Gyilkosság szerelemből
székely legény
(Májszner Jolánka és Fischer Miklós meggyilkoltatása)
Vásárhelyen, ott az oldalkosárban,
Lakik Draskovits úr egy nagy szép házba.
Ő neveli a hajadon leánykát,
Melyről szólok, a szép Májszner Jolánkát.
Ezernyolcszáznyolcvanhat május hóban,
Huszonkilencet írtak a naplóba,
Akkor történt ez a gyászos esemény,
Melyről ez[t] az egy-két verset írom én.
A napsugár midőn már elbúcsúzott,
Az esteli harang[?] is elhangzott,
Hazatértek a népkerti sétányról,
Beszélgetve a jövő boldogságról.
Hej, de nincs ám mindenki úgy rendjébe,
Mint akinek boldogság van körében,
Egy tanuló, Fischer Miklós a neve,
Ott bujdogál Draskovicsék kertjébe.
Tele van az ő szíve szerelemmel,
És bánattal, Jolánkáért esdekel,
Hogy Jolánka az övé sosem lehet,
Bánatában ily szavakat emleget:
– Mit ér nekem, hogy ilyen tudós vagyok,
Hogy az aradi bíró fia vagyok,
Nálam még egy napszámos is boldogabb,
Én vagyok most a legboldogtalanabb.
Szeretem ezt a kislányt tiszta szívből,
De soha sem tehetem őt enyémül,
Mire kitanulom az egyetemet,
Ezt a kis lányt nőmül venni nem lehet.
Jaj, de sokszor feljön a nap még addig,
Tudj’ Isten, Jolánka mit álmodhatik,
Bármelyik nap, ha szép kérője akad,
Kezét nyújtja, s az én szívem meghasad.
Oh, ha így lesz, jobb, még most hasadjon meg,
Velem együtt Jolánka is haljon meg.||
Velem együtt hadd nyugodjon a földbe,
Úgy sincs egyéb gyógyír szegény szívemre.
Amint ekként go[n]dolkodik magába,
Látja, hogy nyílik a konyha ajtója,
Kilép rajta a szép, bájos Jolánka,
Nem gondolta, hogy ott lészen halála.
Miklós rögtön rászegzi a revolvert,
Dúrr. . . és a lány kövezeten hevert.
Mint a patak, úgy folyt vére szegénynek,
Itt lett áldozatja a szerelemnek.
Erre ismét egy másik lövés dördül,
Fischer Miklós élettelenül eldül,
Revolverrel keresztül lőtte fejét,
Így végzé ki önnön saját életét.
Fischer Miklós búcsúja
Édes Atyám, aradi törvénybíró,
Ne könnyezzen, ne legyen oly szomorú,
Nem lesz talán hozzám nagyon szigorú
A legfelsőbb igaz ítélőbíró.
Gyilkoltam, de azt szerelemből tettem,
Szerelemtől hevült ekkor kebelem,
Szerelem miatt öngyilkossá lettem,
Szerelem vitt e nagy lépésre engem.
Pedig szerelem van minden kebelben,
Egyben nagyobb, másban kisebb mértékben.
Isten ajándéka az minden szívben,
Isten adta, hogy így végződjék éltem.
Arra kérem édes-kedves Atyámat,
Hogyha megásatja az én síromat,
Eresztesse előbb belé Jolánkát,
Mellé engem – egyetlenegy jó fiát.
Ott hadd pihenjünk mi majd egymás mellett,
Keresztfámra írassa fel nevemet,
Annak alá kedves Jolánkám nevét,
S szerelem vette el ezek életét.
Édesanyám, most már tőled búcsúzok,
Legjobban fáj, hogy tőled is elválok.
Ne búsítsd magad, hogy így lett halálom,
Úgy sem lett volna többé boldogságom.
Édesanyám, arra fölkérlek téged,
Temetőbe mikor visznek engemet,
Négy szép fekete ló előre fogva
Legyen a dísz-gyászkocsiba befogva.
Úgy vigyenek temetőbe engemet,
Mert azt tudom, hogy majd sokan megnéznek.
És ha a sírom magasan ___ domborul,
Édesanyám keresztfámra ráborul.
Imádkozzon akkor ottan érettem,
Bűnömet bocsássa meg a jó Isten.
Én is kérem a kegyes gondviselést,
Vigasztalja atyám-anyám bús szívét.
Kollegáim, jó tanuló társaim,
Vegyétek tőlem búcsúzó szavaim.
Ha valaha hajoltatok egy szómra,
Most figyeljetek búcsúzó szavamra.
Szívetekbe, ha szerelem gyulladoz,
Néha-néha lángra kezd lobbanni az,
Fojtsátok el csírájába, ha lehet,
Bárcsak én újra kezdhetném el életemet.
De már késő, ti még úgy folytatjátok
Élteteket, ahogy csak akarjátok,
Ha én is előbb meggondoltam volna,
Nem tértem volna e sikamlós útra.
Jó tanácsnál nem adhatok egyebet,
Tanulhattok a sorsomról eleget,
Gyilkossággal szennyeztem a kezemet,
Bocsássatok meg, – és Isten veletek!
Májszner Jolánka búcsúja
Nincs időm hosszasan elbúcsúzni világtól,
Mert a szívemet éré gyilkos golyó, és a vérem kiomla.
Lelőtt engem egy tanuló orozva.
Arra kérném édesanyám, ha volna,
Ha már a temetőbe nem nyugodna,
Temettetné el szépen a testemet,
Ha már a golyó elvette éltemet.
A síromra ültetne egy rózsafát,
Minden nap sírná ki alatta magát.
Nagybetűkkel íratná rá a fejfámra:
Itt nyugszik egy szerelem áldozatja.
De mivel, hogy atyám-anyám már nincsen,
Nevelőimhez intézem kérésem:
Hallgassák meg egy árvának kérését,
És a szerént tegyík a temetéssit.
Ha majd a gyászkoporsómat lezárják,
Vele testemet gyászkocsira rakják,
És indulnak velem a temetőbe,
Lánypajtásaim öltözzenek fehérbe.
Minden lány mellé egy ifjú álljon,
Mindenikről földig érjen a fátyol,
Úgy kísérjenek ki a temetőbe,
Ennyiből a szívemnek kérése.
Nevelőim, ha megsiratnak engemet,
Áldja meg érte őket az Isten.
Atyám s anyám rég a sírban pihennek,
Isten önökkel, én is oda[?] megyek.
309. Gyilkosság szerelemből (Kolozsvár)
Lelőhely: MUEKvGyLtár 40. csomag. Jakab Nándor VII. o. t. kézírása. A gyűjtés helyét, idejét, a gyűjtő nevét és az adatközlőt Kanyaró írta a vers végére. – A gyarló ponyvatermék azért kapott helyet a gyűjteményben, mert újkori adatként bizonyítja a szájhagyományozó költészet és populáris kultúra közötti szüntelen kapcsolatot, az állandó átjárhatóságot. A hosszú versezetet nem írott forrásból másolta le a diák, hanem egy Kolozsváron tartózkodó székely legény elmondása után jegyezte le. Az információt annál is inkább hitelesnek fogadhatjuk el, mivel a vers első harmadában szinte hibátlan ritmusú szöveget olvashatunk, aztán, ahogy haladunk a történet vége felé, úgy szaporodnak meg a döcögő, rossz ritmusú sorok, melyeket nem, vagy csak hiányosan tudott fejben tartani az adatközlő, s emiatt rögtönözni kényszerült. A ponyvai búcsúztató egyúttal Kanyarónak egy kételyére is cáfolat. A Szilágyi József haláláról szóló ponyvai búcsúztató láttán Kanyaró abbeli kételkedésének adott hangot, hogy az a nép száján élő ének lenne, noha tanítványai akként szállították neki Háromszékről. (L. fejezetünk 307–308. számú adatát)
(Olosz Katalin jegyzete; Kanyaró 2015: 785.)