Görgei Mihályné

Gergelyfi Samuné Madaras Anna, 66 éves

– Elmenyek, elmenyek török országába,
Kisebb leányomnak látogatására,
Kisebb leányomnak látogatására,
Mer én azt hallottam, a szegényt nem szánja.

Jó napot, jó napot, nagyságos kisasszony,
Istállok, istállok csak egy pohár vizet.
Istállok, istállok csak egy pohár vizet,
Istállok istállok sorkolat kenyeret.

– Pohár vizeimet minthogy neked adnám,
Inkább, inkább, inkább a fődre önteném!
Sorkolat kenyerem minthogy neked adnám,
Inkább, inkább, inkább a kutyámnak dobnám!

– Mikor kicsi voltál, ki leánya vótál?
Görgei Mihálynak kisebb lánya vótál.
De én annak most is felesége vagyok,
De én annak most is felesége vagyok!

– Neked adom, neked, aranyos hintómot,
Neked adom, neked, pergát gyócsingemet,
Neked adom, neked, aranyos hintómot,
Neked adom, neked, hat szép paripámot!

– Fújja el a szellő pergát gyócsingedet,
Egyék meg a kutyák hat szép paripádot!
Fújja el a szellő pergát gyócsingedet,
Egyék meg a kutyák hat szép paripádot!

14–17. A gazdag asszony anyja. I–IV.

Változatai Erdélyből, illetve a moldvai csángóktól kerültek elő. Seprődi János nem

találta meg a századforduló éveiben. Pedig még jól ismerhették az akkori öregek, hiszen olyan népballada, amely honos volt a helyi népköltészetben. Ezt bizonyítja az a tény, hogy négy szép változatát sikerült lejegyeznem.

            Mind a négy változat az érthetőség határáig tömör, a szájhagyományozás során minden felesleges motívum kihullott már belőlük. A magyar balladákra jellemző tömör szűkszavúság szép példáivá váltak. Legelőször a 17. sz. változatra akadtam rá. Kézenfekvő eljárás alkalmazásával került felszínre: az adatközlőnek nyomtatott gyűjteményekből olvastam föl régi balladákat. Kisgergő Istvánné, Nagy Bihal Albertné történetének hallatára az adatközlő ezt a megjegyzést tette: „Nálunk nem Bihal Albertné szerepel a nótába, hanem Görgei Mihályné.” És elmondta a szöveget. A balladát az édesanyjától tanulta: „ő tanítgatta nekünk.” Az édesanyja így beszélte el a történetet: „Az asszonynak a leánya elment Törökországba szolgálni, aztán jól férjhez ment, nagy úri asszony lett belőle. Eccer hallotta az édesanyja, hogy a leánya milyen fösvény lett, a szegénnek nem adott. Elhatározta, hogy elmenyen a látogatására. Felőtözött kódusruhába, vett egy botot a kezibe, s elment felkeresni a leányát. Amikor oda ért, akkor kezdte énekelni ezt az éneket.”

            Az adatközlő gyermekkora óta egyszer sem énekelte, Görgei Mihályné személyéről semmit sem tud. Dallamára sem emlékszik. „A dallama olyan vót, mint a kódusok ahogy énekelnek” – mondta.

            A most előkerült négy kibédi változat közül a leghibátlanabb s legteljesebb a 14. sz. az adatközlő mintegy 50 esztendővel ezelőtt tanulta a fonóban: „A vén László Andrásné sokszor fútta, mert annyi éneket tudott, hogy híre vót.” Fiatal asszony korában még el-elénekelgette néhányszor, aztán egyre ritkábban jutott az eszébe. Mintegy 15-20 évvel ezelőtt énekelte utoljára.

            Ehhez a változathoz feltűnően közel áll a 16. sz. variáns. Kiderült, hogy mind a két adatközlő ugyanattól az énekestől tanulta gyermekkorában. Így tehát mind a két változat közös forrásra megy vissza. Külön tanulmányozás tárgyát képezheti, hogy egy jó emberöltővel később ismét lejegyzett ballada milyen módosuláson ment át a nép alakító-variáló műhelyében.

            A gyűjteményben egyetlen dallamot sem közölhetünk. Az 15., 16. és 17. sz. változatok adatközlői egyáltalán nem tudták reprodukálni már a dallamot. A 14. változat énekesének dallama viszont műdal (lásd a jegyzékben).

            Sort kerítettem arra is, hogy megvizsgáljam a ballada elterjedtségét a faluban: mindössze ez a négy öregasszony ismeri. Közülük a legfiatalabb is már 62 éves. Férfi adatközlőt egyet sem találtam. A fiatal nemzedék ugyan ismeri magát a történetet, de nem a kibédi változatok alapján. Mintegy 7-8 évvel ezelőtt a helyi 10 osztályos általános iskola tanulóival nagyszabású ballada-estélyt rendeztünk. Itt hangzott el a Kodály Zoltán által 1910-ben lejegyzett ditrói változat, a Nagy-Bihal Albertné. (Színpadi feldolgozását lásd Kostyákné Bálint Erzsébet: Balladajátékok. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1958.) Kibéden tehát a ballada utolsó, halódó változatait sikerült lejegyeznem.

(Ráduly 1975: 175–176.)