, polgárt odahivánk.

Vagy két pohár bort megivánk.

Onnét reggel elbutsiuzánk,

Soofalvára[19]béballagánk,

Ott csiak egy bénézést hagyánk,

Két multsant[20]reggel elhozánk.

Sajó[21]mellett csiak elfutánk,

Egy nagy hegyen általhágánk,

Bátoson[22]csiak evénk ivánk,

Beresztelkén[23]kezet fogánk,

Vásárhelyre is bejutánk,

Jó bort ott is megkostolánk. ||

A szászok közé hogy jutánk

Zágorba[24]is jól mulatánk.

Egésséggel immár Hondorff!

Urad eleibe ki loff.

Mert ihol jő ama nagy Groff

Attól hallgat az úri stoff.

Ebesfalvára, hogy jutánk

A templom elött leszállánk,

A szentházba béballagánk,

Az Istennek imádkozánk.

Egy szép zsoltárt is elmondánk

Örömünkben ugyan siránk,

Tiszta szűből hálát adánk,

Hogy rabságból szabadulánk.

Ebesfalvára bészállánk,

Ropogának a nagy puskák,

Megrengének a paloták,

Szépen szollnak a muzsikák.

Mind hazajöttek a szolgák

Az örömkulatsot hozzák,

De az árát jól megatták,

Nekünk is majd megmutattyák.

Molduva uttyát megjártuk,

Az urunkot kiváltottuk,

Az erszényt üresen hoztuk,

A tallért tatárnak attuk.

Jámbor vagy Apafi Mihály

Tatárországtól távol ály.

Immár vigan egyél igyál

Aszszommal bár ithon hály.

Ne hadd el Erdély országát

Mind jó fia édes anyát,

Megbecsüld mind aranyalmát,

Ne cserély te subán gubát.

[1] Ebesfalva – ősi Apafi-jószág a Nagy-Küküllő mentén, Medgyes és Segesvár között. – A vers magyarázó jegyzeteit a RMKT 1981: 685–686. oldaláról vettük át.

[2] Jászvásár – Iași magyar neve.

[3] A vajda ekkor ȘtefanVasile, Lupu vajda fia volt.

[4] 1660. október 24-én vették le Apafiról a vasat.

[5] Apafi Anna – Apafi Mihály testvére, Henter Jánosné, majd Gilányi Gergelyné. Testvére kiszabadításáért sokat fáradozott.

[6] Apafi Annának és Henter Jánosnak volt egy Klára nevű lánya, Szántó Klárával azonban ez nem látszik azonos személynek. 

[7] Valószínű, hogy az 1827-es másolatban itt hiányzik valami. Az „ettől” nem vonatkozhatik sem Apafi Annára, sem az Isten áldását megérdemlő Szántó Klárára.

[8] Manasses – József elsőszülött fia.

[9] Kutnár – Cotnari városa Moldvában, a Bahlui vize mellett.

[10] Bánya – Baia város a Moldova folyó mellett.

[11] Hosszúmező – Câmpulung Moldovenesc.

[12] Dorna – Vatra Dornei a Beszterce patak mellett.

[13] Borgó – Apafi-birtok a Borgói havasokban. Apafi Naplója szerint 1660. november 3-án indultak el Jászvásárból, az ötödik éjjelt a Borgói havasok tetején töltötték, Borgóra 8-án érkeztek.

[14] Apafi Naplója szerint Borgón a felesége várta; a másik gerlitze kiléte nem ismeretes.

[15] elveszett drachma – utalás a bibliai szegény asszony megtalált drachmájára.

[16] Szent Márton lúdja – Márton napja november 11-én van, akkor szoktak hízott libát sütni.

&a

Kéziratból: Vas Tamás 1866–Ms: 4–11. hasáb –  I. Apafi Mihály tatár fogságból való kiszabadulásának verses históriája nem folklórszöveg, azonban úgy véljük, hogy három okból is helye lehet a Vadrózsák második kötetében. Egyrészt a szöveg jellege/minősége arra utal, hogy nem „udvari költő” műve, hanem Apafiért követségben járó közrendű ember mondta el versben a szabadulás és hazatérés eseményeit. Néphez közelálló verselő lehetett a szerző, természetesen nem minden iskolázottság nélkül, hiszen írásban rögzítette verses krónikáját, mely egyben a népi-félnépi írásbeliség/íráshasználat korai meglétét dokumentálja. Harmadrészt azért vettük fel a szöveget a kötetbe, hogy általa jelezzük: a Vadrózsák első kötetének megjelenése után megnőtt az érdeklődés Kriza vállalkozása iránt, bővült a gyűjtői kör – már nemcsak unitárius lelkészek, tanárok, tanítók szorgoskodtak a második kötet érdekében; és bővült a begyűjtendő költői termékek köre is: a költészeti régiségek iránt is fogékonyabbá vált az erdélyi társadalom.

            A kézirat megtalálásáról, mibenlétéről Vas Tamásnak abból a Kriza Jánoshoz írt, Marosvásárhely, 1866. szeptember 28-áról keltezett leveléből szerezhetünk tudomást, amelynek kíséretében küldte be a históriás éneket, s amely ma is a vers Vas Tamás által készített másolata mellett található az EA 3740 jelzetű kéziratcsomó 1-3. oldalán. A levél így szól: 

„Főtisztetletű Püspök úr!

A napokban egy régi kéziratra bukkantam s abban egy hoszu versezetre, melynek második részét leirva azon szándékkal küldöm: hogy, ha az a Főtiszteletű Püspök úr gyűjteményében nem lenne megtalálható az egészet beküldjem.

            A mint látható, szerző a „második rész”ben I. Apafinak tatár rabságából való kiváltatását és hazajövetelét irja le még pedig, mint az utána küldött követség egyik tagja. Az első rész (prima pars) kevésbé függ őssze a másodikkal. Szerző emebben inkább az akkori korviszonyokra reflectálgat. A harmadik rész (pars tertia) már egyenes folytatása a másodiknak. Ebben ugyanis szerző kéri Apafit, hogy szegény jobbágyain könyörüljön, igájokat  könynyebbitse sat. sat.

»Kérlek uram, hogy bocsásd meg,

Még egyet szollok, hallgasd meg: ||

Szegény jobbágyidot szánd meg,

Igájokat könynyebbitsd meg.

Nagy igában te is voltál,

Édest, keserüt kostoltál,

Tudom, sokat óhajtottál:

Add meg, a mit felfogattál.« sat. sat.

Az egésznek keletkezési idejére kellő világot derit a másoló (mert a kezemen levő kézirat másolat!)  következő megjegyzése, melyet a versezet végére tesz:

»Ezen versezetek, a Historia bizonyittása szerént, 1661-be, vagy még azelőtt kevéssel irattak és mintegy 166 esztendősek, de bizonyittya  is azon irásmódja, melylyel az orginal[!]

vagyon írva, mert sok betük éppen különbözöleg irattak, mint most szoktak írni; a csiak a csak helyett, az eo az ő helyett. sat. Az egész ortographia arra mutat benne, hogy szőrnyű alatt volt akkor az irás mestersége, haszinte ma is sokan nem a legszebben festünk még. – Ezt a régi || maradványt kezembe kapván, ha nem hibázik a traditio a Nemes Küküllő vármegye archivumából, leirtam ezen Copiaba, vajha több könyvecskéimmel együtt még 166 esztendeig maradhatna meg békességbe; de az úr Isten, a ki mindenikünknek s mindenünknek oltalma, oltalmazza ezt is és egyebünket is, hogy láthassa a később maradék ebből is Nemzetünknek ezelőtti szomoru sorsát, melynek a mostani terhes és pénzszűke miatt bajos életmódja csak árnyéka sem lehet. Zilahi Nagy Makai Jóseff Lörinczfalvi Ev. Ref. Ekklezsia Predikatora 1827^be Jan. 2^odikán.«

Elhiszem, hogy másoló itt-ott az ortographian igazitgatott, hanem azért az egész eredetisége és valódisága nagy kárt nem szenvedett.

Mély tisztelettel maradtam a Főtiszteletü Püspök úr alázatos szolgája Vas Tamás

M.Vásárhely, sept. 28. 1866,  Szt. György útsza 1907 ház szám.”

A versezet Krizához való küldésének a korabeli sajtóban is van nyoma. A marosvásárhelyi Székely Néplap szerkesztője a következő sorok kíséretében tette közzé a második részt: „Ezen versezetet Vas Tamás barátom – mint mondja – hazánk egyik kitűnő népköltészet-barátjával közölni sziveskedett, ki is azt válaszolta: hogy eddig megfeszített búvárkodása mellett is, ezen ószerűség nyomára nem akadott. Ugyanezen jeles búvárkodónk biztatása folytán az eddig rejtekben vesztegelt” verset kiadja most a Székely Néplap.” (Székely [Ádám]: Régi dal. Székely Néplap (Marosvásárhely) I. évf. 24. sz. 1866. december  15. 185–187.)

            A gyűjteményünkbe felvett „secunda pars” a  Miért sírsz a hegyen Sebes kezdetű három részes vers középső tagja. Eredetijét Küküllő vármegye levéltárában találta, s 1827-ben lemásolta Zilahi Nagy Makai József lőrinczfalvi református pap. A versnek ez a másolata Kovásznai Sándor: Királyi Erdély című kéziratos munkájának a végén található, a számozatlan üres lapokra írta be a lőrincfalvi lelkész.

            Kovásznai Sándor kézirata (s benne a vers 1827-es másolata) a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtárban található, a Bolyai-állomány kéziratai között. Jelzete MS 240.

            A névtelen szerző munkája teljes egészében megjelent a Régi Magyar Költők Tárában, négy soros strófákra tagoltan, gazdag történelmi és filológiai jegyzetapparátus kíséretében. (L. RMKT 1981: 198–235/48. sz. és 679–68­9/48. sz.;) A Vas Tamás által beküldött középső részhez (Secunda pars) fűzött szómagyarázatok egy részét onnan vettük át.

            A „lírai-históriás ének és a kiéneklő verstípusok keveredését” mutató hosszú versezet szerzőjének kilétét teljes biztonsággal nem sikerült feltárnia a szöveg kritikai kiadását gondozó Varga Imrének. De nagy valószínűséggel állapította meg, hogy „A szerző Bornemissza Annának valamelyik szolgasorból kiemelkedett deákja lehetett. Hosszú lélegzetű szerzeményében alig akad bibliai vagy klasszikus díszítmény. Ez a körülmény, a mindennapi szólások gyakorisága, a jobbágyság mellett való állásfoglalása alacsony sorból való származására, világi szerzőre vall. Magatartásában megmaradt a népközelségben; ezért kérte a rabságból hazatért Apafitól a jobbágyok terhének csökkentését, legalább a kilenced egy részének elengedését. […] Hogy ki volt az a versszerző és versdúdoló szolga, aki a sarc összegét Jászvásárba vitte, és onnan Apafit hazakísérte, teljes határozottsággal nem tudjuk. Apafi naplójában nem beszél a kíséret tagjairól.” Bornemissza Anna névről is ismert szolgái között azonban „többször előfordul egy Lukács, Lukácsi, Szarka Lukács nevű.” (RMKT 1981: 680) „Eleinte Bornemissza Zsuzsanna szolgálatában találkozunk a nevével. De végez ez az ember szolgálatokat Teleki Jánosnénak és már 1659-ben Apafinénak is. 1662-ben a fejedelem »öreg« deákjaként szerepel. Később Bornemissza Anna gazdasági feljegyzéseiben találkozunk a nevével. Számadói, gazdatiszti hivatalt tölt be, különböző megbízatásoknak tesz eleget. Nem lehet véletlen, hogy Apafi Mihály 1661-ben éppen Lukács deáknak adományozza a rionfalvi dézsmát.” (RMKT 1981: 680. Idézetünkben mellőztük a szövegközi utalásokat a forrásokra.) Varga Imre feltevése szerint „ez a Lukács deák volt az az Apafiért Jászvásárba menő követség tagja, aki urának hazatérését megverselte, aki kiénekelte az 1658-1661-es években annyi viszontagságon átment erdélyi falvakat, városokat, az Erdélyben jószágokkal rendelkező, az egymást váltogató fejedelmek korában sokszor önhibájukon kívül szerencsétlenül járt, kárt szenvedett urakat. Mindezt a nem régen fejedelemmé tett Apafi Mihályra kifutó éllel, az ő ügyét és politikáját támogatva.” (RMKT 1981: 680)

            Lukács deák munkájának keletkezési idejét nehéz megállapítani, mert – ahogy Varga Imre írja – „A vers kiéneklő jellegéből következik, hogy a benne említésre kerülő történeti események több ízben összemosódnak. Emiatt nehéz megállapítani a keletkezés időpontját. Erre vonatkozólag a szerző a második rész végén [helyesen: harmadik rész elején. Javítás tőlem: O. K.] úgy nyilatkozik, hogy szerzeményét Moldvában gondolta ki, mikor Apafi Mihályt kiszabadulása után hazafelé kísérte (1660. nov. első napjaiban), s míg a havasokat járták, el is »dúdolta« énekét.” (RMKT 1981: 679)

Így vall erről Lukács deák a harmadik rész 10–11. versszakában:                     

„Verseimet abba hagyom,

Mert elfáradt gondolatom,

Elmém tovabb nem farasztom,

Nem lészen jutalma, tudom.

Molduvában ezt gondolám,

Rab uramat hogy kihozám,

Mig az havast altal hágám,

Keservesen el dudolam.”       (RMKT 1981: 221)

 E versszakok alapján következtet Varga Imre arra, hogy „ a harmadik rész, mely túlnyomólag Kemény János és Apafi egyidejű fejedelemségéről szól, az előbbinek bukásáról, az ezt követő állapotokról énekel, a második rész után keletkezett, mégpedig elég sok idő múlva.” (RMKT 1981: 221)  A keletkezési időre való utaláson túl számunkra e versszakok azt az üzenetet is hordozzák, hogy énekelt verssel van dolgunk.

            Kötetünkbe Vas Tamás Krizához küldött másolatát vettük fel, ezt a másolatot nem vetettük össze sem a Vas Tamás forrásául szolgáló kézirattal, sem a RMKT-ban közzétett szöveggel.

(Olosz Katalin jegyzete; Kriza János 2013: 632-635.)